Vettem magamnak egy kalapot, életem első kalapja, fekete, kissé dekadens (már amennyiben fenti jelző értelmezhető egy kalap esetében), a Bright meg meglepetésszerűen megjelent valamiféle párizsi bohém-jellegű kockás sapkában meg csíkos sálban. (Természetesen piros csipkekombinéban és kalapban nyitottam ajtót). Kitaláltuk, hogy a kezdő, ám tehetséges színésznő vagyok (persze még csak a tánckarban, de nagy jövő előtt), ő pedig Jean-Pierre, a csóró padlásszobás írójelölt, aki a színházban takarít, de csak azért, hogy minden este láthassa imádott díváját (engem). Helyszín: Párizs, időpont: a századforduló. Gyorsan megtanítottam neki az egyetlen francia mondatot, amit tudok (je suis toujour heureux quand je te voi, a helyesírásért nem kezeskedem), hogy legyen szövege, amikor kezet csókol susienak.
Végre olyan pasim van, aki mellett nyugodtan játszhatom az eszemet, klassz.