Kaptam Susie-tól egy biciklit, természetesen macska és szingliség híján sajna így sem hozom a pesti bloggerlány archetípust, ellenben nagyon boldog leszek vele, azt már látom. Meg fog változni az életminőségem és az élettel való elégedettségem, és nem, nyugi, nem a nagykörúton fogom zavarni az autósforgalmat, a mi környékünk meg a munkahelyem felé vezető útvonal is meglepően jól ellátott bicikliutakkal.
Egyébként ez annyira klassz és mindig meglepődöm, amikor az emberek így mindenfélét adnak. Úgy értem, küldenek sós uborkát Bécsből, nyitott orrú cipőhöz való csipkezoknit Londonból, holnap megkapom Buda Béla új antipszichiátria-könyvét, csak érte kell menni, és ilyenek. Mondjuk, nem tudom, mit csodálkozom, volt olyan kutatásom, amelyik az altruizmusról szólt, tudományos eredmények szerint is létezik.
Megyek, veszek rá néhány lakatot.
És még az volt, hogy beadtam a felvételi kérelmemet az orvosi kamarába (az előző részek tartalmából: nem volt kötelező, most megint az lett, visszalépők 3000 forint büntetést fizetnek hűtlenségükért, meg esetleg az elmúlt évek tagdíjtartozását is, visszalépés nélkül nem praktizálhatsz orvosként), és azt mondta a néni, hogy "köszönjük, két héten belül értesítjük, hogy elfogadtuk-e a kérelmét".
Ja, oké.
Rendelés előtt bemegyek tejért meg esetleg valami kekszért a kisboltba, látom, hogy le van árazva a Győri Édes Jóreggelt. Vagyis, a kedvencem, a zöld, 40 % gabonás alá oda van ragasztva egy, a bolt logójával ellátott A4-es lap, és rá van írva, hogy "gabonás Jó Reggelt keksz 145 helyett 90 forint"*. Eléggé apróra vannak összetörve, de kiválogatok pár jobb állapotút. Veszek boldogan 4 db-ot, meg némi tejet, viszem a pulthoz fizetni.
Eladó fiú: - 880 forint.
isolde (csodálkozva): - Olyan sok? Miért?
Fiú: - Hát 145 a keksz, 300 a tej.
isolde: - De nem 145 a keksz, hanem 90.
Fiú (felháborodva): - Mióta? Én annyiért nem tudom eladni!
isolde (ártatlan csodálkozással): - Le van árazva, oda van kiírva, hogy csak 90.
Fiú (odamegy a polchoz, megnézi a papírt, visszajön a pulthoz): - Jó, ez akkor is 145 forint, én 90-ért nem tudom eladni.
isolde (whatever, a rendelőben úgyis van még egy tartalék keksze): - Hát, köszi, akkor nem kérem.
Fiú (morogva kiüti a gépből a kekszeket) - Akkor 300 forint lesz.
isolde (győz a kíváncsiság): - De... akkor miért van kiírva, hogy le van árazva?
Fiú (odamegy a polchoz, letépi az A4-es lapot, és apró gombóccá gyűri): - Az nem arra vonatkozik, nem a 40%-os gabonásra, hanem a sima gabonásra!
isolde (elgondolkodik, mert szívesen venne sima gabonásat is akár, de sajnos emlékei szerint "sima gabonás" jóreggelt keksz nem létezik, és már nem akarja tovább feszíteni a húrt, ezért békével távozik).
*Igen, tudom, hogy rendesebb szupermarketekben alapból ennyi, de ez a kisbolt.
isolde: - És képzeljétek, pár hónapja vettem az intersparban magokat 53 forintért és a magokat elültettem, öntözgettem, és felneveltem belőlük egy bokor bazsalikomot, és most nem eszem belőle, mert sajnálok letépni belőle. Dehát úgy a szívemhez nőtt.
Kolléganő: - De ha levágsz belőle egy darabot, utána megint megnő ám.
Arról beszélek, hogy vajon én meg tudnék-e tanulni dánul*, ha angolul meg tudtam tanulni, de németül nem. A Filozófus azt válaszolja erre, hogy Dániában azért biztos nem ennyire színes és izgalmas. Mennyire igaza van. A hamisítatlan keleteurópai káosz, kaland, dráma, izgalom, műbalhé, rinyálás, rockandroll. Hát igen.
*Dániába mindig keresnek egy csomó pszichiátert, de nem hiszem, hogy meg tudnék tanulni dánul. Vagy hogy meg akarnék.
Ma azt mondták a pszichiáterek, hogy én valójában egy szomorú nő vagyok.
Sóhaj.
A vasárnapi ügyeletem reggelén visszahallottam, hogy egy betegünk szerint inkompetens és gonosz vagyok, ami egy félreértésen alapuló igazságtalanság, este a fejemhez vágták az ápolók, hogy inkompetens és gonosz vagyok, amiért a munkám során nem a nekik tetsző (és akár valóban vitatható) döntést hoztam, a kettő között pedig elolvastam 4 db tudományos cikket arról, hogy a stressz és a negatív érzelmek hogyan rontják az immunrendszerünk működését a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengelyen keresztül.
Hétfő reggel meg azt mondták a pszichiáterek (a Tudós és a Filozófus ezek többnyire), hogy valóban van bennem Gonoszság. Basszus, én meg itt rendes vagyok meg embereknek segítek ahelyett, hogy rég eladtam volna a lelkemet meg anyámét is az ördögnek és a Világ Gonosz Úrnője lennék vagy valami. Nem csoda, hogy állandóan rinyálok.
Edzőterem, öltöző, félig felöltözött jócsajok.
Jócsaj1: - ... otthon már alig férnek el a ruháim a szekrényben.
Jócsaj2: - Én a múltkor mindent kiselejteztem, az összes régi ruhát kidobtam, amit nem hordok. Csak azt a csipkés kisruhát tartottam meg emlékbe, amiben megkereszteltek, meg az első Levi's-emet.
Azt mondta a férjem, hogy szerinte ne írjak a blogomba arról a legendáról, hogy a gyógyszercégek pénzt ajánlanak az orvosoknak gyógyszerbeállításonként, vagy ha mégis írok, akkor számítsak rá, hogy majd felkapja valamelyik nagyobb hírportál, belinkelnek, hogy lám, gyakorló pszichiáter erről ír a blogjában, és akkor ki tudja, miféle bajom lehet. Beperelnek rágalmazásért, aztán írhatok ócska ismeretterjesztő könyveket életem végéig. És akkor még nem beszéltem azokról a dolgokról, amiket magamtól is tudtam, hogy nem fogok beleírni a blogomba.
Hát jól van. Csak hát ez az egész helyzet így annyira szomorú.*
Persze, van jó része is, a fiatal orvosok gondolkodásmódja például egy csomószor még mindig meglepően jó a kérdésről és az is érdekes, hogy miért. De azt se írom le.
*Persze, lehetne azt gondolni, hogy csak irigykedem, mert nekem személyesen még sose ajánlottak pénzt ilyenért, de még utazást se, és idén már tollakat kellett vásárolnom az írószerboltban, mert ide az isten háta mögé még repitollat sem hoznak. Nyilván.
Még azt is mondták pszichiáterek a múlt héten (azon kívül, hogy túl nagyok az anyagi elvárásaim), hogy én nárcisztikus vagyok, meg hogy én konzervatívan öltözködöm*. Ez a(z egyik) hátránya annak, ha az ember pszichiáterekkel dolgozik, a folyamatos visszajelzés meg reflexió, állandóan ilyeneket mondanak, hogy szerintem te ilyen vagy, meg szerintem te olyan vagy. Miért érzik kötelességüknek ezeket mindig közölni? Nem lehetne, hogy szépen megtartják maguknak, vagy megbeszélik a hátam mögött, mint minden normális munkahelyen? Klassz dolog, persze, meg az ember fejlődését segíti az állandó visszajelzés, de napi szinten ezt hallgatni rettenetesen fárasztó.
*Amúgy szerintem nem öltözködöm konzervatívan, 3x annyi Martensem van, mint kosztümöm, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy sikerült kifejlesztenem magamban némi egészséges nárcizmust.
Az egyik aerobicedző csaj mindig megkérdezi óra elején, hogy mindenkit ismer-e, voltunk-e már nála, persze, nem emlékezhet mindenkire, és van, hogy tőlem is megkérdezi, aki már sokszor volt az óráján. De a múltkor! Rám nézett, kicsit erőltette az arcmemóriáját, aztán feltette nekem azt a kérdést, hogy: - És te, voltál már valaha alakformáló órán?
Azt mondták a pszichiáterek a múltkor ebédnél, hogy csak ne rinyáljak itt a pénz miatt, Magyarországon mindenki így él, örül, ha törleszti a hitelét, és ne a budai menedzser barátaimat vegyem alapul (?). Jól végzett munka mellett állandóan leégve lenni és gürcölni a normális, join the fucking club*. Halál komolyan kezdtem úgy érezni, hogy velem van a baj, lett szakvizsgám meg PhD-m, aztán máris mekkora az arcom, azt képzelem, hogy majd szabadok lesznek a hétvégéim és havonta vehetek új cipőt és még akkor se lesz mínuszban a számlám, vagy micsoda. Hogy vissza kéne venni az elvárásokból. Az élet ilyen, nehéz, igazságtalan, és az egy irreális elvárás, hogy ne így legyen. És inkább örüljek annak, amim van, hogy van hol laknom, olyan munkám van, ami érdekel, férjem, aki szeret, jóval többet utaztam az átlagmagyarnál és csak az egyik szememen van szürkehályog. Méghogy szabad hétvégék meg kertkapcsolat, mit is képzeltem.
Aztán hazamentem és megkérdeztem a férjemet, hogy tényleg nagy-e az arcom és nyugodjak-e bele, de azt mondta, a magyar az egy defetista** társadalom, ne dőljek be nekik.
Nem tudom, mit gondoljak.
*Hey! Join the fucking club, ok!? I thought I was going to be the starting center fielder for the Boston Red Socks. Life sucks, get a fucking helmet, allright?! "I'm not happy. I'm not happy." Nobody's happy, ok!?
**Én nem ismertem ezt a szót, de azt jelenti, hogy kishitű, aki nem hisz a győzelemben.
Szóval kifejezetten nagy mázli, hogy én olyan helyen dolgozom, ahol a gyógyszercégek még csak meg sem környékeznek, még utaztatni se akarnak, nemhogy pénzt adni, a múltkor már odáig jutottunk, hogy tollat kellett vásárolnom a boltban, mert azt se hoznak, és így nem kerülök döntéshelyzetbe. Mondjuk, jönne az X gyógyszercég, hogy minden Y gyógyszer új felírásáért adnak 15 ezer forintot, nekem meg kb. 18 éves korom óta van mínuszban a folyószámlám, akkor még talán elküldeném őket az anyjukba. De ha már gyerekem lenne, és be akarnám íratni németórára meg úszni, mert jó a nyelvérzéke és rossz a tartása? Pszichiátriában egyáltalán nem annyira egyértelmű a gyógyszerelés, így is egy csomószor egy csomót gondolkodom rajta, hogy mit adjak, kell-e kombinálni. Adjak-e az antiszichotikum mellé antidepresszívumot is, vagy ne. Vagy melyiket.
És a "szponzoráció" mögötti alapötlet ugye valójában az, hogy 1. eldöntöd, hogy a betegnek az Y hatóanyagú szert fogod felírni, mert neki az való a betegségére, legyen mondjuk citalopram hatóanyag, 2. ha ebben már biztos vagy, akkor megnézed, melyik cég gyárt citalopram tartalmú szert, 3. a hat cég közül annak az ugyanolyan hatóanyagú szerét írod fel, amelyik fizet. Nem a szponzor hatására döntöd el, hogy melyik szert adod, csak a szer kiválasztása után kezdesz el gondolkodni a márkanéven. A betegnek teljesen mindegy, melyik cégtől szedi pontosan ugyanazt a szert.
Nekem ettől nyilván elveszne az objektivitásom, bár ez nem jó szó, mert eleve nem létezik objektivitásom: például a depressziót gyógyszerrel és pszichoterápiával is bizonyítottan hatékonyan lehet kezelni*, de mivel én pszichoterapeuta is vagyok, rögtön kiszúrom a pszichoterápiázható eseteket és azt nyomatom, hiába szegény beteg már rég gyógyszert szeretne. Ha mondjuk fizetne az a cég, amelyik azt az antidepresszívumot gyártja, amelyik kifejezetten a testi tünetekkel is járó depresszióban hatásos, akkor hirtelen iszonyú sok depressziós betegnél venném észre a testi tünetek meglétét. De én olyasvalaki vagyok, akit minden reklámmal meg lehet venni, én még életemben nem vettem olyan öblítőt, aminek ne mondták volna el minimum napi 20x a nevét a tévében, és megérzem a fornetti illatát a metróban és rájövök, hogy nincs otthon kenyér, venni kéne pár bagettet. Minden reklámot implicit beszopok és nincsen problémám a kognitív disszonancia feloldásával, én meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért van szükségem még egy új cipőre. Velem mi lenne, ha ezzel kéne szembesülnöm? Tutira kikészülnék. Egy ponton talán úgy döntenék, hogy végülis, kinek ártok ezzel, mindenki jól jár, és onnantól próbálnám azt hinni, hogy nem befolyásol a döntésben. Jó esetben, ha az ember nagyon észnél van, a beteg talán valóban nem kap más szert, mint amit amúgy is kapnia kéne. Nem tudom.
De mekkora aljas szemétség amúgy jószándékú, lelkiismeretes orvosokat ennek kitenni? Szerintem ez rettenetes. Igen, az a rettenetes, hogy fiatal orvosoknak ilyen helyzetekkel kell megküzdeniük, mindenféle különösebb iránymutatás nélkül, kijössz az egyetemről, szembesülsz a keleteurópai valósággal, hogy ti. ötszámjegyű a fizetésed, és akkor jön az orvoslátogató ezzel. De megkérdeztem csupán a mintavétel végett egy háziorvos rezidenst is, ott sem különbözik a helyzet, ez nem csak a pszichiátria problémája. És akkor még nem beszéltem a pszichiátria rendszerének egyéb szintjein történő nagy rácsodálkozásaimról. És igen, tudom, ezeket évek óta halljuk, és valahavolt kedvenc Főnököm a fejét fogná, hogy dehát ő ezt évtizedekkel ezelőtt már megmondta, de mit csináljunk, más szinten hisz el valamit az ember, amikor a saját szemével látja.
Dehát ez rettenetes.
*Jó, erről is megoszlanak a vélemények, de ebbe ne menjünk bele.
1. Lemegyek a piacra eperért és veszek 1 kg epret.
2. Felhív a férjem, hogy ha a piacon vagyok, epret nehogy vegyek, mert most vett 1 kg epret. Nem baj, nagyon gyorsan meg tudunk enni nagyon sok epret.
3. Meglátok az egyik öregasszonynál nejlonzacskóban spenótot, jól néz ki, megveszem.
4. Hazajövök, látom, hogy ez nem is spenót, hanem sóska.
5. Rájövök, hogy vidéki gyermekkoromból kiváló implicit emlékeim vannak a sóskatisztítás mikéntjét illetően; lege artis megtisztítom.
6. Megnézem a neten, hogyan kell sóskafőzeléket főzni, van-e valami titka.
7. Úgy kell, ahogy sejtettem, de gyanúsan sok cukrot ír majdnem az összes recept, ezért elhatározom, hogy felhívom anyukámat és megkérdezem tőle is.
8. Felrakom főni a sóskát, majd előveszem a mobiltelefonomat és készülékem nyomógombos billentyűzetén beütöm a munkahelyem számát.
9. Gondolatban szívélyes üdvözletemet küldöm Dr. Freudnak, majd beütöm az anyukám számát.
10. Anyukám azt mondja, semennyi, vagy fél teáskanál, valamint hogy Sopronban állandóan defektet kap biciklivel, mert kavicsos-üvegszilánkos utakon jár és arrafelé nem hallottak még defektmentesítésről.
11. Ezalatt megfő a sóska.
Áh, egyszerűen nincs szívem zöld ételfestéket tenni az eperturmixba.
Ha már az ötleteimnél tartunk, nemrég olvastam valamelyik nőimagazinban, hogy időközben lett ilyen módszer, magyar térrendezésnek hívják. Ugye, megmondtam.
Arra gondoltam ma (amikor a fénymásolónál rájöttem, hogy rossz szakvizsgabizonyítványt hoztam magammal, a pszichoterápiásról kellene fénymásolat, de nálam a pszichiátria van, meg később, amikor megtaláltam az orvosi kamarába visszalépős manuált a papírjaim között), hogy komolyan már, miért nincs erre gyógymód? Hogy utálom a papírmunkát és hiába van PhD-m, halálosan megijedek, amikor űrlapokat kell kitölteni, azokhoz egyéb űrlapokat, fénymásolatokat és igazolásokat csatolni és ezeket megfelelő helyeken leadni vagy elküldeni. Nem értem, elrontom, fáj. Rettenetes. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Miért nincs legalább valami célzott viselkedésterápia, mint a repülésfóbiásoknak? Szisztematikus deszenzitizáció? Itt van pár tavalyi számla meg a munkáltatótól kapott kimutatás, szépen imagináljuk, ahogy elkészítjük az idei adóbevallást. Ha attól már nem kap az ember pánikrohamot, akkor igazából is kitöltünk papírokat. Ha már az is megy elviselhetetlen izzadás, remegés, hasi diszkomfort, ájulásérzés, a megőrüléstől vagy kontrollvesztéstől való félelem nélkül, akkor a viselkedésterápia klasszikus hagyományainak megfelelően a terapeuta kíséretében elmegyünk az APEH-ba és sorszámot kérünk. Vagy az önkormányzathoz. Vagy az orvosi kamarába. Vagy a munkáltatómhoz.
Könyörgöm, valaki dolgozza ki a módszert. Odaadom ingyen az ötletet, csak legyen. Annyi emberi szenvedést meg lehetne spórolni. Annyi emberen lehetne segíteni. És egyáltalán, miért nem szerepel a hivatalospapír-fóbia a DSM IV-ben és az V-ben sem? Amikor pedig az emberek 90 %-át érintő betegségről van szó? És nem, senki ne jöjjön nekem holmi demagóg szöveggel, hogy ha valami az emberek 90%-át érinti, akkor az normális.
Pár hete volt, de most fogom elmesélni. Gyalogolok a nyolcadik kerület gettóban, de nem a Futó utcától Nyugatra eső jókörnyéken, hanem a lepattantabb részen, hámló vakolat, repedező járda, göthös macskák, alkoholdiszkont. A járda mellett áll egy viharvert piros kockalada, motorháztető kinyitva, feltámasztva. Két lerobbant, közepesen alkoholistakinézetű csóka fejvakargatva nézeget bele, mellettük nagydarab, kigyúrt cigány összehúzott szemmel ácsorog. Amikor melléjük érek, a kigyúrt épp azt mondja az egyik lerobbantnak (együttérző hangsúly): - Te, és van valaki, akivel meg tudod beszélni ezeket a problémákat?
Persze, aztán lehet, hogy csak a karburátorról volt szó.
Vasárnap azon gondolkodtam, hogy mennyire különbözik az Alien c. film minden egyes nézéskor, van az, amikor az ember először látja, és ha elég szerencsés és nem olvasta a könyvet / a képregényt és a popkultúrától is alaposan távoltartotta magát, akkor igazából meglepődik és megijed, amikor <spoiler> a már egészségesnek imponáló Kane hasából egyszercsak kinézeget a kis szörny a vacsinál </spoiler>. Számomra még emlékezetes alkalom volt, amikor megboldogult leánykoromban a Schönherzben néztem egy rakat műegyetemistával, akik minden egyes, technoblablát tartalmazó mondatnál felhördültek, és tíz percig vitatták, hogy ez mekkora hülyeség, az nem is úgy van. Megvan az a jelenet* a Full Montyból, amikor a gyári munkás csávók nézik a Flashdance-t és magyarázzák, hogy a kiscsaj elcseszi a hegesztést? Olyasmi. Tegnap pedig, amikor a darkfantasy-írók, fordítók és egyéb, furcsa bloggerlények társaságában néztük, természetesen a Giger-féle gótikus-rettenetes látványvilág nyűgözött le. Gyönyörű a Nostromo is és az alien-űrhajó is. Teljes egészében kiállta az idő próbáját a film. Ripley bugyija ugyan néhány évtizedig régimódi volt, de most úgy látom, megint újra divatba jött a retro fehér pamut csípőbugyi.
A férjem csinált valamifajta kalácsot, amit néha szokott és már korábban is aliengerincnek nevezték a haverjai némiképp szokatlan külleme miatt, de most a bevonatba zöld ételfestéket is tett a hitelesség kedvéért. Úgyhogy van itthon egy csomó zöld ételfesték. Alig várom, hogy minden lehetséges ételt elkészítsek zöld színben.
*GAZ: It's "Flashdance." She's a welder, isn't she? DAVE: A welder? I hope she dances better than she welds. Look at that.
Her mix is all to cock. GAZ: What the fuck do you know about welding, any road?
DAVE: More than some chuffing woman. It's like Bonfire Night. That's too much acetylene.
Them joints won't hold fuck all.
Nagyjából az összeg egyharmadával fogok kevesebbet kapni a tananyagért, mint amennyiről még a múltkor volt szó. Oké.