Voltam orvosi ügyeleten is, nem voltak túl kedvesek, de azért beadták nekem az injekciót, amit megneveztem. Nem, mintha sokat használt volna. Közben kiolvastam Orson Scott Card: A hetedik fiú-t, amitöl, be kall vallanom, hogy sokkal többet vártam. Nekem kevés benne a fantasy* bübájosság, túl sok a dicsöséges amerikai történelem, és persze a trilógiák szokásos hibája: az elsö részben épphogycsak megismerjük a szereplöket meg a helyszínt, megtudjuk, ki kivel van, de ha kalandokra vágyom, el kell olvasnom a többi részt is. Azért nem olyan rossz. Még gondolkodom.
*Azt mondták nekem, a fantasy nem azt jelenti, amit én gondolok, úgyhogy inkább nem írok le olyan szavakat, amiröl nem tudom, mit jelent.
Szóval két napja görcsöl a hasam, hasmenésem van meg höemelkedésem. Felhívtam az ÁNTSZ-t is, de azt mondták, hétvége lévén nem sok mindent tudnak tenni, vagyis semmit. Azért regisztrálták a bejelentésemet.
Itten pedig figyelmeztetnék mindenkit, hogy ha nem akarja a hétvégéjét kirándulás helyett az otthoni vécén tölteni, akkor ne egyen péntek tizenharmadikán a Café Vianben kacsahúsos szendvicset.
Vagy inkább semmit.
Hüje sznob lisztferenctér.
"Szeretik egymást"- mondja rólunk Alaine frissen megismert pasija a Chachacha-kertben, mint valami diagnózist. - "Látszik."
Tök jó, hogy ennyi idö után idegenek észreveszik és megállapítják, puszta viselkedésünk alapján, pedig nem nyaljuk-faljuk egymást nyílt színen. Tök jó, hogy szeretjük egymást. Sokkal jobb, mint bármi más.
Csak ennyit akartam mondani.
"Jó, most akkor a bal lábadat húzd fel a hasadhoz, fordítsd egy kicsit kifelé, a jobb kezeddel pedig fogd meg a csiklódat és húzd egy kicsit jobbra."
Hogy valami értelmes dolgot is csináljak ma, életemben elöször legyantáztattam a fazonomat.
Félelmetes, bizarr, és brutálisan fájdalmas élmény.
Megyek, olvasom tovább a könyvemet, asszem végig kell olvasnom ma, mert nem bírom ezeket az izgalmakat.
Kivettem mára egy szabadnapot, hogy a változatosság kedvéért az egészségügyben és munkával töltsem, csak nem egyszerre, hanem egymás után. Először is elmentem allergiavizsgálatra, mert a Szemésznő elültette a fülemben a bogarat, úgyhogy megbeszélés szerint reggel kilenckor beérkeztem a Fül-Orr-Gége Klinikára. Nem a beültetett bogár miatt, hanem mert ott van allergiavizsgálat és mára kaptam időpontot. Úgy fél tíz felé meg is jelent egy roppant hisztériás assziszentsnő, aki elmagyarázta, hogy várjak tovább. Harmincötkor érkezett egy kedvesebb, aki behívott, leültetett, majd kiment sutyorogni a hisztériással. Úgy háromnegyed felé visszajött a kedvesebb, kissé feldúlva, és elkezdte felrakni a karomra a bőrpróbát. Közben bejött egy fiatalka, és ketten feldúltan tárgyalták, hogy a hisztériás mi az, hogy egyszerűen csak hazamegy, jó, hogy nehéz időszak ez az életében, meg születésnapja is van, de azért délelőtt tízkor lelépni kissé túlzás; én pedig ne haragudjak, hogy jön a hátamra a hideg, de az ablaknak elromlott a zárja. Aztán a fiatalka kiment, a kedvesebb pedig elmesélte, hogy amikor a hisztériás azt mondta: "Még a fejemet is rendbe kell tennem" - akkor nem volt világos, hogy pszichiáterre vagy fodrászra gondolt. Negyed órára magamra hagytak, közben csak a hisztériás nézett be kolléganőit keresve, immár utcai ruhában, retiküllel, majd visszajött a kedvesebb és közölte, hogy letelt a hatóidő, várjak tovább a doktornőre. Még később beesett egy agyonhajszolt küllemű doktornő, aki közölte, hogy az elvégzett teszten nem jött ki semmi, persze, attól még lehetek allergiás, további vizsgálatokra lesz szükség, itt a mobilszáma, hozzak orrmelléküregröntgent, majd hívjam fel, de most rohannia kell, már rég a műtőben kéne lennie, mert már elaltatták a betegét.
Ezután némi késéssel elbékávéztam az Ortopédia Klinikára, hogy végre árulja már el nekem valaki, mi az a részleges blokkcsigolya, és mért fáj tőle a nyakam. A doki, akivel megbeszéltem, nem volt sehol, a portás szerint az előbb még itt volt, egy nővér szerint operál, egy rezidens szerint már elment, a telefonját meg nem vette fel. Rémisztő asszertivitással harmincöt átkozódó öregasszony szeme látára bekopogtam az ambulanciára, és megkérdeztem az ott rendelő orvost, hogy ha már az enyém így lelépett, tekintettel a kollegalitásra, nem árulná-e el nekem egy három percben, mi az a részleges blokkcsigolya. Az orra elő tartottam a röntgent is, amin valóban felismerte a fenti jelenséget, és azt mondta, ez veleszületett és semmit sem lehet vele csinálni, de nem is kell. További kérdezősködésemre elárulta, hogy a blokkcsigolya nem fájhat, csak a többi csigolya, mert ezek miatta nagyobb terhelésnek vannak kitéve, ezért később nyomni fogják az idegeket, sokat fog fájni, zsibbadni fog mindkét karom és szédülni fogok, de akkor sem lehet majd semmit csinálni, úgyhogy nyugodjak meg, ússzak sokat, egyek sok gyümölcsöt. Tekintettel a kint várakozókra, nem firtattam tovább a kérdést, később pedig visszahívott az időpontot adó doki, hogy bocs, de el kellett utaznia.
Innen pedig megyek mellékállásomba, ami egészségüggyel nem kapcsolatos, bár esetenként ugyanolyan nehézkes. Egyetlen problémám, hogy az allergiaviszgálat előtt négy napig ki kellett hagyni az allergiagyógyszert, úgyhogy most folyamatosan tüsszögök; és hogy leszoktam a dohányzásról, ami miatt viszont folyamatosan eszem. Kezdem magam egy náthás Miss Röfire emlékeztetni.
És egyébként egy furcsa, ám a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt gyökeres változást figyeltem meg a jellemfejlődésemben. A jellemfejlődés hosszú folyamat, az ember ugyanis nem születik úgy, hogy bátor, talpraesett, becsületes, őszinte, felelősségteljes, valódi kötődésekre képes, empatikus, feltétel nélkül szeretni tudó lény. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tavaly ilyenkorhoz képest bátrabb ,satöbbi lennék. Egy dolog azonban megváltozott, és remélem, örökké így fog maradni.
Már nem pusztulnak el a szobanövényeim.
Szerintem a helyzet biztató. Ha ez így megy tovább, jövőre beújítok egy vagy két macskát is, aztán három gyereket.
Kiolvastam Jane Austen: Büszkeség és balítélet c. könyvét, hepiend. Igazából miután rájöttem, hogy tényleg semmi másról nem fog szólni, mint hogy vajon megkéri-e a büszke gentleman a bájos kisasszony kezét, vagy a gazdag gentleman a szegény kisasszony kezét, és az igent mond-e vagy sem, akkor elkezdett tetszeni. A sztori végig az, hogy ki mennyire jólnevelt, és ki kihez megy férjhez, de... bűbájos.
Úgy egyébként meg szokásomhoz híven új életet kezdtem, leszoktam a dohányzásról (!!!), fogyózom, reggel időben felkelek, tornázom, szóval a szokásos.
"reggel felkelek
este lefekszem
nem túl korán
ugyanúgy mint eddig
csak tudatosabban"
Egy dologban azonban biztos vagyok: a londoni metró nem emberi alkotás. Az a hatalmas, háromdimenziós csölabirintus, a csempézett falaival, az egymás alatt és felett össze-vissza keresztezödö folyosóival és lépcsöivel egyszerüen túl bonyolult és túl bizarr ahhoz, hogy emberkéz müve legyen. Valahogy úgy képzelem, hogy a mai London helyén letelepedö, elsö kelta törzs egy tagja vette észre a sötét hasadékba lefelé vezetö lépcsöket. Sok bátor ember nekiindult, hogy felfedezze, mit rejt a mélység, de senki sem tért vissza. Késöbb szárnyra kapott a monda, hogy a föld alatti folyosókat démonok/fertelmes gonosz manók lakják, így a köznép számára további nemzedékeken át ismeretlenek maradtak. A legfanatikusabb kelta druidák azonban nem riadtak vissza a démonoktól (melyek létezésében egyébként sem hittek igazán), és az évszázadok során, lépésröl lépésre lassan feltérképezték az ösi, valamely rég kipusztult, intelligens faj által épített labirintust. Ha valaki azt hinné, hogy a kelta druidák beolvadtak valamely nagyobb vallásba, neadjisten kihaltak volna, az nagyon téved. Egyszerüen csak titkos társaságba tömörültek, mert így könnyebben örizhették a Labirintus ismeretlenségét. Ök találták ki, hogy különbözö színekkel jelölve az útvonalat, valamivel átláthatóbbá válik a terep; valamint nem sokkal a mozdony feltalálása után arra is rájöttek, hogy az egyes folyosók padlóján található párhuzamos acélrudak milyen célt szolgálnak. Évezredeken át öröklödött a tudás nemzedékröl nemzedékre, míg, valamikor a tizenkilencedik század végén valamelyik élelmesebb fiatal keltának ragyogó ötlete támadt: rájött, hogyan hozhatják nyilvánosságra a titkot úgy, hogy mégis megörizzék a Labirintus feletti uralmat. Felvették a London Underground Limited* nevet.
Egyetlen rejtély maradt, melyre sok magyarázó elmélet született ugyan, de egyes kételkedök szerint máig sem sikerült teljes egészében megfejteni a mondat valódi jelentését. Vajon mire gondoltak az ösi Épitök, amikor minden egyes folyosóra több százszor lefestették a titokzatos hangzású mondatot: "Mind the gap"?
*A BKV ottani megfelelöje.