És még

"Azért kell inni, mert részegen minden jobb"- szögezte le Húgom a Nagymama Palacsintázójában csütörtök délután, miután vettünk nekem egy rózsaszín napszemüveget, egy pöttyös blúzt és egy Paul Auster-regényt.

Because that's a problem that needed solving

A tudomány meg fantasztikus dolgokra képes, például készült egy felmérést arról, hogy milyen zenék milyen gyakran ragadnak az ember fejében akaratuk ellenére, és hogyan lehet tőlük megszabadulni (sehogy). A kutatók szerint az emberek többségét nem zavarja számottevően a dolog, mintegy 10 %-ukat viszont idegesíti annyira a fejükben ragadt zeneszám, hogy az komolyan akadályozza őket valamilyen tevékenységben; a dalrészlet hossza függ a rövid távú memóriától; valamint kimutatták azt is, hogy nincs túl nagy átfedés, nincs "top 10 idegesítően fülbemászó szám", hanem mindenkinek más az, ami megragad. Ne röhögjünk, ez valakinek 1.67 impact factort ért.

Nekem az Emmanuelle magyar főcímdala (a szerelem dalára elindult Emmanuelle, ledobta láncait), Cseh Tamás Levél nővéremnek-ről az Éjféli gyors (de mit mondok majd Marinak, ki rég disszidált és holnap éjjel érkezik az éjféli vonattal?), valamint a Dolly Rolltól az Elpattant egy húr (szívembe vágott oly váratlanul) a rémeim, ha valamelyik eszembe jut, akkor az ott is marad. Természetesen minél inkább el akarod felejteni őket, annál nehezebben megy, és ha véletlenül már épp sikerült, akkor egészen biztos, hogy a férjem elkezdi, hogy mit mondok majd Marinak.

De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy nekem majdnem mindig van a fejemben egy dal, amit így gondolatban dúdolgatok, de az esetek 98 %-ában ez nem szokott zavarni (amíg nem az Emmanuelle vagy a Dolly Roll az), hanem direkt szeretem. Ami azt illeti, az utóbbi időben a Filozófustól azt a szokást is átvettem, hogy félhangosan énekelgetek valamit magamban. Egyszer el is gondolkodtam ezen, hogy valószínűleg az emberek többségének a fejében nem szól zene. Vagy igen? Minden ember lelkében dal van? Szól az ön fejében zene? Nem, nem akusztikus hallucinációkra gondolok, hanem arra, amikor egy dal jár a fejünkben, de nem idegesít, csak ott van. Az ember azt gondolná, hogy a zenészeknek szól a fejében zene, a bloggernek viszont maximum blogbejegyzések fogalmazódnak a fejében, de nekem különösebb közöm nincs a zenéhez, még csak nem is játszom semmilyen hangszeren, nem vettek fel a zeneiskolába.

And after all we're only ordinary men

Nekem a csoportterápia hatótényezői közül a kedvencem az egyetemesség, engem az mindig megnyugtat, hogy nem én vagyok egy különös, szokatlanul kretén lúzer, amiért úgy érzem magam a munkahelyemen, ahogyan, hanem más is rosszul érzi magát. Nem, ez nem káröröm, ez egyetemesség, hogy nem kívülállóként kell meglepetten néznem, hogy jé, hogyan működik az univerzum és miért pont így, hanem egy hatalmas, élő organizmus része vagyok, gondolom, így érezhetik magukat a lemmingek a szakadékbaugráláskor, biztos tök élvezik. Valamint az is megnyugtat, hogy a férjem elkapta tőlem a torokfájást, mert akkor biztosan nem pszichés, hanem infektológiai eredetű tünetről van szó, és engem napok óta azzal zaklatnak a munkahelyemen, hogy heveny, pszichoszomatikus munkaundor, én meg fel vagyok háborodva, hogy na tessék, az ember pszichiáter, akkor nem elég, hogy nem lehet egy jó kis dührohama és nem hisztériázhat* gyerekesen, még egy vírusos torokgyulladást se kaphat nyugodt lélekkel, de ezek szerint kaphat.

*Én egy lázadó vagyok és a mindennapokban sok energiát fordítok arra, hogy bebizonyítsam ennek az ellenkezőjét. Meggyőződésből.

Sometimes an atomic weapon is just an atomic weapon

De ha mégis inkább szuperhősös képregényt szeretnénk S. Freuddal, akkor itt lehet találni.

Főleg pszichés

A hazai pszichiátria két neves képviselője szerint a torokfájás sohasem pszichés, nem fájhat a torkom csupán attól, hogy nem akarok dolgozni, valamint "jaj, menj innen, mielőtt még megfertőzöl".

Az eszem megáll

Annyit tudnék hozzáfűzni a kérdéshez, hogy a világ azért elég egyértelműen Melrose Place.

Egedben ülsz, Uram

Átgondolom az életem, ebben az évben ez, úgy tűnik, gyakori. Elromlik az mp3-lejátszómon a gomb, vagyis most már mindig random adagolja a szomorú női énekeseket és a futószenét, ez aztán oda vezet, hogy táncolok a mozgólépcsőn, kövér japán fickó vigyorogva integet. Majd elmondja otthon, hogy srácok, az a Budapest az milyen vidám egy hely, ott nők táncolnak a mozgólépcsőn. Gyerekes viselkedésemmel romboltam az országimázst, bocsánat.

Keresztülvonatozunk a fél országon. A fél országot víz borítja meg néhol pipacsok. Napozunk is, meg sétálunk hatalmas platánfák alatt, meg lubickolunk vízben, meg iszunk nagyon rossz bort. Meg röhögünk a német viva tévén, ahol német felirattal nyomnak klipeket. Denn wenn es dir gefallen hat, dann hättest du mir einen Ring anstecken sollen. Késik a vonat negyven percet hazafelé. Valójában nekem teljesen megfelelne, ha az élet annyiból állna, hogy random zenéket hallgatok egy vonaton és nézek ki az ablakon és süt a nap.

Valamint megfáztam. "Fáj a torkom, vajon mit nem akarok elmondani."

Még mindig semmi értelmes

Ha esetleg valakit ez aggasztana, a heti négy edzésem azért minden kávévallézengés ellenére/mellett megvan még, csak amíg szabin voltam, nem hajnalban jártam, mert minek. Hanem random napszakokban. Holnap ellenben elhúzunk vidékre wellnessbe, mint minden rendes magyar állampolgár minden rendes hosszú hétvégén. Menjetek friss levegőre, egyetek sok gyümölcsöt, olvassatok könyvet papíron, ésatöbbi.

Gender studies

isolde: - Lehet, hogy mégis inkább pénzt akarok és hatalmat.
Férj (megütközve): - Dehát te nő vagy.

isolde (felnéz az épp olvasott pszichoterápiás könyvből): - Szerinted köztünk dominanciaharc van?
Férj (mordul): - Majd adok én neked dominanciaharcot.

Hé, kinél van a Holdpalotám, ami a kedvenc könyvem és ezért két példányban megvan és egyik sincs itt?

Úgy igazából semmi értelmes

Én kénytelen vagyok megadni magam annak a közhelyes szófordulatnak, hogy a szervezetem most pihenni kíván, és hiába stócban áll a mérhetetlenül érdekes többé vagy kevésbé pszichiátria-related olvasnivaló és szintúgy stócban a mérhetetlenül érdekes vasalnivaló és hozzáillő horrorfilmek, én a tegnapi napon arra voltam képes, hogy tízig aludtam, utána kávéval kezemben lézengtem, majd váratlan fordulattal visszafeküdtem és ötig aludtam, majd kávéval kezemben lézengtem, ma pedig felkeltem, és eddig a napi tervből a kávéval kezemben lézengést sikerült teljesíteni.

A múltkor úgyis rájöttem valamelyik pszichoterápiás könyv olvasása közben, hogy nem is vagyok perfekcionista, mert azok nem csak elégedetlenkednek magukkal, hanem erejüket megfeszítve dolgoznak éjt nappallá téve, én meg nem, én sorozatokat nézek meg kocsmába járok meg rinyálok, ráadásul egy igazi perfekcionista utálja magát, amikor nem teljesít, én meg ugyan sokszor és szívesen elégedetlenkedem magammal, de én igazából szeretem magamat, ne legyenek illúzióink. A könyv szerint egyébként a perfekcionistákat úgyis mindenki rühelli, mert ridegek és unalmasak, és sokkal jobban szereti a nép az alulteljesítő, kedves embereket, meg is lepődtem, mert én általában kifejezetten kedvelem a perfekcionistákat, szerintem ez csak valami trükk.

Szóval nagyon érdekes, egyrészt ez azért szokatlan, hogy én itt mindenfajta bűntudat nélkül lézengek, miközben már megint nálam dekkol a cikkem és napok óta elöl a vasalódeszka, másrészt az élet nem lehet mindig faktoranalízis vagy frissen vasalt ágynemű, az élet az ma nálam annyit tud, hogy kávéval kézben lézengés panellakásban, nincs mit tenni. És ha egyszer pont ez a három nap fog majd hiányozni, és valahol el kell számolnom vele, hogy hogyan merészeltem tudatos, értelmetlen lézengéssel eltölteni összesen hetvenkét órát, akkor én kérek elnézést.

Szóval a mai napot szeretném kurzusokon oktatni, amennyiben felkeltem kilenc körül, ittam egy kávét, pizsamában lézengtem értelmetlenül mintegy délig, akkor ettem egy szendvicset, lefeküdtem aludni, aludtam mintegy délután ötig, amikor felkeltem és ittam egy kávét.

Főleg semmi a világon

Ezt a mai napot fogom kurzusokon oktatni, amelynek során felkeltem valamikor kilenc körül, ittam egy kávét, lézengtem mintegy délig pizsamában, ettem egy szendvicset, egykor lefeküdtem aludni, aludtam mintegy délután ötig, amikor is ittam egy kávét. Ma nélkülem kell a világnak forognia. Később azért csináltam gyömbéres csirkét földimogyorómártással, csak hogy nehogy teljesen lógósnak tűnjek.

Bármikor meg tudom magyarázni, miért elengedhetetlenül fontos a mentálhigiéném és egészséges ego-funkcióim szempontjából a stimulusfüggetlen üzemmódban való lézengés.

Főleg semmi a világon

Ezt a mai napot fogom kurzusokon oktatni, amelynek során felkeltem valamikor kilenc körül, ittam egy kávét, lézengtem mintegy délig pizsamában, ebédeltem, egykor lefeküdtem aludni, aludtam mintegy délután ötig, ittam egy kávét. Ma nélkülem kell a világnak forognia. Remek érzés.

A végső cukiság

Sokféleképpen el lehet érni, hogy oldalbanneren reklámozzanak az isoldén, a bioséf kaját küldött, a segítssüti csupán meggyőzően jó ügy volt, Lam pedig elvitt a kocsmába és tömény italok mellett elmagyarázta a projektet, hogy felveszik a Final Cut c. Pink Floyd-lemezt úgy, hogy vidám legyen, heti egy számot, aztán másnap mintegy véletlenül mellesleg küldött egy bannert. Érdekbloggerek, komolyan. Klassz amúgy, kifejezetten sokat röhögtem a Hobo-fordításon.

And that's why birds do it, bees do it

Hirtelen csütörtök hajnali kettő lesz, május vége és iszonyú hideg, az éjszakai buszon a láthatósági mellényes lestrapált ellenőrcsaj a láthatósági mellényes kigyúrt ellenőrcsávó vállára hajtja a fejét, az nagyon kedvesen megsimogatja a haját és utaznak tovább összebújva.

Szöveg az egész világ és szó benne minden férfi és nő

Well I guess it ain't easy doing nothing at all

Szóval nem, most nem érzem jól magam a munkahelyemen, és nem értem, miért engedem, hogy így bánjanak velem, persze de, azért, mert bármikor az életben bármilyen okból eljövök onnan, azt kudarcnak fogom érezni, akárhogyan is keretezem át meg vissza, meg mert fogalom nélkül vagyok és nem tudom, hogyan kellene elérni, hogy máshogy bánjanak. Hát bele lehet ezt is kalkulálni, legalább tudom előre, kudarcnak fogom érezni, majd akkor kibírom azt. Nem, ez nem mostanában lesz, mert mostanában még más terveim vannak, még azt képzelem, hogy majd keményebben dolgozom és szuper vagyok és helytállok, meg ilyeneket, nem ártatlan áldozat vagyok, lehet változtatni az én hozzáállásomon is, blah. Csomót lehetne amúgy biztos.

Mostanában meg Offspringet hallgatok a sportoláshoz, ami klassz.

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Valahogy úgy történik, hogy délelőtt megnézem az emailjeimet, amiből kiderül, hogy melyik bekezdést írjam át a cikkemben, ami miatt az előzményben szereplő különböző logisztikai és szociálpszichológiai tényezők, valamint távolabbi anamnézisem és a jövővel kapcsolatos diszfunkcionális attitűdjeim szerencsés együttállásának köszönhetően mintegy húsz percig zokogok, közben felhívnak, hogy a kiírt időpontnál jöjjünk hamarabb vizsgázni, felöltözöm csinin, a szél kifordítja strapabíró esernyőmet, kidobom, veszek a patikában vörös szem elleni szemcseppet a rendkívül jóképű patikusfiútól, aki rám mosolyog (ezúton is köszönjük Istennek a borostás férfiakat), felmegyek, cseppentek, mosolygok, tételt húzok. Nagyon kedvesek és jó fejek velem a vizsgáztatók, ami klassz.

Kiderül, hogy nincs vizsgára bocsátó határozatom, mert a minisztérium nem juttatta el a vizsgabizottságnak, mert a dékáni nem juttatta el az egészségügyi minisztériumnak, csak nekem erről nem szóltak, hanem múlt héten és két héttel ezelőtt is, amikor óvatosságból többször kényszeresen betelefonáltam, hogy minden rendben van-e  papírjaimmal, akkor azt mondták, minden rendben. Kiküldenek a vizsgáról, hogy intézkedjek, mert addig nem vizsgázhatok, kissé rezignáltan telefonálgatok, kiderül, hogy azért nincs itt a papírom, mert nem is létezik, mert már az ahhoz szükséges papírom se létezik, nincs is grémiumi engedélyem, mert a grémium nem küldte ki, csak elfelejtettek erről nekem eddig szólni. Nem esem kétségbe, megmondom az ügyintézőnek a telefonba, hogy akkor oldjuk meg valahogyan ezt a fennálló problémát, itt vagyok a vizsgán, kihúztam a tételt, itt a grémiumelnök is, hogyan tudnánk megoldani, azt mondja, sehogyan, "elnézést kérek, de nem tudok segíteni, doktornő". Szemem se rebben, szólok a grémiumelnöknek, aki a legnagyobb szerencsémre a Mester maga, hogy van itt ez a probléma, felhívja ő az ügyintéző Hölgyet, elnézést kérnek, faxolnak, aláírjuk, visszafaxoljuk, aláíratják, átfaxolják, majd vigyem az eredeti példányt délután a hivatalba. Elmondom a tételeimet a vizsgáztatóknak. Gratulálnak. Hazafelé beviszem a papírt a Hivatalba, a Hölgy elnézést kér a félreértésért, hogy tudniillik, amikor ő azt mondta korábban a telefonba, hogy "minden papírom rendben van", akkor azt én valamiért úgy érthettem, hogy "minden papírom rendben van". Hát jól van, lényeg a happyend*.

Azon gondolkodom, miközben hazafelé villamosozom a jéghideg esőben, hogy ez vajon már annyira tragikus-e, hogy az már vicces és ironikus és nevetséges, hogy összegyűjtöttem az összes papírt, amit eredetileg terveztem az Életben, és akartam utána 5 db gondtalan, napsütéses napot, és véletlenül máshogy alakult, ez végülis csupán egy szerencsétlen véletlen, nem jelenti azt, hogy az élet szenvedés, vagy hogy "általában rossz az időjárás", vagy hogy elviselhetetlen helyen dolgozom, ahol bántanak és ahol nem lehet kibírni és ahol én nem is fogom kibírni. Valószínűleg egyébként tényleg nem jelenti ezt. Én bármikor meg tudom vigasztalni magam, és nagyon sok mindennek tudok örülni, én látom, hogy apróság miatt rinyálok, én most itt konkrétan egy fél, max másfél órás munka miatt rinyálok, water under the bridge, és igazából nem bántottak, hanem még segítenek is, és tudom látni a jó oldalát és tudok átkeretezni és perspektívába helyezni és átértékelni és helyén kezelni és realitáskontrollt gyakorolni, csak most nem akarok, most szomorú akarok lenni, és igenis megérdemlek már egy jó kis szomorkodást.

*Ja, mert ez egy vidám bejegyzés, ami arról szól, hogy már van egy második szakvizsgám is.

The saddest story ever told, oh lord

Ugye, és az világos, hogy amennyiben ma délután sikeres vizsgát teszek, akkor mivel fogok foglalkozni holnap? Kirándulok Sopronban? Elmegyek kontakttáncra? Szaunázom az edzőteremben? Megnézek nyolc filmet zsinórban? Mi derült ki az imént, hogy mivel kell foglalkoznom holnap? Na, mivel? Na, mivel? Na, mivel? Hát persze, hogy a soha el nem készülő, életvitelszerűen írogatott cikkemmel. Naná. Mégis mi más lehetne a jutalmam.

Soha nem lesz ennek vége. Megyek, kicsit imaginálom, ahogy felmondok.