A múltkor jött szóba ez a sztori, úgyhogy elmesélem. Van egy ismerősünk (nevezhetném barátnak is, de önhibánkon kívül nem beszéltem vele legalább 5 éve), akit a következőképpen szereztem:

Isolde 17 éves. Ez hosszú, barna hajat, hosszúszoknyát, szociális fóbiát, versírást és progresszív rock-rajongást takar. Hazafelé tart az iskolából a kettes busszal, amikor meglátja a világ legjóképűbb fiúját. Hősnőnk 17 éves korában ez 190 cm-t, hosszú, göndör, szőke hajat, és olyan mérhetetlenül zöld szemeket jelent, amelyekről isolde később verset is ír. Lopva bámulja hát a fiút, olyannyira, hogy nem száll le a szokásos megállóban, hanem eggyel tovább megy, csak, hogy nézhesse. Aztán persze semmi sem történik, isolde leszáll a buszról és hazagyalogol.
Hónapokkal később isolde hazafelé sétál... valahonnan. Nyári este, alig sötétedik. Egyszerre csak biciklivel elhúz mellette a kettes buszon látott fiatalember. Isolde persze túlságosan szociális fóbiás ahhoz, hogy a kerekek elé vesse magát, és a reflexei sem ilyen jók - úgy tűnik, ebből sem lesz megismerkedés. A fiú azonban hősnőnktől pár száz méterre megáll, bringáját a járdára tolja, és bütykölni kezd rajta valamit. Olyan hosszasan, hogy isolde beéri a fiút. Szíve a torkában dobog, ahogy elhalad mellette, és lám, a fiú felnéz, tavaszirétek-színű szemeit hősnőnkre emeli, és gyönyörű hangján így szól:
- Nincs egy csavarhúzód?
Persze nincs, így aztán isolde és a fiú együtt mennek tovább, miután a fiú már csak tolni tudja lerobbant biciklijét. Kiderül, hogy közel laknak egymáshoz, és hogy a buszos találkozás óta a fiú abban a megállóban száll le és fel, ahol - szerinte - isolde szokott, remélve, hogy összefut a gyönyörű, ismeretlen lánnyal - de az nem isolde megállója. Összeismerkednek, erdőkben kirándulnak és az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek együtt, a fiú még mindig szép és bájosan hebehurgya. Olyannyira, hogy végül mégsem szövődik köztük párkapcsolat, mert isolde tudja, hogy ekkora mérvű hebehurgyaságot életvitelszerűen nem bírna elviselni, viszont jó barátokká lesznek, aminek később a földrajzi távolságok vetnek viszonylagos véget (Budapest - Brazília/Németország léptékekről van szó). A történet egy későbbi pontján kiderül, hogy az ominózus estén semmi baja sem volt a fiú biciklijének: csak egy trükk volt, hogy bevárhassa az ismeretlen lányt. A "nincs egy csavarhúzód?" később méltán vonult be a romantikatörténelem legkreatívabb leszólító mondatai közé.

Egyik kollégám megkérte a barátnője kezét. A lány szüleitől. Mennyire bájos már! Gratuláltam meg minden, és azt mondtam, hogy "az enyémet tőlem kérték meg", és csodálkozva megkérdezte, hogy "miért?".
Azt hittem, hogy a szülőktől való leánykérés a lovagkor letűntével kiveszett, de nagyon szépnek (bár cseppet sem nekem valónak) tartom. Én biztos úgy érezném, mintha eladnának száz juhért cserébe vagy ilyesmi.

Mi jövő héten megyünk a polgármesteri hivatalba és lefoglaljuk a termet. Ha lesz hely akkorra, amikorra szeretnénk, egy napon fogok férjhez menni az egyik barátnőmmel, bár két különböző városban. Majd megkérdezem, tudunk-e szervezni valami videokonferencia-féleséget. ("Elnézést, hogy félbeszakítom, Tisztelendő úr, de kapcsolnánk egy konferenciahívást.")

Főnököm: - ... akkor magától is kellene majd egy CV, isolde. Írt már ilyet valaha? Majd nézze meg valakiét. Ilyen amerikai típusúra gondolok, fordított sorrendben legyenek a dátumok.

Azt képzelte rólam, hogy sikerült 28 évig túlélnem a mai világban CV nélkül? Hogy elvégeztem egy egyetemet, és felvettek ide dolgozni, de nem tudok önéletrajzot írni?  Néha aggasztóan nincsenek itt tisztában az alkalmazottak szellemi képességeivel.

Megjelent a második első szerzős tudományos cikkem egy tudományos szaklapban, ma láttam, és úgy tűnik, megyek ösztöndíjjal Hollandiába. (Ez két, egymástól független hír.) Ahhoz képest, hogy elkeserítő módon hiányzik belőlem mindenfajta tudományos karrierizmus, egészen meglepő dolgokat sodor utamba az élet. Már impact-faktorom is van.

Feltettem a thaiföldi képeket. Többnyire növények, tigrisek és naplementék.

       

A Dire Straits: Money for nothing pl. az a szám, amiről azonnal eszembe jut az egész 17 éves korom, versírással, Barnival, cigányszoknyával, soproni Deák térrel. Most volt a rádióban.

Ha már visszajelzésekről van szó, az is tök érdekes számomra, hogy élőben soha nem váltok ki erős, ellentmondásos érzelmeket a környezetemből. Nincs az, hogy egyesek nagyon szeretnek, mások nagyon utálnak vagy dühösek rám, hanem vannak, akik szeretnek, nagyon sokan pedig közömbösen viseltetnek irántam vagy elsiklanak fölöttem, vagy nyugisan egymás mellett élünk. Az isoldét meg rajongástól a megvetésig és felháborodásig minden övezte már. Szóval fura, hogy az életben teljesen máshogy reagálnak rám az emberek, mint az interneten. Mintha offline normális lennék és az isolde lenne a bordi* alteregóm.

* A borderline személyiségzavarban szenvedők általában szélsőséges reakciókat váltanak ki a környezetükből.

Azon különben elgondolkodtam, vajon hogyan sikerült kialakítanom magamról azt az imidzset, hogy "csak fitnessről, diétáról és vizitekről" szólnak a bejegyzéseim, amikor igazából vizitekről szinte soha nem írok, a betegeimről pláne nem és fitnessről/diétáról is elég ritkán. Most nem akarom visszanézni és megszámlálni, de két hónapja semmit sem edzettem, úgyhogy nem hiszem, hogy sok mesélnivaló lett volna a témában. Ha viszont nem azért mondják rólam többen (!), hogy mindig vizitekről és fitnessről írok, mert vizitekről és fitnessről szólnak a bejegyzéseim, akkor vajon hogyan sikerül mégis ezt az imidzset sugallnom?
Egyébként van koncepcióm, én azt hiszem, hogy régen sokkal jobban a szórakoztatás volt a blogom célja, és intimebb dolgokat is elmondtam magamról az olvasók kedvéért, most pedig már nem annyira izgat, hogy mindenki jól szórakozik-e, ezért megengedem magamnak, hogy titkolódzó vagy unalmas legyek, ha éppen nem akarom megosztani a személyes problémáimat vagy nincsenek. Régebben, ha halál unalom volt az életem, akkor is kötelességtudóan kitaláltam valami jó sztorit, most meg már nem. Nem is hiszem, hogy valaha annyira szeretni fognak az olvasóim, mint amikor még a zichyben laktam és a Kollégámba voltam szerelmes, és akkor szükségem is volt erre, és nagyon élveztem a népszerűséget, és tök jó volt tanácsokat meg vigasztalást kapni emailben meg első lenni a statcenterben. De most már másik korszak van, nem olyan fontos, hogy népszerű legyek és hogy szórakoztassak, és valóban nem is teszek ezért annyit. Nem állítom, hogy "leszarom" a véleményeket, mert tudom magamról, hogy mennyire befolyásolnak, csak változtak kicsit a hangsúlyok. Bocs, hogy már nem vagyok olyan szórakoztató, de ez most ilyen. Eszem ágában sincs abbahagyni, mert szeretek blogot írni, és azt gondolom, hogy aki másmilyen olvasmányra vágyik, úgyis talál magának másutt a neten, aki meg olvas, annak köszi. Hát így megy ez.*

* 97 %-kal több köcsög tagboard-beszólás. 74 %-kal alacsonyabb látogatottság. 59 %-kal több fitnessről szóló post. Rosszabbul élünk, mint 4 éve.

Valami nincs rendben velem, már harmadik napja nem lehet felidegesíteni, pedig eddig megvolt ez a képességem. A melóban pontosan ugyanazok a dolgok történnek, az osztály strukturális és interperszonális problémáit inkább nem részletezem, és véletlenül negyvenezer forintot lefelejtettek a fizetésemből. (Bruttó.) Viszont kicsit szétszórt vagyok, az előbb a csukott ajtón akartam kimenni. Csak arra tudok gondolni, hogy kollégáim, megunva a hónapok óta tartó nyafogásomat és hisztimet, tetrahidrocannabinolt kevernek a kávémba vagy az orrcseppembe.
Kell egy ház, lenn az óceán partán, majd ha végleg visszavonultam.

És jé, ki a sesblog vendégmunkása.

Máris az ajánlóban? Hát, köszönöm.

Nna, csináltam magamnak olvasónaplót itt. Mert kitaláltam, hogy fel kellene írnom, milyen könyveket olvasok el, és elhatároztam, hogy idén írni fogom, aztán rájöttem, hogy nem muszáj papírra írni. De attól, hogy a neten van, ez még nem könykritika vagy könyvismertetők, hanem az olvasó listája/élménybeszámolója. Csak szólok.

Ha már a vásárlásnál tartunk, örömmel jelentem, hogy számos könyvesbolt meglátogatása után levadásztam Zafón: A szél árnyékának valószínűleg egyetlen kereskedelmi forgalomban még megtalálható példányát az Oktogonnál a Millenium Könyvesházban. Az egyébként egy egész jó könyvesbolt, csendes, nem zsúfolt, és sok a normális könyvük. Mondjuk a pszichológia polcon főleg ezoterikus műveket tartanak, meg a Férfiak a Marsról, nők a Vénuszról... -t, de az idegennyelvű könyvespolc meglepően hosszú, változatos, és több nyelvet is jelent. Az eladók pedig meglepően tájékozottak az átlag könyvesbolti eladóhoz képest, vagy legalábbis nem néznek hülyén, ha megkérdezed, megvan-e nekik ez-vagy-az a könyv. Ha már itt tartunk, a másik kedvencem az Írók Boltja az Andrássyn, igazi irodalomsznob könyvesbolt, könyvbemutatókkal és irodalmi folyóiratok százával. Cserébe itt van a város leghosszabb "szépirodalom" polca, amelyen Paul Austerek, Iain Banksek, Audrey Niffenegger és Coelhok sorakoznak békésen a Bulgakovok és Nádas Péterek mellett; valamint "képregény" polc is létezik, bár nem nagy, de nagyjából elférnek rajta a manapság megjelent képregénykönyvek Sin citytől a Mausig. És persze nem zavarnak ki, ha leülsz olvasni, csak sajnos hatkor bezár. Valahogy így képzelem el a könyvesboltot, csak az én álmaimban fotelok vannak és kávé, és nem ilyen drágák a könyvek.

És még azt is el szeretném mondani, hogy nem, nem az orvosi fizetésemből és nem is a hálapénzből mentem Thaiföldre, és a pasim sem milliomos. A mellékállásaimból gyűjtöttem össze a pénzt: augusztusban beugrottam egy tréningcég egyik tréningjét megtartani angol nyelven, valamint leteszteltem/interjúztam jó pár hajózni vágyó delikvens elmeállapotát, majd a szabim alatt tolmács voltam a Budapest Rallin, és ebből a háromból megvettem a repülőjegyet (nyaralni úgysem voltam sehol). Azután lefordítottam egy könyvet, majd teszteltem még egy csomót, és kaptam 13. havi fizetést is (kb. 70 ezer), és az utóbbi kettőből tevődött össze a költőpénzem. Persze kint kivettem még egy keveset az amúgy is mínuszokba nyúló hitelkártyámról, amit majd visszateszek, ha megkaptam a pénzt a fordításért. Nagyjából 300.000 volt az út mindösszesen. Csak azért mondom el ezeket, mert mindenki furán néz rám, amikor kiderül, hogy Thaiföldön voltam, és irigykedik, hogy ennyi pénzem van, vagy azt hiszi, hogy biztos a sok paraszolvencia. Én pedig azt gondolom, hogy sokat dolgoztam érte. Választhattam volna azt is, hogy a mellékállások helyett otthon tévézek, vagy hogy félreteszem a pénzt*, de én azt választottam, hogy utazásra költöm, mert most vagyok fiatal. Vagy gyűjthettem volna autóra is, már majdnem az összes barátnőmnek van kocsija, nekem meg se kocsim, se bankbetétem, csak egy csomó tigrises fénykép meg egy gyönyörű hamis Gucci karóra, de én így szeretem.

* Ezt nem választhattam volna, mert képtelen vagyok pénzt gyűjteni, és biztosan sokat kell még önismeretbe járnom ahhoz, hogy megtanuljam. Nem vagyok tisztában a pénz értékével, csak a megszerzett tárgyakat és az élményeket tartom értékesnek, és csak behatárolt ideig tudom meggyőzni magam arról, hogy össze kell gyűjteni a pénzt, ha később tárgyakat/élményeket akarok.

Második munkanap és máris ügyeletben rágcsálom a zellerszárat (nincs jobb a krémsajtba tunkolt zellerszárnál). Nem érzem magam szörnyen a munkahelyemen, pedig az utóbbi időben már kezdtem. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen szeretek itt dolgozni, csak gyakrabban kellene szabadságra mennem dél-kelet-ázsiai országba.
Mindenki azt hiszi, hogy szörnyű hazajönni a hóesésbe és sajnál, én meg titkon azt gondolom, hogy: jó hazajönni. Szó se róla, klassz Thaiföldön lenni februárban, tengerpart, napsütés, harminc fok, függőágy, kalandok és tétlenség, békés thai emberek, jó kaják, watermelone shake, tigrissimogatás, thai masszázs kétnaponta, amíg a többiek a sötét hétfő reggelekkel küzdenek itthon. És aztán meg jó hazajönni a barátaim, a húgom, a kedvenc sorozatom, a kedvenc csokoládéboltom közelébe. Mert ugyan itthon hideg van és vicces választási kampány, de a taxis oda visz, ahová mondod neki, az ételek íze megszokott, le lehet húzni a vécét, nagy pelyhekben hull a hó, de egyébként meg mindjárt itt a tavasz, értem a feliratokat, el tudom olvasni az újság betűit, értem a dalszövegeket, lehet kapni zellerszárat, fel tudok egyenesedni a buszon, anélkül, hogy beverném a fejem a plafonba, nem kell levenni a cipőmet a boltokban, nem kell alkudni az árakon. Nem a konkrét Magyarországról van szó, mert amikor Londonból/Amszerdamból/Turkuból jöttem haza, sosem éreztem "hazajövetelt". Azok akármennyire is más helyek, azért annyira nem különböznek tőlünk. Szerintem arról van szó, hogy bármennyire szeretek utazni, és bármennyire jól érzem magam messze innen, azért az otthonom Európa marad - nem az a típus vagyok, aki kint ragad Thaiföldön örökre és magyar éttermet nyit, valljuk be. És az a fura, hogy kint cseppet sem zavart a kulturális különbség, a másfajta mentalitás, az érthetetlen utcatáblák vagy a guggolós vécé, és imádom a thai kaját és vendégszeretetet; és remélem, hogy egész életemben minden februárt Ko Phanghanon tölthetek. Csak amikor hazaértünk, akkor úgy éreztem, hogy: hazaértünk. Persze, tudom ám, hogy a nyaralásnak meg a thaioknak köszönhetem, hogy mindenen elnézően mosolygok, és értékelem az itthoni dolgokat, és hogy nem fog nagyon sokáig tartani ez az állapot, mert pár hét múlva ugyanolyan frusztrált leszek, és ugyanannyira fogom utálni a telet meg a hétköznapokat, mint annakelőtte.
De annyian sajnáltak, amiért haza kellett jönnöm, hogy szerettem volna elmondani, hogy jó volt hazajönni a koszos kis Európába.
Na jó, Varga Miklóst azért nem idézek.

Pasim haverja telefonon elújságolja, mi történt, míg távol voltunk: - (...) és képzeld, cimbi, a barátnőmről kiderült, hogy szereti a horrorfilmeket, szóval nem csak a te csajod beteg.

Hazaérkeztünk, de nem voltam elég szemfüles, és a pasim már elfoglalta a fürdőkádat. Addig kipakoltam a táskákból.
Néhány érdekes adat:
kettőnk hátizsákjában összesen 9 kg könyv volt. Ebből 4 kg újonnan vásárolt, 5 kg-t innen vittünk magunkkal. A magam részéről egy híján az összes könyvet elolvastam (Raj, A csoportterápia elmélete és gyakorlata, Roald Dahl meghökkentő élete, Az orgyilkos tanítványa, Emmanuelle), kivéve, amelyiket Hajnalka elkérte (Időcsapda).
A családnak szánt ajándékokon kívül a következőket vásároltam magamnak: 8 tasak red curry fűszerkeverék, 3 doboz ginger tea granulátum, 1 db útszéli noname selyemsál, 1 db Jim Thompson selyemsál, 2 pár kagyló fülbevaló, 1 db hamis Gucci karóra, 1 db kalóz Madonna CD, 1 db ronda tigrises póló, melynek árával a buddhista tigrismenhelyet támogatjuk.

A Raj biztosan felelmetes konyv akkor is, ha az ember otthon olvassa az obudai panelban egy bogre forro teaval es kint hull a ho. A tengerparttol ket meternyire levo fuggoagyban, ugy, hogy kozben a pasid valahol odalent buvarkodik, mar egeszen komolyan izgalmas. De legalabb most mar felismerem a cunamit meg a portugal galyat (mergezo meduza), ha jon.

Chiang Maiban az egyik watnal vettunk egy nenitol ilyen kosarba zart madarat, amit szabadon engedhetsz es akkor szerencsed lesz, es romantikusan kinyitottuk a pasimmal egyszerre a ket madarat tartalmazo kosarat. Az egyik ki is repult, a masikat legalabb tiz percig kellett razni, addig kapaszkodott a kormevel a kosar aljaba, de aztan elrepult vegul. Ez jelent valamit vajon? Remelem, nem voltak influenzasak.

Azutan elmentunk Kanchanaburiba, es a Kwai folyon uszo bungaloban laktunk, meg setaltunk es vonatoztunk a hidon. Megneztuk az ide vonatkozo muzeumot is, eleg elszomorito volt. (A hidat es a hozzatartozo vasutvonalat a japanok epittettek fel a II. vh-ban angol, ausztral meg egyeb hadifoglyokkal, embertelen korulmenyek kozott esos evszakban a dzsungelben, es a Hid a Kwai folyon c. film szol rola). Roald Dahl oneletrajzat olvastam, ami passzolt is a hangulathoz. Es voltunk a Tiger Temple-ben, ahol simogattunk tigriseket, es nagyon klassz volt. A tigris egy hatalmas, fenseges, nagy cica. Csinaltunk videot is a kistigrisekrol, amit majd kesobb felteszek.

Majd lebuszoztunk a szigetre, ahol a neni atkoltoztette egyik lakojat a kedvunkert, es most itt leszunk egy hetig a paradicsomban.