Az előadásom viszont legalább arra felhívta a figyelmemet, hogy a kollégáim szeretnek engem. Azon felül, hogy tapsoltak*, előtte néhányan odajöttek támogatni, utána pedig mások jöttek oda megmondani, hogy tetszett nekik. Egyedül az Öreg Prof tartotta túl liberálisnak a tanulságot, bár nem tudom, hogyan lehet azt, hogy "ha sokat füvezel, bekattansz", túl liberálisnak vélni.
Az előadásomon nem volt jelen a Rettegett Nagyfőnök, mert külföldön tartózkodott éppen, én pedig ma éjszaka azt álmodtam, hogy elő kellett adnom a jelenlétében is. Úgy különben nem félek tőle egyáltalán.

Este meghallgattuk Niké öccsének Metro Section nevű bandáját, és nyilván jól jelzi az életkoromat, hogy a lelkes és komoly tizenhétévesekből álló zenekart, illetve a fennálló hangulatot legjobban a "bűbájos!" kifejezéssel tudnám leírni. Arra gondoltam, hogy milyen kicsi gyerekek ezek még, és milyen bűbájosan komolyan veszik magukat, te jó ég, én is ilyen fiatal voltam tizenhétévesen? Mert, hogy véresen komolyan vettem magam, az nem kérdés. Dehát hogyne vettem volna, amikor éppenséggel annyira reménytelenül voltam annyira szerelmes, hogy verseim jelentek meg a helyi irodalmi folyóiratban?

* Másodpilóta (landolás után): - Hát ezt jól odabasztad!
Pilóta: - Nem mindegy? Úgyis mindig tapsolnak.