Mégis konzervatív vagyok

Áh, egyszerűen nincs szívem zöld ételfestéket tenni az eperturmixba.

A Kettőbe Vágott Paradicsom hökkenten nézett rá

Ha már az ötleteimnél tartunk, nemrég olvastam valamelyik nőimagazinban, hogy időközben lett ilyen módszer, magyar térrendezésnek hívják. Ugye, megmondtam.

Between the pen and the paperwork

Arra gondoltam ma (amikor a fénymásolónál rájöttem, hogy rossz szakvizsgabizonyítványt hoztam magammal, a pszichoterápiásról kellene fénymásolat, de nálam a pszichiátria van, meg később, amikor megtaláltam az orvosi kamarába visszalépős manuált a papírjaim között), hogy komolyan már, miért nincs erre gyógymód? Hogy utálom a papírmunkát és hiába van PhD-m, halálosan megijedek, amikor űrlapokat kell kitölteni, azokhoz egyéb űrlapokat, fénymásolatokat és igazolásokat csatolni és ezeket megfelelő helyeken leadni vagy elküldeni. Nem értem, elrontom, fáj. Rettenetes. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Miért nincs legalább valami célzott viselkedésterápia, mint a repülésfóbiásoknak? Szisztematikus deszenzitizáció? Itt van pár tavalyi számla meg a munkáltatótól kapott kimutatás, szépen imagináljuk, ahogy elkészítjük az idei adóbevallást. Ha attól már nem kap az ember pánikrohamot, akkor igazából is kitöltünk papírokat. Ha már az is megy elviselhetetlen izzadás, remegés, hasi diszkomfort, ájulásérzés, a megőrüléstől vagy kontrollvesztéstől való félelem nélkül, akkor a viselkedésterápia klasszikus hagyományainak megfelelően a terapeuta kíséretében elmegyünk az APEH-ba és sorszámot kérünk. Vagy az önkormányzathoz. Vagy az orvosi kamarába. Vagy a munkáltatómhoz.

Könyörgöm, valaki dolgozza ki a módszert. Odaadom ingyen az ötletet, csak legyen. Annyi emberi szenvedést meg lehetne spórolni. Annyi emberen lehetne segíteni. És egyáltalán, miért nem szerepel a hivatalospapír-fóbia a DSM IV-ben és az V-ben sem? Amikor pedig az emberek 90 %-át érintő betegségről van szó? És nem, senki ne jöjjön nekem holmi demagóg szöveggel, hogy ha valami az emberek 90%-át érinti, akkor az normális.

All we need to do is make sure we keep talking

Pár hete volt, de most fogom elmesélni. Gyalogolok a nyolcadik kerület gettóban, de nem a Futó utcától Nyugatra eső jókörnyéken, hanem a lepattantabb részen, hámló vakolat, repedező járda, göthös macskák, alkoholdiszkont. A járda mellett áll egy viharvert piros kockalada, motorháztető kinyitva, feltámasztva. Két lerobbant, közepesen alkoholistakinézetű csóka fejvakargatva nézeget bele, mellettük nagydarab, kigyúrt cigány összehúzott szemmel ácsorog. Amikor melléjük érek, a kigyúrt épp azt mondja az egyik lerobbantnak (együttérző hangsúly): - Te, és van valaki, akivel meg tudod beszélni ezeket a problémákat?

Persze, aztán lehet, hogy csak a karburátorról volt szó.

In space no one can hear you scream

Vasárnap azon gondolkodtam, hogy mennyire különbözik az Alien c. film minden egyes nézéskor, van az, amikor az ember először látja, és ha elég szerencsés és nem olvasta a könyvet / a képregényt és a popkultúrától is alaposan távoltartotta magát, akkor igazából meglepődik és megijed, amikor <spoiler> a már egészségesnek imponáló Kane hasából egyszercsak kinézeget a kis szörny a vacsinál </spoiler>. Számomra még emlékezetes alkalom volt, amikor megboldogult leánykoromban a Schönherzben néztem egy rakat műegyetemistával, akik minden egyes, technoblablát tartalmazó mondatnál felhördültek, és tíz percig vitatták, hogy ez mekkora hülyeség, az nem is úgy van. Megvan az a jelenet* a Full Montyból, amikor a gyári munkás csávók nézik a Flashdance-t és magyarázzák, hogy a kiscsaj elcseszi a hegesztést? Olyasmi. Tegnap pedig, amikor a darkfantasy-írók, fordítók és egyéb, furcsa bloggerlények társaságában néztük, természetesen a Giger-féle gótikus-rettenetes látványvilág nyűgözött le. Gyönyörű a Nostromo is és az alien-űrhajó is. Teljes egészében kiállta az idő próbáját a film. Ripley bugyija ugyan néhány évtizedig régimódi volt, de most úgy látom, megint újra divatba jött a retro fehér pamut csípőbugyi.

A férjem csinált valamifajta kalácsot, amit néha szokott és már korábban is aliengerincnek nevezték a haverjai némiképp szokatlan külleme miatt, de most a bevonatba zöld ételfestéket is tett a hitelesség kedvéért. Úgyhogy van itthon egy csomó zöld ételfesték. Alig várom, hogy minden lehetséges ételt elkészítsek zöld színben.

*GAZ: It's "Flashdance." She's a welder, isn't she?
DAVE: A welder? I hope she dances better than she welds. Look at that. 
Her mix is all to cock.
GAZ: What the fuck do you know about welding, any road?
DAVE: More than some chuffing woman. It's like Bonfire Night. That's too much acetylene. 
Them joints won't hold fuck all.

Csak a szokásos, már meg se lepődünk

Nagyjából az összeg egyharmadával fogok kevesebbet kapni a tananyagért, mint amennyiről még a múltkor volt szó. Oké.

At last, I can't believe it's real

Na, közben befejeztem a tananyagfejezetek megírását (mínusz kérdések, de az már egy másik feladat) és elküldtem a megfelelő helyre. Hallgassunk The Do-t ezért, akiket az L. küldött és igen, ettől a kliptől narancsokat akarok enni.

I'm just gonna marry rich and design handbags

Van az, hogy gondold át, mit szeretnél csinálni, és keress valakit, aki fizet érte, és ezen gondolkodtam pénteken a vonaton. Jelen pillanatban az alábbi alternatív munkalehetőségek merülnek fel bennem:

1. Sétálok az erdőben vagy fekszem egy réten

2. Ülök a tengerparton a homokban és nézem a hullámokat

3. Ülök egy vonaton, zenét hallgatok és nézek ki az ablakon

Hm, valaki? Mindegyik tevékenységben nagyon jó vagyok, veleszületetten tehetséges, tapasztalt és motivált. (Mielőtt azt gondolnánk, viccelek, elmesélem, hogy a Csavarhúzós Fiú egy időben St. Moritzban volt erdész, többek között az volt a feladata, hogy a lekopott táblákat és jelzéseket kicserélje meg újrafesse, emiatt egész nap az erdőben sétált, és volt egy óra ebédideje is, amikor többnyire aludt egy réten.)

Idle in the sunshine

Pupillatágító szemcsepp után napfényben mászkálni a városban meg egészen valószerűtlen érzés. Iszonyú erős, vakító fehér fényben úszik minden, amitől könnyezik az ember szeme, és mégis valamiért nekem jól esett és felvidított a tény, hogy ilyen erős fény, ennyi fény létezik. Ilyen sok, befogadhatatlanul sok fény. Jó volt. Nem ütött el a villamos sem, és viccesen néz ki az ember szeme a tükörben, az írisz csak egy nagyon vékony kis karika egy hatalmas, fekete kör körül, mint a rajzfilmekben. A retinaleválásom meg van gyógyulva jól, azért látok homályosan, mert szürkehályogom lett a gáztól, amit beletettek anno. Ettől esetleg meg kellene ijedni, én azért nem ijedtem meg, mert már a műtét másnapján mondta ezt a szemész és felvilágosított az összes várható következményről, másrészt már mindenfélétől aggódtam, hogy hátha valami sokkal rosszabb, súlyosabb, veszélyesebb dolog miatt látok homályosan, harmadrészt meg már teljesen megszoktam, hogy homályosan látok. Egyszer a távoli jövőben, ha nagyon rossz lesz, meg kell műteni, de majd csak sokára, és az egy tízperces műtét.

Meg még az van, hogy állandóan dolgozom mindenfélét, tananyagot írok, előadást írok, előadok, pszichoterápiázok, gyógyszerelek, oktatok, cikkeket olvasok, cikket írok, munkaidőben és utána, és azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mi is történt tulajdonképpen velem, miért szenvedek ennyire. Nekem van egy teherbírásom és vannak dolgok, amiket szeretek csinálni, és ez mind olyan, az összes munkáim jelentős részét szeretem. Régen utáltam előadni szociális fóbiám miatt, de már ez is elmúlt egy kulcsélmény kapcsán. És emlékszem, hogy régen is sokat dolgoztam, például volt az az időszak, amikor a Zichy Jenő utcában laktam, és a kórházból elmentem a mellékállásomba munkavállalókat interjúzni, hogy nem bolondok-e, utána pedig hazamentem labordiagnosztikai kézikönyvet fordítani, és nem szenvedtem ennyire, miért szenvedek akkor most? Sajnos, az a prózai tény a megoldás, hogy nem lett pénzem. A huszonéves koromban úgy fordítottam a laborkönyvet, hogy abból a pénzből majd elutazom a Boardos Fiúval Indiába, más kérdés, hogy erre nem került sor, de Jutalomért dolgoztam. Pozitív megerősítésért. Jelen pillanatban azért dolgozom, hogy a tizenöt éve mínuszban lévő folyószámlaegyenlegemet nullára felhozzam és a lyukakat betömjem. Tudom, hogy a munkáim eredményeként emberek néha jobban érzik magukat, vagy más emberek megdicsérnek, van kajám meg van hol laknom, de ha valamelyik hónapban (ilyen volt a múlt hónap) kicsit nem figyelek oda a ruhavásárlási szokásaimra (mert vettem egy trikót, egy leárazatlan promod nadrágot és egy deichmann cipőt), akkor megint visszacsúszunk a mínuszba. Negatív megerősítésért. Tudjátok, mint a heroin, eleinte örömet okoz, később meg már azért használjuk, hogy enyhítse az elvonási tüneteket. A munkám eredményeként sosem lesz pénzem, és ahhoz képest, amennyit dolgozom és amilyen minőségű munkát végzek, ezt igazságtalanságnak érzem és folyamatosan dühös vagyok miatta. Szóval nem, nem feltétlenül a sima túlterheltség miatt vagyok lestrapált és idegbeteg, hanem a dühöngés miatt: hogy miközben csinálom a ppt diákat vagy olvasom a cikket vagy az akármit, az engem érő igazságtalanság miatt frusztrálódom. Nem tudok úgy dolgozni, hogy csak élvezzem, mert folyamatosan ott van az a gondolat, hogy hiábavaló és felesleges és eredménytelen a fáradozásom. Nem rinyálásból mondom, úgysem tudtok segíteni, csak mostanában ezen gondolkodtam. Hogy miért különbözik a fiatalkori sok munkám a jelenlegi sok munkámtól. Nem tudom, mi a megoldás erre. Illetve, nyilván két megoldás merül fel, az egyik, hogy külföldre költözünk, ahol adnak pénzt, a másik, hogy veszek egy biciklit és biciklivel fogok járni dolgozni a Dunaparton és idén nyáron attól lesz jobb az életminőségem. Anyukámat már ráállítottam, hogy szerezzen nekem Sopronban használt biciklit, mert vidéken olcsóbb.

Hát ezek voltak, ma meg kimentem a reptérre a Húgom elé, és meggypálinkát ittunk délben a totál összegraffitizett és koszos 93-as buszon befele, és ezért ma még nem haladtam semmit se a munkámmal, de ne essünk kétségbe.

Much more simply coffee than otherwise

Tartozom még egy bejegyzéssel a Francis Francis X7-ről, az egy nagyon szomorú történet sajnos, készítsünk elő zsebkendőt, mert az lesz a vége, hogy a főhősnő egy vigasztalan szerda reggelen a szemerkélő esőben szánalmas munkahelye felé baktat lehajtott fejjel és üres kézzel (mert csak kölcsönben volt nála a kávégép és a végén vissza kellett adni, ezért munkába menet visszavitte), lemegy a metróba, ahol eltűnik a hömpölygő, szomorú, arctalan tömegben, és mondjuk ez a szám szól. Vagy esetleg lehet az is a vége, hogy a főhősnő szomorúan üldögél panellakásában a padlón, mert ócska széke végleg darabokra esett és felmondta a szolgálatot (true story, küldjetek széket), tettetett közönnyel mered a kezében tartott, negatív előjelű folyószámlakivonatokra, aztán összeszorított szájjal fogja az étkezési jegyeit, megy, megveszi rajtuk a legolcsóbb kávéfőzőt a szomszédos intersparban, és égig érő, szürke, vigasztalan panelházak között, szomorúan baktat hazafelé a szemerkélő esőben stb. Node ne szaladjunk előre.

Az van, hogy világéletemben az Illy kávé rajongója voltam, ehhez nincs mit hozzátenni, én így képzelem el a kávét, egyféle kávékeverékből, mindenféle szirupok meg egyéb csodaízesítés nélkül, 100 % arabicából, nagyméretű bögrében, latte formájában, kevés cukorral. Klasszikus, kávéízű kávé.

A gép maga szerintem gyönyörű, bár egy fekete volt nálam és nem a piros. Nekem a piros tetszik, a fekete elegánsabb, de mindkettő nagyon szép. Kapszulákat kell beletenni, műanyagból vannak, ez nem tudom, mennyire környezetszennyező. Azért gyanítom, hogy a Bolygó nem a műanyag kávékapszulák miatt fog elpusztulni, de mondom, nem értek hozzá. A kapszulát nem kell kinyitni, és a kávéfőzés közben sem nyílik ki sehogy, a kávé nem érintkezik a levegővel vagy a géppel, ezért egyrészt nem veszik el az aromája, másrészt soha nem szóródik ki és semmi nem lesz koszos. Ez a lustaság mellett még azért érdekes, mert egy csomó kávégép egyre szarabb kávét főz, ha nem tisztítják rendszeresen, ilyen például a rendelőben található több százezer forintos frissen őrlő nem tudom milyen márkájú cucc, ami három évvel ezelőtt még elképesztően jót főzött, most meg keserű lötty. Nem, én csak heti egyszer pár órára bérelem azt a rendelőt, nem tudom, hogy kell szétszedni és kitisztítani. Mindenesetre, ezt nem kell. Van valami spéci technológia is, várjatok, idézem, kétfázisú extrakció, amitől pont úgy és olyan módon megy bele a kávé aromája az italunkba, ahogyan az a legjobb mindenkinek. A valóságban ez annyit jelent, hogy bele kell tenni egy kapszulát, alá egy csészét, megnyomni egy gombot, és kész.

A gép 50 ezer forint körül van, ami puccos kávégép kategóriában egyáltalán nem számít soknak. A kapszulák egyenként 139 forintra jönnek ki, itt felmerülhet, hogy nem lehet mindenhol kapni és utánajárást igényel, mondjuk az én lakóhelyemtől két árusítóhely van gyalog öt percre és egy harmadik villamossal öt percre, de biztos vannak rosszabbul ellátott kerületek is. Egyetlen hátrányt tudok említeni, mégpedig, hogy a szokásos méretű bögre nem fér alá, csak az alacsonyabb bögre, vagy hogy férjemet idézzem: "Nem akarom kutyázni a puccos kávégépedet, de elég gyász, hogy nem fér alá egy normális bögre." Így kénytelenek voltunk a két alacsonyabb bögrénket naponta elmosni. Mire rá nem viszi az embert a szükség. Úgy összességében a csillivilli dizájn, a csúcstechnológia meg a bögremelegítő után végülis úgyis egyetlen dolog érdekes igazán: ez egész egyszerűen nagyon jó kávét főz.

Disclaimer: az a történet, hogy rinyáltam a blogomban ilyen kávégépért, mire írtak az Illytől, hogy kölcsönadnak egyet egy hétre, egyheti kávéadaggal, hogy ha akarok, írok róla, amit és amennyit akarok, de ha nem akarok, nem muszáj. Végül az egy hétből két hét lett logisztikai tényezők miatt és nagy örömömre, a második heti kávéadagot már én vettem magamnak. Klassz volt, köszönöm.

Legjobb gyógyszer a nevetés

És még azt is mondta az egyik nővér a pszichiátrián, hogy ő olvasta, hogy évente 1072-szer kell sírni (asszem. ezervalamennyi volt, a pontos számra nem esküszöm). Nem emlékezett, hol olvasta, ilyen ezoterikusfilozófia-szakirodalomban szokott elmélyedni, gondolom, valahol ott. Mondtam neki, hogy dehát basszus, az napi 2-3 sírás, de azt mondta, igen, nem tévedés, napi 2-3-szor kell sírni, mert az megtisztítja a lelket.

Én naponta átlagosan 8-10-szer nevetek hangosan, és legszarabb időszakaimban se sírtam hetente-kéthetente egynél többször, és látjátok, hova vezet ez, egyre többet dolgozom, egyre kevesebb pénzem van, egyre boldogtalanabb vagyok emiatt. A sok röhögés, az lesz a vesztem, tutira. A múltkor már majdnem sírtam a munkahelyemen, amikor kiderült, hogy hányan fogunk dolgozni nyáron az osztályon, de nem vitt rá a lélek sajnos, pedig kíváncsi lettem volna a hatékonyságára. Ültem ott négy kollégával körülvéve, és lepörgettem magamban, hogy elkezdek sírni, zsepi van nálam, ezek majd döbbenten néznek, jó, valamit mondanak a nyári beosztásra, majd elkezdenek azon agyalni, hogy vajon az isoldénak mi baja van, soha nem szokott ilyen lenni, biztos valami Magánéleti Probléma, és két nap múlva attól fog zengeni a ház, hogy csal a férjem, ezért elkezdtem inni és nyugtatózni, amitől meg elvetéltem*, és akkor úgy döntöttem, ennyit nem ér meg nekem az ügy.

*Nem vagyok terhes, csak azt is szokták pletykálni.

Főleg lovak

Személyzet, én, pszichiátria, nővérszoba, tegnap (április 29.) ebédidő táján.

Nővér: - A fiam meg jelentkezett karateversenyre, az a baj, azok mindig egész naposak, csomót kell várni, mire sorra kerül, és addig ott kell ülni, nézni a többieket.
Takarítónő: - (nem értem, mit mond, mert hangos a kávéfőző)
Nővér: - Azt hiszem, délelőtt 11-kor kezdődik.
Takarítónő: - Akkor az már megy is, el is kezdték, már fél 12. Biztos nagyon izgalmas pedig, jó lenne látni.
Nővér: - Ja, meg nagyon érdekesek a ruhák is.
isolde: - Azok egyformák, nem?
Nővér: - De azok a szép egyenruhák!
Takarítónő: - Meg azok a szép lovak, a felvonulás!
isolde (lovak?)
Nővér: - Gondolom, fél London le van zárva miatta.
isolde (kissé zavarodottan): - Még a fiad karateversenyéről beszélgetünk?

Még több szenvedés

Meg még attól vagyok kiborulva, hogy akarok venni egy biciklit, már csomót nézegettem, úgy harminc és hatvanezer között vannak azok, amilyet én akarok, erre ír egy levelet a Magyar Orvosi Kamara, hogy azonnal küldjek pénzt. Az úgy volt, hogy két éve vagy mikor írtak, hogy már nem kötelező tagnak lenni, de ha mégis szeretnél, küldd vissza kitöltve az alábbi nyilatkozatot, én nem küldtem vissza, ebből azt gondoltam, már nem vagyok tag. Azért küldtek továbbra is csekkeket, amiket elegánsan negáltam, ezt talán nem kellett volna. Aztán küldtek egy levelet, hogy ha nem fizetem be a csekkeket, nem lehetek tag. Gondoltam, jó, végre megszűnik. Erre most, hogy kötelező visszalépni, azonnal fizessem be az elmúlt évek elmaradt tagdíját. Kolléganőm hasonló cipőben jár, neki a férje jogász, utánajártak, és neki is csak annyit sikerült elintéznie, hogy külön eljárás nélkül befizethesse, de be kellett fizetnie. Ha nem lépsz be jövő hónapig, akkor nem praktizálhatsz orvosként többé.

Mondjuk bosszúból beléphetek inkább a brit orvosi kamarába, vagy nem lépek be és nem praktizálok többet orvosként, úgy kell nektek, vagy írok a Magyar Orvosi Kamarának, hogy oké, én odaadom nektek a 37 ezer forintot, de akkor cserébe legalább küldjetek egy biciklit. Női trekking, 18" vagy 55-ös vázméret. Jó állapotú használtat is elfogadok.

Just another day

Két nappal a határidő után kezdem el megírni a tananyagfejezetet, sírni kezdek a Volt fesztivál-videón* és fizikai erőben magasan lealáz egy anorexiás lány.

De vannak terveim.

(*Ezt vajon így kell írni?**)

(**dB kinézte a helyesírási szabályzatból és azt mondja, "Volt fesztivál videó".)

Főleg cipő

Vettem egy cipőt, igen, tudom, öregszem, cipőket és táskákat veszek és bizottsági ülésekre járok, ez van. A cipő azonban a manapság divatos nyitott orrú körömcipő, ami nem szandál és hátul zárt, csak az orra nyitott, és drapp/krémszínű velúrbőrből van. Nem tűsarkú, de azért magas sarkú. A kép csak illusztráció, nem ezt a cipőt vettem, de a koncepció megegyezik.

És akkor ezt a cipőt mivel veszi fel az ember? Mert ha harisnyával veszem fel, akkor az orránál kikandikál a harisnyás lábujj, márpedig a testszínű harisnyába bújtatott lábujj olyan csúfság, ami nem eshet meg egy finom nővel, most olvastam a velveten valamelyik nap. Tényleg nem olyan szép. Felvehetnék hozzá, még amíg nincs túl meleg, mondjuk bordó harisnyát, abban nem olyan csúf a lábujj, de a krémszínű cipő meg nagyon elüt a színes harisnyától, különösen, ha pasztellszínű ruhákat is veszek hozzá. Vagy nyáron felvehetem mezítlábra, de körömcipő mezítlábra? Egyrészt beleizzad a lábam, másrészt magára valamit adó nő nem vesz fel körömcipőt mezítlábra. Mit kell csinálni, mi erre a protokoll? Mondjátok.

Y’know I don’t really have time to stop and smell the flowers

Két héttel ezelőtt akartam eredetileg Sopronba jönni, a Lővér 25 túraútvonalon végigsétálni, és találkozni mindenféle emberekkel, később munka és egyéb programok miatt módosítottam a tervet és inkább erre a hétvégére tettem át, eredetileg csütörtökön akartam jönni, aztán péntek reggel, aztán péntek este, aztán szombat reggel, főleg munka, meg egyéb teendők miatt, végül szombat délelőtt lett belőle. Mint egy ilyen rémfilmben, hatalmas csápokkal nyúl utánam a főváros és mindig, amikor már azt hiszem, hogy most elmenekülhetek két napra, a bokámnál fogva visszahúz, és akkor valahogy kiszabadulok és akkor egy másik csáp a másik lábamat kapja el. Nyilván most is ott kéne lennem és a korábbi bejegyzésekben részletezett határidős feladatokkal foglalkoznom. Azt mondjuk már feladtam, hogy itt egyáltalán bárkivel is találkozzak a könyvelőt is beleértve, a Lővér 25-höz (25 km és nem is ismerem az összes részét) meg kicsit késő lenne délután fél háromkor elindulni, úgyhogy csak felmentem a Várhelyre a Ciklámen tanösvényen, aztán le a buszhoz, legalább megnéztem az ellenkező irányból, hol kellett volna tavaly megtalálnom a jelzést. Az erdei rész 12 km, és névnapomra kaptam anyukámtól lépésszámlálót, aszerint összesen 17.377 lépést tettem meg, de abban már benne van az is, hogy utána bementem az intersparba és vettem ceruzaelemet meg egy felsőt és onnan hazajöttem. Az egész Soproni-hegységben minden talpalatnyi helyen ibolya van, elég jól néz ki.

Előtte meg tettem egy kis kerülőt a Mikoviny utca felé, az még akkor jutott eszembe, amikor tavaly olvastam az interneten, hogy Budapesten az egy program, hogy tömegesen elmennek az emberek a Füvészkertbe megnézni a cseresznyevirágzást, mi meg csak úgy közlekedtünk mindig a Mikoviny utcán a cseresznyefák alatt, jó, szépek voltak mindig, de nem épült rá kifejezett turizmus, szóval akkor elhatároztam, hogy eljövök Sopronba megnézni a cseresznyevirágzást. Japáncseresznye (Prunus serrulata). Nagyon szép.

Al Moody: That’s pretty; what kind of flower is that?
Hank: That’s a, uh… Purple.  Purple flower.
Al Moody: Nobody likes a smart ass.
Hank: I don’t have a fucking clue, which never seems to stop you from asking ever other goddamn time.
Al Moody: Watch your mouth.
Hank: I’m not sure if you’ve noticed, but it’s kinda crazy for me lately.  Y’know, I don’t really have time to stop and smell the flowers and then look up their proper names online.

Hozzák már a sörömet, éjjá, éjjá

Megállított ma két kiscsaj a plázában, hogy akarok-e ingyenes hajdiagnosztikát, gondoltam, szabadnapos vagyok és csak rengeteg bepótolandó feladattal vagyok lemaradva (1 db videófelvétel megtekintése és szkriptek kiválasztása, 1 db oktatóanyag-fejezet megírása, 1 db kb. 70%-ig kész tudományos cikk formába öntése, 30 db ellenőrző kérdés megírása tananyaghoz, 1 db absztrakt megírása kongresszusra, amit április 1-ig kellett volna leadni, 1/2 könyvfejezet megírása, amihez előtte el kell olvasni a téma szakirodalmát, mivel számomra még ismeretlen, 1 db 0%-ig kész tudományos cikk megírása, néhány könyv kiolvasása a mozgásterapeuta vizsgára, plusz 1 db pszichoterápiás könyv kiolvasása, mert az egyik betegemnél szerintem pont arra a módszerre lenne szükség, szóval semmi extra, csak a szokásos), úgyhogy kipróbáltam az ingyenes hajdiagnosztikát, ahol kiderült, hogy milyen sampont kellene használnom és ahol életemben először hallottam az eredeti értelmében használni azt a szókapcsolatot, hogy "egészséges fejbőr".

Régi idők kávéja

Szóval azt írta az Illy-s csaj, mielőtt ideadta egy hétre kölcsönbe a gépet, hogy, idézem, "ha nem akarsz nem kell róla semmit sem írni", de gondoltam, azért írok róla alaposan, pláne mivel még egy pár napig nálam marad logisztikai okokból, de most az a helyzet, hogy bár ma szabadnapos vagyok, tegnap ellenben ügyelet után még ötig dolgoztam, aztán hajnali kettőig szórakoztam*, és egyáltalán nincs itthon kávé, és inkább erről szeretnék írni.

Úgy kezdődött, hogy 2005 januárjában a Magyar Pszichiátriai Társaság éves Vándorgyűlése, amelyet változatos vidéki helyszíneken szoktak megrendezni, ezúttal Budapesten volt, a MOM Park mozijában, ami azért, valljuk be, elég érdekes kongresszusi helyszín. Odakint lassú pelyhekben esett a hó, szcientológusok tüntettek kis tábláikkal a Csörsz utca sarkán. Másfél hónappal azelőtt költöztem be a fiúm lakásába, két hétre, amíg az enyémet felújítják, és januárban már lehetett gyanítani, hogy a két hétből kicsit több is lesz, sőt eléggé esélyes, hogy a fiúm néhány évtized múlva magyarázhatja az unokáinak, hogy "nagyanyátok idejött két bőrönddel, hogy hadd maradjon itt két hétre, amíg náluk festenek, aztán ötven évre itt ragadt". Sajnos kávéfőző nem volt a lakásban, és én tudtam, hogy ha ezúttal valóban érzelmi biztonságot nyújtó, tartós kapcsolatra vágyom, akkor azt nem lehet neszkávéra alapozni. Szerencsére a kongresszuson nem volt minden egyes előadás elviselhetetlenül naprakész, informatív és magával ragadó, és egyébként is, az isten szerelmére, egy plázában voltunk! Long story short, vettem egy szarvasi kávéfőzőt, amely árkategóriájában a legjobb, legstrapabíróbb kis gép (nem, a szarvasi nem fizet és semmit se adtak kölcsön, csak mondom), le is volt árazva 50%-kkal, mert épp végkiárusítás volt a Keravillban.

Az utóbbi hónapokban már elég ócskán nézett ki szegény így hat év után, itt-ott repedt volt, a nyele letörött, de működött és normális kávét főzött utolsó lehelletével. Aztán gyors egymásutánban a következők történtek: írtak az Illytől, hogy kapok egy hétre egy Francis Francis X7-est, ekkor az otthoni főző elkezdte azt, hogy a beleadagolt víznek csak kb. a negyede jött át, a többi valahová elpárolgott, így kevés és már nem valami jó ízű kávét főzött, ezen valamelyest javított, amikor az elrepedt részeket szigszalaggal megragasztgattam, így még kb egy hétig jó volt; majd hazahoztam a Francis Francis X7-est és akkor az otthoni főző megszűnt kávét főzni, sőt kifolyt belőle itt-ott, és szegényt el kellett vinni a szemétbe. A férjemnek azt mondtam, hogy elvittem egy farmra, ahol boldogan szaladgálhat a többi kávéfőzővel.

Szóval sima őrölt kávéval működő főzőm jelenleg nincs, tegnapelőtt elfogytak az Illy-s kapszulák és tegnap megittam a tartalék neszkávét is, úgyhogy nem tudom, mi lesz.**

*A "szórakozás" jelen életkori sávomban azt jelenti, hogy Hajnalkáéknál dumáltunk és tzatzikit meg grillcsirkét ettünk és rájöttem, hogy a Hajnalka gyereke lesz a példaképem, mert mindenféle kertelés, magyarázkodás, bűntudat vagy egyéb fölösleges körök helyett jól artikuláltan és nagyon cukin mindenre azt mondja, hogy "nem". Ezt követően elmentem az Ötkertbe Niké szülinapja kapcsán, és kicsit ott lógtam, de aztán Kolléga közölte, hogy haza kell menni, mert neki holnap reggel be kell mennie a referálóra, és akkor még elmentem internetes újságírókkal pultnál sörözni és rettenetes szóvicceket hallgatni. A rettenetes szóviccek során, amíg mindenki fejét fogva nevetett/sírt, én rezzenéstelen arccal, kissé rezignáltan dohányoztam, és erre igen büszke vagyok. Mindemellett nyilvánvaló, hogy anyám sorsára fogok jutni, akinek mindig van kedve táncolni, de a barátai már kiöregedtek a táncolós bulikból. Szomorú.

**Valójában az lesz, hogy most átmegyek a szemközti plázába kávékapszulákért.

Én nem ilyen lovat akarok, anyám

Ahelyett, hogy kiszabadulnék, inkább csak minden mozdulattal egyre jobban belegabalyodom a Rendszerbe.

My baby don't care for shows

Megnéztük a Lány, kertben c. darabot, amit Bozsik Yvette rendezett önéletrajzi ihletésből, jó volt. Tudjátok, van az a jelenség, hogy ha az ember nagyon ritkán jár moziba, akkor nagyobb az esélye, hogy tetszik neki a film, mert maga a moziba járás, filmnézés élménye megdobja, plusz nem látott egy csomó sokkal jobb filmet abban az évben viszonyítási alapként, és nem tudja, hogy van jobb is. Ugyanígy aki nagyon ritkán olvas, az ha mégis elolvas egy könyvet, nagyobb eséllyel tetszik neki. Nem tudom, mennyire bizonyított ez az elmélet, mindenesetre mi olyan népek vagyunk, akik ritkán járnak színházba, és nekem majdnem mindig tetszik, amit nézünk, szóval lehet benne valami.

A Lány, kertben különben nagyon más, mint amire számítottam, mert pörgős, színes, börleszkes, filmszerű, látványos, kissé zűrzavaros, táncolnak benne, énekelnek, néha beszélnek is meg fotóznak, vetítik a Bozsik Yvette leánykori fotóit és van Szabó Győző meg Nina Simone. Nagyon klassz a főszereplő lány, ahogy sosem feltűnő, de végig jelen van és közben felnő a színpadon. Szerintem túl szájbarágós az, amikor a fotókat vetítik, meg amikor ki van írva, hogy "1986 Szkéné színház", jól van, kevesebből is megértettem, hogy Bozsik Yvette életéről van szó, de azért oké. Még amikor vettem a jegyet, olvastam valami kritikában a fanyalgást, hogy Bozsik önmagáról szóló előadást készít és ez rossz szájízt okoz, nos, én blogokhoz vagyok szokva, én ugyan nem találom szokatlannak, ha valaki a saját történetét meséli.

Kapunk egy régi Ellenfény-számot, amiben a darabról írnak, úgyhogy hazafelé a villamoson végig azon röhögünk. Én kérek elnézést, amiért kisvárosi suttyó prolilány vagyok, mindemellett engem az ilyen mértékű modorosság felettébb szórakoztat.

"A honnan és a hová, és persze az útközben Bozsik féktelen tempójú előadásának főszereplője. Nem követünk pontos kronológiát, a történet nem ledaráltatik, hanem a szemünk előtt alakul: az események hol borzongatóan különös látomásba csapnak át, hol pedig egy artisztikus futam koppan nagyot a hajdan volt valóság kemény betonfalán. Keserű szembesülések, feloldott és feloldhatatlan indulatok, máig kísértő rémképek és kalandos élménnyé szelídült traumák közt szlalomozunk a rendező-koreográfus nyomában."

Meg kell tanulnom így írni, ezt különben hol tanítják?