Na, nem mentem dolgozni se. Olvasom Neil Gaimantöl a Neverwhere-t, ami a londoni metróban játszódó fantasy. De nyugi, ezt nem fogom kiolvasni egy nap alatt, angolul lassabban olvasok.
Azt különben nem értem, hogy mások tagboardján általában békésen hozzászólogatnak a népek, az enyémen meg minduntalan tüzharc fejlödik ki. Biztosan összetett olvasói réteget vonzok. (Vagyis még azok is olvasnak, akik utálnak.) Klassz.

Voltam orvosi ügyeleten is, nem voltak túl kedvesek, de azért beadták nekem az injekciót, amit megneveztem. Nem, mintha sokat használt volna. Közben kiolvastam Orson Scott Card: A hetedik fiú-t, amitöl, be kall vallanom, hogy sokkal többet vártam. Nekem kevés benne a fantasy* bübájosság, túl sok a dicsöséges amerikai történelem, és persze a trilógiák szokásos hibája: az elsö részben épphogycsak megismerjük a szereplöket meg a helyszínt, megtudjuk, ki kivel van, de ha kalandokra vágyom, el kell olvasnom a többi részt is. Azért nem olyan rossz. Még gondolkodom.

*Azt mondták nekem, a fantasy nem azt jelenti, amit én gondolok, úgyhogy inkább nem írok le olyan szavakat, amiröl nem tudom, mit jelent.

Szóval két napja görcsöl a hasam, hasmenésem van meg höemelkedésem. Felhívtam az ÁNTSZ-t is, de azt mondták, hétvége lévén nem sok mindent tudnak tenni, vagyis semmit. Azért regisztrálták a bejelentésemet.
Itten pedig figyelmeztetnék mindenkit, hogy ha nem akarja a hétvégéjét kirándulás helyett az otthoni vécén tölteni, akkor ne egyen péntek tizenharmadikán a Café Vianben kacsahúsos szendvicset.
Vagy inkább semmit.
Hüje sznob lisztferenctér.

"Szeretik egymást"- mondja rólunk Alaine frissen megismert pasija a Chachacha-kertben, mint valami diagnózist. - "Látszik."
Tök jó, hogy ennyi idö után idegenek észreveszik és megállapítják, puszta viselkedésünk alapján, pedig nem nyaljuk-faljuk egymást nyílt színen. Tök jó, hogy szeretjük egymást. Sokkal jobb, mint bármi más.
Csak ennyit akartam mondani.

"Jó, most akkor a bal lábadat húzd fel a hasadhoz, fordítsd egy kicsit kifelé, a jobb kezeddel pedig fogd meg a csiklódat és húzd egy kicsit jobbra."
Hogy valami értelmes dolgot is csináljak ma, életemben elöször legyantáztattam a fazonomat.
Félelmetes, bizarr, és brutálisan fájdalmas élmény.

Megyek, olvasom tovább a könyvemet, asszem végig kell olvasnom ma, mert nem bírom ezeket az izgalmakat.

Egyebekben pedig félbeszakítottam Victor Pelevin: Agyag géppuska c. híres, ám annál kevésbé követhető regényének olvasását, hogy belekezdjek Kleinheincz Csilla: Város két fül között-jébe, és tetszik, szeretem az ilyesmit.

Kivettem mára egy szabadnapot, hogy a változatosság kedvéért az egészségügyben és munkával töltsem, csak nem egyszerre, hanem egymás után. Először is elmentem allergiavizsgálatra, mert a Szemésznő elültette a fülemben a bogarat, úgyhogy megbeszélés szerint reggel kilenckor beérkeztem a Fül-Orr-Gége Klinikára. Nem a beültetett bogár miatt, hanem mert ott van allergiavizsgálat és mára kaptam időpontot. Úgy fél tíz felé meg is jelent egy roppant hisztériás assziszentsnő, aki elmagyarázta, hogy várjak tovább. Harmincötkor érkezett egy kedvesebb, aki behívott, leültetett, majd kiment sutyorogni a hisztériással. Úgy háromnegyed felé visszajött a kedvesebb, kissé feldúlva, és elkezdte felrakni a karomra a bőrpróbát. Közben bejött egy fiatalka, és ketten feldúltan tárgyalták, hogy a hisztériás mi az, hogy egyszerűen csak hazamegy, jó, hogy nehéz időszak ez az életében, meg születésnapja is van, de azért délelőtt tízkor lelépni kissé túlzás; én pedig ne haragudjak, hogy jön a hátamra a hideg, de az ablaknak elromlott a zárja. Aztán a fiatalka kiment, a kedvesebb pedig elmesélte, hogy amikor a hisztériás azt mondta: "Még a fejemet is rendbe kell tennem" - akkor nem volt világos, hogy pszichiáterre vagy fodrászra gondolt. Negyed órára magamra hagytak, közben csak a hisztériás nézett be kolléganőit keresve, immár utcai ruhában, retiküllel, majd visszajött a kedvesebb és közölte, hogy letelt a hatóidő, várjak tovább a doktornőre. Még később beesett egy agyonhajszolt küllemű doktornő, aki közölte, hogy az elvégzett teszten nem jött ki semmi, persze, attól még lehetek allergiás, további vizsgálatokra lesz szükség, itt a mobilszáma, hozzak orrmelléküregröntgent, majd hívjam fel, de most rohannia kell, már rég a műtőben kéne lennie, mert már elaltatták a betegét.

Ezután némi késéssel elbékávéztam az Ortopédia Klinikára, hogy végre árulja már el nekem valaki, mi az a részleges blokkcsigolya, és mért fáj tőle a nyakam. A doki, akivel megbeszéltem, nem volt sehol, a portás szerint az előbb még itt volt, egy nővér szerint operál, egy rezidens szerint már elment, a telefonját meg nem vette fel. Rémisztő asszertivitással harmincöt átkozódó öregasszony szeme látára bekopogtam az ambulanciára, és megkérdeztem az ott rendelő orvost, hogy ha már az enyém így lelépett, tekintettel a kollegalitásra, nem árulná-e el nekem egy három percben, mi az a részleges blokkcsigolya. Az orra elő tartottam a röntgent is, amin valóban felismerte a fenti jelenséget, és azt mondta, ez veleszületett és semmit sem lehet vele csinálni, de nem is kell. További kérdezősködésemre elárulta, hogy a blokkcsigolya nem fájhat, csak a többi csigolya, mert ezek miatta nagyobb terhelésnek vannak kitéve, ezért később nyomni fogják az idegeket, sokat fog fájni, zsibbadni fog mindkét karom és szédülni fogok, de akkor sem lehet majd semmit csinálni, úgyhogy nyugodjak meg, ússzak sokat, egyek sok gyümölcsöt. Tekintettel a kint várakozókra, nem firtattam tovább a kérdést, később pedig visszahívott az időpontot adó doki, hogy bocs, de el kellett utaznia.

Innen pedig megyek mellékállásomba, ami egészségüggyel nem kapcsolatos, bár esetenként ugyanolyan nehézkes. Egyetlen problémám, hogy az allergiaviszgálat előtt négy napig ki kellett hagyni az allergiagyógyszert, úgyhogy most folyamatosan tüsszögök; és hogy leszoktam a dohányzásról, ami miatt viszont folyamatosan eszem. Kezdem magam egy náthás Miss Röfire emlékeztetni.

Nna, kedves barátaim és ellenségeim, csináltam nektek játszóteret.

Mostanában meg állandóan növényeket veszek, és hozzám képest elképesztő törődéssel gondoskodom róluk, de pontosan tudom, hogy miért. Igazából gyereket akarok, de arra még várni kell, mert élethelyzetem kevéssé alkalmas. És ha már gyerekem nem lehet, akkor nagyon szeretnék egy kismacskát, de boldogtalan lenne a panelban, és nem akarok boldogtalanná tenni egyetlen kismacskáét sem. Úgyhogy maradnak a növények, virul a bazsalikom, oregano meg ruccola a konyhaablakban.
És ha valaki be szeretne szólni, hogy a nők mind gyereket akarnak, megígy-megúgy, annak üzenném, hogy szerintem teljesen normális, sőt, az emberiség fennmaradása szempontjából szükségszerű, hogy egy tartós kapcsolatban élő, keresőképes nő huszonhét éves korában elgondolkozhasson a családalapításon.

Hétfőn voltam az analitikusnál. Arról van szó, hogy ha az ember pszichoterapeuta akar lenni, akkor kötelező önismereti célú pszichoterápiába járnia. Egyébként pedig szerintem mindenkire ráfér némi önismeret, így rám is. Szóval egyáltalán nem is volt kedvem elindulni, meg azt gondoltam, rossz érzés lesz, hogy a másik székben kell ülnöm, ezzel szemben egyszerűen klassz volt.
Ötven percben elmeséltem neki az életemet, nagyjából az összes sikerrel és kudarccal együtt, mondott pár értelmezést, amikkel abszolút telibe talált, mindezt úgy, hogy először láttuk egymást életemben. Jó lesz. Hetente egyszer fogok hozzá járni, és azt nem tudom, hogy mennyit fog javítani a személyiségfejlődésemen, de az biztos, hogy élvezni fogom.

Az még csak hagyján, hogy vasárnap a munkahelyemen, viszont buzi hideg van.

Vettem magamnak szobanövényekröl szóló okos könyvet, meg még három másikat. Eddig is szerettem az Európa könyvesházban, hogy megismernek az eladók, de most: bementem, és az egyik szabályosan lecseszett, mintha a saját nagymamám lenne. Ugyanis hogyan képzelem én, hogy csak úgy elköltözöm egy másik lakcímre?! És be sem jelentem nekik?! És "címzett ismeretlen"-felirattal visszaérkezik hozzájuk a kiküldött katalógus?! És amikor felhívnak mobilon, csak a rögzítöm válaszol?!! És amikor rábeszélnek, hogy legyek kedves felhívni öket és megmondani az új címemet, akkor nem hívom öket vissza?!!! Hebegtem valamit, hogy dehát két napja hívtak, és most azért jöttem be, hogy bejelentsem a címváltozást, de azért meg voltam hatva.
Meg a múltkor megszámoltam, hogy 51 könyvet olvastam a Nagy Könyv százas listájáról, és ez milyen szánalmasan kevés, és majd megveszem öket és elolvasom, de tegnap rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem érdekelnek ezek a könyvek. Valószínüleg azért nem olvastam öket, mert nem érdekeltek. Eszem ágában nincsen elolvasni a Da Vinci kódot, sem pedig Wass Albertet; és mit nekem egy olyan lista, amin nincsen rajta sem a Brazília, sem az Arany virágcserép, sem a Hullámok.
Most éppen az angol vénkisasszonyokra vagyok rákattanva, eredeti nyelven 3000-szavas szókincsre butított változatban, éppenséggel az Üvöltö szeleket olvasom, vicces.

Bizonyos előre nem látható munkakörülmények miatt a tervezett délelőtt 10 helyett végül este hétkor indultunk el a kétnapos kongresszusra, úgyhogy az első napot eleve buktam. Másnap meg, azaz ma, délelőtt tízre kellett beérnem a munkahelyemre, úgyhogy a kongresszus mai, második napját is buktam. Mindez persze nem akadályozott meg benne, hogy leugorjak a többiekkel bulizni. Végül is, miért hagytam volna ki egy olyan város, ahol feltűnően sok jó pasi fordul meg a szórakozóhelyeken, és ahol egy átlagos csütörtök estén nagyobb eséllyel kínálnak meg fűvel, mint Amszterdam erre a célra szolgáló negyedében. Szóval Győr különleges hely, én pedig rendkívül morcos vagyok, amiért két és fél óra alvás után fel kellett jönnöm Pestre dolgozni, ellentétben azon kollégáimmal, akik a hotel szaunájában, illetve belvárosi kávézók teraszán töltik a mai napot.
Azért persze megtudtam ezt-azt megint, de nem különösebben izgatom magam, bár azt azért megjegyezném, hogy már akkoriban is szinte minden második alkalommal na jó, megyek és beleírom a titkos blogomba, hehehe :-)

Alaine: "Az a fő problémám az élettel, hogy nincs zenei aláfestés. Így sosem lesz olyan, mint a filmekben."

És egyébként egy furcsa, ám a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt gyökeres változást figyeltem meg a jellemfejlődésemben. A jellemfejlődés hosszú folyamat, az ember ugyanis nem születik úgy, hogy bátor, talpraesett, becsületes, őszinte, felelősségteljes, valódi kötődésekre képes, empatikus, feltétel nélkül szeretni tudó lény. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tavaly ilyenkorhoz képest bátrabb ,satöbbi lennék. Egy dolog azonban megváltozott, és remélem, örökké így fog maradni.
Már nem pusztulnak el a szobanövényeim.
Szerintem a helyzet biztató. Ha ez így megy tovább, jövőre beújítok egy vagy két macskát is, aztán három gyereket.

Kiolvastam Jane Austen: Büszkeség és balítélet c. könyvét, hepiend. Igazából miután rájöttem, hogy tényleg semmi másról nem fog szólni, mint hogy vajon megkéri-e a büszke gentleman a bájos kisasszony kezét, vagy a gazdag gentleman a szegény kisasszony kezét, és az igent mond-e vagy sem, akkor elkezdett tetszeni. A sztori végig az, hogy ki mennyire jólnevelt, és ki kihez megy férjhez, de... bűbájos.
Úgy egyébként meg szokásomhoz híven új életet kezdtem, leszoktam a dohányzásról (!!!), fogyózom, reggel időben felkelek, tornázom, szóval a szokásos.
"reggel felkelek
este lefekszem
nem túl korán
ugyanúgy mint eddig
csak tudatosabban"

Szóval másnak is eszébe jutott :-)

Pénteken végül megelégeltem, hogy úgy nézek ki, mint aki most szívott el egy fél kenderültetvényt, és hogy mindenki "úristen-mi-történt-a-szemeddel"-lel köszön. Két hete piros, véreres, úgyhogy felkerestem a Szemészt.
- Rég láttalak, gratulálok az eljegyzéshez, milyen kisimult lettél - mondta, majd egy professzionálisan határozott mozdulattal kifordította a bal szemhéjamat és közvetlen közelről ezer luxszal belevilágított, miközben én a helyzethez illően hisztiztem. - Viszont allergiás vagy.
isolde: - Dehogy vagyok. Nem vagyok semmire allergiás.
 - Dehogynem, olyan a szemhéjad belülről, mint egy frottírtörölköző - közölte a Szemész ellentmondást nem tűrően. Erre nem tudtam mit lépni. - Itt ez a recept, háromszor csepegtess a szemedbe, aztán minden jót, forevör hepinessz! - folytatta meggyőzően, miközben bal szememből csorgott a könny, a másik meg nevetett. Hazafelé aztán beugrottam a boltba zsepit venni, mert két hete folyik az orrom, és azon gondolkodtam, micsoda hülyeség, hogy lennék én allergiás... Bassszus! 
Piros a szemem, mint a beszívott nyúlnak. Két hete tüsszögök és folyik az orrom. Itt a tavasz, tele van a város szerelemmel pollennel. Ááááá... magamtól is rájöhettem volna, hogy allergia :-)
Ezt így szépen levezettem, vállon veregettem magam zsenialitásomért, majd átmentem a gyógyszertárba allergiaellenes szerekért. Megérte. A pult mögött a világ Leghelyesebb Pasija szolgált ki, amitől nem csak én hagytam fel egy időre a könnyezéssel, hanem a törzsgárda öregasszonyai is eléggé feldobódtak. A sor mondjuk fele olyan lassan haladt, mint a másik, az ilyenek miatt:
Patikus: - Akkor itt a vérnyomáscsökkentő meg a cukorgyógyszer.
Néni: - Tudja mit, fiatalember... - pajkos hunyorítás - adjon nekem valami jó szemránckrémet!
Patikus. - Milyenre gondolt?
Néni: - Valami jó erőset!
Patikus: - Itt a Vichy, van normál és száraz bőrre. Milyen a bőre?
Néni: - Hát... nem tudom... Tudja mit, elviszem mind a kettőt! - és üdvözült mosollyal perkálja ki a tizenhatezer forintot. Tavasz.

Egy dologban azonban biztos vagyok: a londoni metró nem emberi alkotás. Az a hatalmas, háromdimenziós csölabirintus, a csempézett falaival, az egymás alatt és felett össze-vissza keresztezödö folyosóival és lépcsöivel egyszerüen túl bonyolult és túl bizarr ahhoz, hogy emberkéz müve legyen. Valahogy úgy képzelem, hogy a mai London helyén letelepedö, elsö kelta törzs egy tagja vette észre a sötét hasadékba lefelé vezetö lépcsöket. Sok bátor ember nekiindult, hogy felfedezze, mit rejt a mélység, de senki sem tért vissza. Késöbb szárnyra kapott a monda, hogy a föld alatti folyosókat démonok/fertelmes gonosz manók lakják, így a köznép számára további nemzedékeken át ismeretlenek maradtak. A legfanatikusabb kelta druidák azonban nem riadtak vissza a démonoktól (melyek létezésében egyébként sem hittek igazán), és az évszázadok során, lépésröl lépésre lassan feltérképezték az ösi, valamely rég kipusztult, intelligens faj által épített labirintust. Ha valaki azt hinné, hogy a kelta druidák beolvadtak valamely nagyobb vallásba, neadjisten kihaltak volna, az nagyon téved. Egyszerüen csak titkos társaságba tömörültek, mert így könnyebben örizhették a Labirintus ismeretlenségét. Ök találták ki, hogy különbözö színekkel jelölve az útvonalat, valamivel átláthatóbbá válik a terep; valamint nem sokkal a mozdony feltalálása után arra is rájöttek, hogy az egyes folyosók padlóján található párhuzamos acélrudak milyen célt szolgálnak. Évezredeken át öröklödött a tudás nemzedékröl nemzedékre, míg, valamikor a tizenkilencedik század végén valamelyik élelmesebb fiatal keltának ragyogó ötlete támadt: rájött, hogyan hozhatják nyilvánosságra a titkot úgy, hogy mégis megörizzék a Labirintus feletti uralmat. Felvették a London Underground Limited* nevet.
Egyetlen rejtély maradt, melyre sok magyarázó elmélet született ugyan, de egyes kételkedök szerint máig sem sikerült teljes egészében megfejteni a mondat valódi jelentését. Vajon mire gondoltak az ösi Épitök, amikor minden egyes folyosóra több százszor lefestették a titokzatos hangzású mondatot: "Mind the gap"?

*A BKV ottani megfelelöje.

Iden csak ket es fel unikumot ittunk meg fejenkent a tavalyi 5 helyett, de a kettoesfeledik ezuttal is Basszuskanak koszonheto, koszonjuk. Valamint osszefutottunk regen latott ismeroseimmel, akik mindannyian furcsallottak, hogy a Szoda nevu kocsmaban unnepelunk egyeves evfordulot meghitt, elegans etterem helyett. Persze, mert ez nem az igazi egyeves evfordulonk, hanem annak az egyeves evforduloja, hogy tavaly ilyenkor berugtunk a Szoda nevu kocsmaban, aztan csokoloztunk.
Es most itt vagyunk Londonban, mert annak is evforduloja volt. A taxis mondjuk elmebeteg volt reggel, mi meg total masnaposak persze, ket orat aludtunk, de aztan ideertunk, talalkoztunk a hugommal es elmentunk Camden Townba meg Hyde parkba meg a, nem sorolom fel az osszes nevezetessegeet. A lenyeg, hogy kb egy oran keresztul kerestuk a thai ettermet, es el is tevedtunk, de aztan megtalaltuk, es vegre ehettem red curryt, ami vegre tenyleg olyan volt, mint Thaifoldon, pont ugyanolyan. Nyami. Es sikitottam a Greenwich Foot Tunnelben. Tudom, hulye turistak.