Csomót gondolkodtam egyébként azon, hogy menjek-e idén Györbe, van ugyanis egy évente megrendezett kongresszus, ami minden évben ott van. Tavaly és tavalyelött voltunk ott, Kolléga, Niké, Sziporka meg én, és minden alkalommal csomót buliztunk Kollégám györi haverjaival. Szóval, tekintve az elözményeket, felmerült bennem, hogy tulajdonképpen mi keresnivalóm van nekem Györben, semmi. De aztán kiderült, hogy már foglaltak nekem szállást, valamint Alaine, pszichológusunk kifejtette, hogy ne menjek bele a játszmába. Mármint a "felosztjuk magunk között az országot és a barátainkat" címü játszmába. Egyébként is szörnyen dühös vagyok, és azt most gondolom, tulajdonképpen oda megyek, ahová akarok, beleértve a rossz karmával rendelkezö, elátkozott helyeket is*, söt mi több, még jól is fogom érezni magam.

*Csak viccelek, egyébként semmi bajom Györrel. Egyszerüen genetikailag programozott tulajdonsága minden soproninak, hogy fújjon rá. Ez azért van, mert régebben létezett Sopron vármegye, meg Györ vármegye, aztán összevonták öket, és onnantól Györ, mint megyeszékhely, folyamatosan nyúlta le az állami pénzeket Sopron elöl meg satöbbi. Aztán középiskolában, sosem jutottunk tovább a fizika meg matekversenyeken (akkor még ilyen okos voltam), mert a protekciós györiek valahogy mindig megelöztek. Emlékeszem arra az alkalomra, amikor 4 diák végzett az elsö helyen, három györi és egy soproni, és mivel az elsö 3 juthat csak tovább az országos fordulóra, ezért továbbjutott a 3 györi.
Meg ilyenek :-)

Rengeteget okosodtam ma egy neuropszichiátria szimpózium keretében, valamint remekül szórakoztam a szakma jeles képviselöin. Álmos hangulat, elöadások egymás után, néhány nyögvenyelös, lagymatag hozzászólás, majd Csányi Vilmos beszél Az állati tudat-ról - hirtelen mindenki éberebb lesz, az elöadás végén pedig neves, idös pszichiáterek és neurológusok rángatják ki egymás kezéböl a mikrofont, mert mindenki hozzá akar szólni és mindenki el akarja mesélni a saját kutyás/macskás történetét. Valahogy megnyugtatónak tartom, hogy a felnötteket is jobban érdeklik a cicák, mint a kognitív idegtudományok.
Ezenfelül megtapasztaltam, milyen Lotte* szerepében, jó régen voltam már jómagam a viszonzatlan szerelem tárgya, és inkább jó érzés. Az meg külön jó, hogy tudom, hogy a fiatalember nem vár tölem semmit, és nem akart semmit, csak tudatni. Legalább tisztában van az esélyeivel.
Most pedig megnézem, milyen idö lesz Londonban.

*Az a csaj, akibe Werther viszonzatlanul szerelmes Goethe: Az ifjú Werther szenvedései címü romantikus müvében.

És ismét nosztalgia rovatunk következik.
Egy éve, április 23-án hajnalban indult a gépem Londonba, hogy meglátogassam odakint babysitterkedö húgomat.
Mindez nem akadályozott meg abban, hogy április 22-én Susieval és Brighttal randizzak a Balettcipöben (utóbbi hozott nekünk rózsát), majd meglepö mennyiségü tömény szeszipari terméket fogyasszak el velük a Szóda nevü helyen. Némi halvány emlékképeim élnek arról, hogy szabózének elmeséltük az életünket; hogy amikor már nagyon részeg voltam, rendeltem másnapra egy reptéri transzfert, hogy legyen, aki felébreszt; és hogy Basszuska leforrázta a hasát a kuktával. Késöbb hazafelé indultunk, csak útközben még elmentünk Quarelint venni az ügyeletes gyógyszertárba, majd éppen búcsúzkodni kezdtünk volna a kapualj nyújtotta romantikus környezetben (Bright+én), amikor rájöttem, hogy a Szódában felejtettem a rózsámat. Visszagyalogoltunk a rózsáért, majd ismét haza, melynek során részletesen és meggyözöen elmagyaráztam Brightnak, hogy miért nem akarok vele járni (független akarok lenni/nem vagyok érett tartós kapcsolatra/épp most lábaltam ki a reménytelen szerelemböl/blablabla), majd szájon csókoltam.
Szóval, április 23-án megyünk Londonba, a Szóda-kört még nem tudom, bevállalom-e mégegyszer.

Azt álmodtam, hogy síelni mentünk Ruzomberokba (vagy hogy kell írni) Nikével. Én késöbb mentem utána vonattal, mert elöször úgy volt, hogy nem megyek, de aztán mégis ráértem. A felvonó tövében jöttem rá, hogy mindent hoztam, kivéve síruhát, és nyomban összefutottam Exszel és Moondance-szel, akik szintén ott síeltek. Megmondták, melyik kölcsönzöben lehet síruhát bérelni, majd elfelvonóztak, én meg elmentem a kölcsönzöbe, béreltem magamnak fekete-sárga színü síoverallt, és megnéztem, milyen méretek vannak, hogyha neadjisten legközelebb a pasimmal jövök, lesz-e olyan, ami jó rá.
Felébredtem, visszaaludtam, és Chandlerrel álmodtam a Friends-böl, azt, hogy megbeszéljük, hogy nem jövünk össze, mert nagyon jó barátok vagyunk, hanem inkább barátok maradunk, de azért szomorú beszélgetés volt.
Alig várom, hogy analitikushoz járhassak, és megtudjam, hogy az álmom azt jelenti, hogy óvodás koromban szerelmes voltam a szomszéd bácsiba, ami orális fixációhoz és elfojtott kasztrációs szorongáshoz vezetett, vagy valami effélét.
Egyébként a Friendsböl, ha választanom kéne, tényleg Chandlerrel járnék, Joey butácska, Ross meg halálosan idegesít a nyafogásával.

Jaés, felraktuk a kambodzsai képeket, illetve 61-et a 730-ból. Fent a fotóknál.

A mr.a-ban egyébként az újszerű megközelítéseit szeretem. Viszonylag kevés ismerősöm mondta eddig a pszichoanalízisről, hogy "szellemi maszturbáció." Annak ellenére, hogy két gintonicot is elfogyasztottam, elég kevés kérdésemre válaszolt, beleértve a spenótos lasagnával kapcsolatosakat, és azt is, hogy idegesíti-e, ha kérdezgetem. Ezt már sosem fogjuk megtudni, ellenben hajnali egy és kettő között hazagyalogoltam Óbuda szélére a Margit híd budai hídfőjétől. Fél óra az egész, és ha van kapucnid, meg sem ázol. Klassz volt.

Úgy döntöttem, nem terhelek senkit a serdülőkori biciklis élményeimmel, szóval lesz ilyen:

Hétvégén megnéztem a Kör 2-t, de cseppet sem volt annyira félelmetes, mint az első rész, már csak azért sem, mert míg az első részben csak jó sokára derült ki, hogy mitől is kell tulajdonképpen félni, a másodikban már ott volt az előző részből jól ismert ellenség. Azért tetszett, másodikrésznek nem rossz. Azt mondjuk nem teljesen vágom, miért vonzódnak ennyire a japán horrorfilmrendezők a hosszú, fekete, szemébe lógó hajat viselő gonosz kislánydémonokhoz, de ez legalább, ellentétben az Átok főszereplőjével, nem adott ki hülye hangokat.
A Constantin, a démonvadászról meg legyen elég annyi, hogy életemben nem láttam ennél röhejesebben szájbarágós dohányzásprevenciós alkotást, pedig évekig dolgoztam prevencióban. Amikor Gabriel arkangyal elmagyarázza a Démonvadásznak, hogy nem azért fog meghalni 30 évesen, mert pikkel rá az Úr, hanem azért, mert dohányzik, na, ott volt végem. Aztán még néhány szomorú látogatás a tüdőgyógyásznál, teleköhögött véres zsebkendő, "A dohányzás öl"-feliratra közelítő kamera, valamint premier plánban megcsodálható tüdőrák, ééééérted. A film utolsó, romantikus jelenetében a borostás, megviselt, kérges lelkű hős (Keanu Reeves), miután elbúcsúzik a lánytól, hosszan bámul bele a sötét éjszakába, a zsebébe nyúl, és... jaj, nem... bekap egy nikotinos rágógumit.

Vasárnap befejeztem Yalom: Egzisztenciális pszichoterápia c. könyvét, az utolsó rész az élet értelméről szól, azonban a tanulság nagyjából az, hogy nincs, de nem is kell. Ha mégis értelmesnek akarjuk érezni az életünket, legyünk esetleg kreatívak, úgyhogy ennek jegyében alkottam meg titkos recept alapján készült túrós-spenótos lasagne-mat. Utána kimostam, elmosogattam, kiteregettem, és kiolvastam Polcz Alaine: Kit siratok, mit siratok? c., halálról szóló könyvét, amíg pasim a város egy másik pontján tízéves gyerekekkel videojátékozott.

Jaés, kértem idöpontot lehetséges leendö analitikusomtól, hamarosan választ kapok a Nagy Kérdésekre. Vagy nem. Ellenben mindkét bicepszemben izomlázam van attól, hogy tegnapi napon segítettem apukámnak elcipelni egy táskát a keleti pályaudvar egyik vágányának végétöl egészen a vonat elején található soproni kocsiig, ami legnagyvonalúbb becsléseink szerint sem lehet több kétszáz méternél.

Most keltem fel (azaz délben), kicsit összezavarta az alvásciklusomat a pénteki buli. Elötte még rohangáltam kissé a városban, meglátogattam apukámat a hajón (tengerész), meg Lillát a munkahelyén (gyerekgyógyász). Egyébként klassz lehet egy olyan helyen dolgozni, ahol narancssárga tehenek meg lila vízilovak vannak a falra festve a lépcsöházban, nem értem, miért csak gyerekosztályokon lehetséges a ilyesmi, szerintem a pszichiátrián is ugyanolyan népszerü lenne.
A buli végül klassz volt, és kissé más megvilágításba kerültek számomra bizonyos dolgok, amiröl végképp nagyon szívesen írnék itt, ám sajnos megfogadtam. Mindenesetre, kicsit jobban érzem magam, kicsit meg talán rosszabbul, ám semmiképpen sem hibásnak. De...szeretem a barátaimat, föleg. Mindenféle interperszonális élmény ellenére a legemlékezetesebb pillanat mégis az volt, amikor felébredtünk a pasimmal Kolléga nappalijában, és némi folyadék- és algopyrinpótlás után a hazamenetel mellett döntöttünk. Szóval taxit hívtunk és gyanútlanul kiléptünk az utcára, ahol a lakás szürke félhomálya és néma csendje után mellbevágóan ragyogó napsütés, rohangáló emberek meg a hatsávos úton száguldozó autók fogadtak. Álltunk döbbenten, hunyorogva.
Bright: - Ez milyen bolygó?
isolde: - A mienk, csak reggel kilenc van.
Bright: - Idöhurokba kerültünk?
Aztán aludtunk, meg pizzáztunk, jut eszembe, Ákos még a bulin megjegyezte, hogy hogy meghíztam, de különösebben nem izgattam fel magam ezúttal. (Bár szerintem illetlenség ilyet mondani egy nönek, akárhány kiló.) Most pedig elmegyek a lakásomba, elhozom a nyári kollekciót, aztán átültetem a virágaimat.
Peace, flowers, freedom, happiness.

Egyébként

Holnap lesz Niké szülinapi bulija. Tavaly ezen a bulin mondta az arcomba ex-reménytelen szerelmem, hogy hagyjam már abba. Idézem.

isolde: - Na, mondd.
Kolléga: - Mindketten tudjuk, nem?
i: - Nem, én nem tudom biztosan, meg kell mondanod.
K: (fogalmazgat az okos kis fejében)
i: (kétszázas pulzus, mert vele táncol, plusz szívritmus-zavarok, mert tudja, hogy most utoljára reménykedhet a 2 % esélyében)
K: - Én sosem fogok udvarolni neked.

bang bang he shot me down
bang bang i hit the ground

Bezzeg azért tudott velem a körúton kilométereket sétálgatni meg észveszejtöen rámmosolyogni és sok-sok hónapig hagyni, hogy hajtsak rá, mert legyezgette a hiúságát. Köcsög nárcisztikusok.
Azért azt gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy hálát adok a sorsnak, amiért így történt. Nem lett volna jó nekem, ha összejövünk. Betöltötte a szerepét: otthagytam miatta Görit, rájöttem, hogy reménytelen szerelem létezik, elmentem Amszterdamba; és minden neheztelés vagy rosszindulat vagy önámítás nélkül örülök, hogy nem lett a pasim. Az én befejezésemben az ifjú Werther Amerikába disszidál, ahol képregényboltot nyit, megismerkedik a szintén képregény-geek Tracy-vel, és rengeteg hógolyózás meg hamburger+lightkóla-fogyasztás után rájön, hogy mennyire egyezik az ízlésük, nem beszélve a világnézetükröl. Happily ever after. 

Valamelyik nap meg azt álmodtam, hogy leszbikus vagyok, illetve biszex, régen heroinista voltam, de már leszoktam, bátor vagyok és nagyon gyakorlatias, és úgy nézek ki, mint Angelina Jolie. Megjegyzem, az életben hetero vagyok, nem drogozom, gyáva vagyok és álmodozó. A történet az első leszbikus szerelmemről szólt, akit úgy tizenhétévesen otthagytam, és sok évvel később véletlenül összetalálkoztunk. Éppenséggel nem volt hol laknia, és le akart szokni a heroinról, én pedig segítettem neki, felhasználva ezirányú tapasztalataimat, hiszen nekem sikerült. Akkor már egy pasival éltem egy modern stílusban berendezett lakásban, volt fekete bőrkanapé is, amit amúgy utálok, de az álmomban szerettem. Valami marketing-cégnél dolgoztam és elég jól kerestem. A lánnyal egyébként most nem volt köztünk semmi szex, mivel én pasival éltem (aki nem szerepelt az álomban, csak lehetett tudni róla), ő pedig elég szarul volt, így az álmom mindennemű homoerotikát nélkülözött.
Lehet, hogy van valahol egy másik énem, aki mindenben pontosan az ellentétem? Az antivilágban bátor leszbi exdrogos marketinges vagyok?
Jaés azzal a megmagyarázhatatlan jó érzéssel ébredtem fel, amit az ember jó álmok után érez. Felébredtem, és percekbe telt, mire rájöttem, hogy amit látok, a panellakás, a pasi, a ruhák, a pizsamám: a saját életem. De nem volt rossz érzés az sem. Egy kicsit még feküdtem az ágyban, és élveztem, ahogy lassan átcsúszom a valóságba, az álom pedig, mint egy elejtett színes kendő, tovalibeg a reggeli szélben; és arra gondoltam, hogy az álmomban szereplő énem sosem gondolt volna ilyesmit, hogy "az álom, mint egy színes kendő, tovalibeg." Klassz volt. Asszem, a leendő analitikusom felkötheti az alsóneműt.

Érdekes Pénteki Párbeszédek-rovat.

Metró, hazafelé.
Kislány (kolléganőm): - De ha most sokkal több ellenőr rajzik elő, akkor hol voltak eddig? Tudom már, a metróalagutak alatti szinten, egy titkos folyosórendszerben tárolják őket lefagyasztva.
isolde: - Nem hiszem, hogy a bkv ennyire fejlett technikával rendelkezik.
Kislány (elgondolkodik): - Igazad van. Akkor lehet, hogy akit megharrap egy bkv-ellenőr, az maga is bkv-ellenőrré változik.

Pasim haverjai egy régebbi közös nyaralás fotóit nézegetve.
-Igen, tényleg, voltak ott tehenek is.
- Azok nem tehenek, hanem szürkemarhák.
- Nem mindegy, amikor kamera volt a szemükben??

- Azért nem lehet könnyű macskát szkennelni.
- Igen, de az igazán extrém sport az beszkennelni két macskát.

Pasim: - Az emberek általában idegenkednek a bolondoktól. Kivéve persze isoldét, aki rendszeresen velük van körülvéve.
isolde: - Igen, például veled élek.

Bolondokkal vagyok körülvéve, na.

Különben meg teljesen odavagyok. Azzal indult a napom, hogy egy vigasztalanul szürke vasárnap reggelen, mit reggelen, hajnali negyed nyolckor, letargikusan zuhogó jéghideg esőben dolgozni indultam a néptelen utcákon. Amíg a környék többi lakosa még összebújva szuszog a meleg paplan alatt, még a kutyák és macskák is alszanak, a gyerekek pedig fegyelmezetten nézik valamelyik kereskedelmi tévéadó reggeli rajzfilmblokkját, addig én magányosan, esernyő nélkül ácsorgok a villamosmegállóban - tudva azt, hogy legközelebb csak hétfő délután mehetek haza. (sóhaj)

A legrosszabb az egészben az orális fixációm. A legtöbb álláspont szerint, ha az ember fogyókúrázik, nagyon kell figyelnie arra, hogy az evés, mint örömforrás, ne kapjon hangsúlyt az életvitelében. Ha kibír mondjuk egy hetet csoki nélkül, jutalmazza meg magát, menjen el fodrászhoz, vegyen ruhát, vegyen könyvet, menjen el moziba. Na persze, csak tudniillik nincs az a mennyiségű ruha vagy könyv, ami felérne mondjuk két darab profitterollal. Vehetek magamnak akármit, engem csak az elégít ki, hogy ha valamit a számba vehetek és lenyelhetem.
Az életemben szereplő férfiak mondjuk értékelni szokták fenti vonásomat, de fogyókúra esetén komoly hátráltató tényező.

Tényleg kicsit furcsán vagyok egyszerre liberális és drogellenes.

Valamint felvázoltam a pasimnak az általam ideálisnak gondolt társadalom szerkezetét. Címszavakban: minden drog legális - szerintem ugyanis az önpusztításhoz való jogunk alapvető emberi jog. A társadalomnak nem feladata, hogy megtiltsa. Egyetlen törvényt fogadok el, azt viszont be kell tartani: 21 év alatt senki, sehol nem vehet drogot (a luxemburgiak megcsinálták a dohányzással, és működik). A társadalomnak az a feladata, hogy minden állampolgár számára biztosítsa azt a tudást, amelynek birtokában felelősen dönthet a droghasználatról, tehát komoly és a kormány által kivitelezett drogprevenció és ismeretterjesztés folyik. Tudta valaki például, hogy cannabis-használat esetén hatszorosára nő a schizophrenia veszélye? Ugye, hogy nem. És az információk birtokában mindenki érezze át, hogy a saját életéért ő a felelős. Ha dohányozni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy esetleg tüdőrákot kap. Ha ki akar ugrani az ablakon, tegye - a gravitációról azért gondolom, mindenki hallott. Ha LSD-zni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy a következményekért - ami lehet, hogy semmi, de lehet, hogy pszichózis - ő a felelős egyedül.
A pasimnak nem tetszett az utópia, én szimplán nem gondolom, hogy gyakorlatban megvalósítható lenne.
A vitaindító a Kendermag Egyesület akciója volt, én ugyanis azt gondolom, hogy oké, harcoljatok nyugodtan a kender legalizálása ellen, de csak azután, ha minden egyes állampolgárt elláttatok elegendő információval ahhoz, hogy felelősen dönthessen a használat felől. Ha az összes falusi bélabácsi pontosan tudja, hogy hogyan halnak meg a memóriáért felelős szemcsesejtek, és hányszorosára nő az elmebetegségek kockázata, akkor lehet ugrálni. De addig szerintem minden legalizálásért folyó akció káros és öncélú. És azt gondolom még, hogy ha hirtelen legalizálnánk a kendert, és az állam adót vetne ki rá, és haszna származna belőle, nagyon hirtelen eltűnnének a fűvel kapcsolatos prevenciós programok. Hány alkoholista van Magyarországon? Mennyi alkoholprevenciós program? Na ugye.

Az előadásom viszont legalább arra felhívta a figyelmemet, hogy a kollégáim szeretnek engem. Azon felül, hogy tapsoltak*, előtte néhányan odajöttek támogatni, utána pedig mások jöttek oda megmondani, hogy tetszett nekik. Egyedül az Öreg Prof tartotta túl liberálisnak a tanulságot, bár nem tudom, hogyan lehet azt, hogy "ha sokat füvezel, bekattansz", túl liberálisnak vélni.
Az előadásomon nem volt jelen a Rettegett Nagyfőnök, mert külföldön tartózkodott éppen, én pedig ma éjszaka azt álmodtam, hogy elő kellett adnom a jelenlétében is. Úgy különben nem félek tőle egyáltalán.

Este meghallgattuk Niké öccsének Metro Section nevű bandáját, és nyilván jól jelzi az életkoromat, hogy a lelkes és komoly tizenhétévesekből álló zenekart, illetve a fennálló hangulatot legjobban a "bűbájos!" kifejezéssel tudnám leírni. Arra gondoltam, hogy milyen kicsi gyerekek ezek még, és milyen bűbájosan komolyan veszik magukat, te jó ég, én is ilyen fiatal voltam tizenhétévesen? Mert, hogy véresen komolyan vettem magam, az nem kérdés. Dehát hogyne vettem volna, amikor éppenséggel annyira reménytelenül voltam annyira szerelmes, hogy verseim jelentek meg a helyi irodalmi folyóiratban?

* Másodpilóta (landolás után): - Hát ezt jól odabasztad!
Pilóta: - Nem mindegy? Úgyis mindig tapsolnak.