Utazom a villamoson, hétfő, felhős ég, merengek az Élet Dolgain, fülemben zene, szememen napszemüveg. A szemközti ülésen egy leginkább perzsa kinézetű, harmincas, körszakállas fickó ül sötétkék melegítőben és felém pislog. Kisvártatva feláll, közelebb jön, lehajol, és az ülésem alól felvesz a földről egy hatalmas arany pecsétgyűrűt. Rám pillant és valamit beszél. Kiveszem a fülhallgatót, leveszem a napszemüveget, akkor éppen ott tart tört magyarságal, hogy én vesztettem-e el a gyűrűt. Elég nyilvánvaló, hogy nem, megmondom, hogy nem.
Forgatja a kezében tanácstalanul.
Tört magyarsággal megkérdezi, hogy kell-e nekem, ő mit csináljon vele, nem magyar. Az a válasz tűnik helyénvalónak, hogy nem, nekem ne adja, hiszen ő találta. Miközben felém nyújtja, észreveszem, hogy kis papírfül van a gyűrűn, árcédula és hogy hány karátos, közelebb hajolok és lopva kibetűzöm, hogy hetvennyolcezer forint. A fickó vállat vonva a sötétkék melegítőnadrágja zsebébe süllyeszti az ormótlan méretű pecsétgyűrűt és visszaül a helyére.
Visszarakom a fülembe a fülhallgatót és azon merengek tovább, hogy ezt most így hogy? Most ez mi volt? Most ez még a Valóság úgy egyébként? Mert amúgy semennyire sem zavarna, ha mostantól átalakulna az életem valami mágikusrealista regénnyé vagy urbánus fantasy-vá.