Teljesen feldobott engem ez a sztori, hogy tudniillik eszembe sem jutott a gyűrűs helyzetben egyáltalán részt venni, és különösen nem gondolkodtam semmiféle reális magyarázaton. Klassz, már azt hittem, hogy a régi elvarázsolt helyett egy ilyen gyakorlatias, talpraesett menyecske lett belőlem az utóbbi években és elveszítettem a világban (kissé értetlenül) szemlélődő üzemmódomat. Nem, nem tudom, miért örülök ennek.
Még az történt, hogy kölcsönkérték tőlem a Rend és rendetlenség c. Polcz Alaine könyvemet, úgyhogy előszedtem, és eszembe jutott belőle egy gondolat: hogy tudniillik van valamennyi párhuzam aközött, mennyire van rend az ember fejében, meg a szobájában/íróasztalán. Szóval körbesétáltam a lakásban ezzel a szemmel, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy különböző helyiségek ajtajában állva, ujjal a szoba közepe felé mutogatva hangosan röhögök. Hát, ha akkora rend van a fejemben, mint ebben a lakásban, akkor az több mint kétségbeejtő.