Második munkanap és máris ügyeletben rágcsálom a zellerszárat (nincs jobb a krémsajtba tunkolt zellerszárnál). Nem érzem magam szörnyen a munkahelyemen, pedig az utóbbi időben már kezdtem. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen szeretek itt dolgozni, csak gyakrabban kellene szabadságra mennem dél-kelet-ázsiai országba.
Mindenki azt hiszi, hogy szörnyű hazajönni a hóesésbe és sajnál, én meg titkon azt gondolom, hogy: jó hazajönni. Szó se róla, klassz Thaiföldön lenni februárban, tengerpart, napsütés, harminc fok, függőágy, kalandok és tétlenség, békés thai emberek, jó kaják, watermelone shake, tigrissimogatás, thai masszázs kétnaponta, amíg a többiek a sötét hétfő reggelekkel küzdenek itthon. És aztán meg jó hazajönni a barátaim, a húgom, a kedvenc sorozatom, a kedvenc csokoládéboltom közelébe. Mert ugyan itthon hideg van és vicces választási kampány, de a taxis oda visz, ahová mondod neki, az ételek íze megszokott, le lehet húzni a vécét, nagy pelyhekben hull a hó, de egyébként meg mindjárt itt a tavasz, értem a feliratokat, el tudom olvasni az újság betűit, értem a dalszövegeket, lehet kapni zellerszárat, fel tudok egyenesedni a buszon, anélkül, hogy beverném a fejem a plafonba, nem kell levenni a cipőmet a boltokban, nem kell alkudni az árakon. Nem a konkrét Magyarországról van szó, mert amikor Londonból/Amszerdamból/Turkuból jöttem haza, sosem éreztem "hazajövetelt". Azok akármennyire is más helyek, azért annyira nem különböznek tőlünk. Szerintem arról van szó, hogy bármennyire szeretek utazni, és bármennyire jól érzem magam messze innen, azért az otthonom Európa marad - nem az a típus vagyok, aki kint ragad Thaiföldön örökre és magyar éttermet nyit, valljuk be. És az a fura, hogy kint cseppet sem zavart a kulturális különbség, a másfajta mentalitás, az érthetetlen utcatáblák vagy a guggolós vécé, és imádom a thai kaját és vendégszeretetet; és remélem, hogy egész életemben minden februárt Ko Phanghanon tölthetek. Csak amikor hazaértünk, akkor úgy éreztem, hogy: hazaértünk. Persze, tudom ám, hogy a nyaralásnak meg a thaioknak köszönhetem, hogy mindenen elnézően mosolygok, és értékelem az itthoni dolgokat, és hogy nem fog nagyon sokáig tartani ez az állapot, mert pár hét múlva ugyanolyan frusztrált leszek, és ugyanannyira fogom utálni a telet meg a hétköznapokat, mint annakelőtte.
De annyian sajnáltak, amiért haza kellett jönnöm, hogy szerettem volna elmondani, hogy jó volt hazajönni a koszos kis Európába.
Na jó, Varga Miklóst azért nem idézek.