Hoppá!

Kozben meg csak ugy lemond otthon az egeszsegugyi miniszter? Hat ez meglepett.

Ja, hogy megsértődött, mindjárt más. 

Love is in the air

Hetagra sut a nap odakint, en meg itt ulok bent egy szamitogep elott es a vilag legunalmasabb munkajat csinalom. Altalaban eleg jo egyebkent a monotonia-turesem, legalabb lehet kozben almodozni, de ma valahogy rajtam van ez az ize. (A "rajtam van az ize" nepi kifejezest pszichiatriai osztalyos munkank soran gyujtottuk.) Menni akarok viragokat venni meg kiulni kavezni es olvasni a konyvemet (Leany gyongy fulbevaloval) vagy akarhova. Haza takaritani is jo. El is megyek ma korabban. "Tavasz van nalam, es nem felek hasznalni", ahogy a kolto mondja.
Az olasz ficko egyebkent is egesz nap nyalas szerelmes dalokat hallgat. Most eppen a Nothing else matters szol a Metallicatol, es vele enekli a szoveget erzelmileg atfutott hangon. Igy nehez komolynak maradni.

Update: Barry White szol, az olasz ficko szerint az ove a poptortenelem legszexibb hangja. A holland kiscsaj egyszer olvasott valami felmerest, miszerint az emberek legnagyobb tobbsege Barry White-ot hallgat szex kozben. Az olasz ficko szerint ez inkabb "szex elotti zene, amolyan rahangolodos.... ooohh, let the music play-ooo-just until I feeel this meeemory is goone, whoooo-eeeooo."
Get a room, kids.

Traffic

Meg azon gondolkodtam, miközben ráérősen bringáztam haza az edzőteremből, hogy milyen vicces, hogy otthon a biciklizés az mekkora vagányság, itt meg nulla vagányság, csak egy közlekedési eszköz. Öreg nénik cekkerrel meg a kormányra tekert művirágfüzérrel nyomják. Maria, az egyik holland lány mesélte, hogy amikor kint volt Bostonban a bátyjánál, akkor is biciklivel közlekedett, és feltűnt neki, hogy a társaságban ő lett az überlaza Bringáscsaj. (Arról jutott eszembe, hogy elolvastam a Snow Crash-t és a fordító biciklisfutár-szlenget használ benne, és hogy egyáltalán létezik ilyen, hogy "pesti biciklisfutár-szleng". De ha már az olvasónaplómat népszerűsítem, akkor inkább a hálózatos könyvet ajánlom, az sokkal jobb volt.) Egyébként itt a biciklisek az Út urai. Én mondjuk mindig hülyén érzem magam, amikor megáll nekem az autó, pedig neki van zöld és nekem piros, meg nem lép le a gyalogos, pedig neki van zöld és nekem piros, és állunk mindketten bután. Mondjuk, ha gyalog van az ember, tényleg folyton el akarnak csapni a bringások, tök veszélyes. Lehet, hogy itt gyalogosnak lenni a vagányság és van utrechti gyalogos-szleng.
Egyébként egyetlen darab emelkedő nincs az egész országban, így könnyű.

Orvosokról és hajózásról

Többrendbelileg is betekintést nyertem a holland egészségügybe a napokban.
Hétfőn beszélgettem egy doktorral, aki bevezetett az itteni hangulatzavar-osztály működésébe, ebben nem volt sok meglepő elem, talán az, hogy milyen széleskörűen alkalmazzák az ECT-t (elektrokonvulzív terápia, régies nevén elektrosokk), meg, hogy heti öt napból kettőt kap kutatásra. A kutatása viszont olyan, amiért lelkesedem, nyelvi lateralizáció skizofréniában. (Ismeretterjesztő rovatunk: az ember beszédközpontja a domináns agyféltekében van, jobb kezeseknél bal félteke. Nem így születünk, a féltekék munkamegosztása később alakul ki. Egyesek szerint a lateralizáció zavarainak köze van a skizofréniához, sőt, egyszer olvastam egy cikket, amiben Crow, neves, öreg skizofréniakutató egyenesen azt állítja, hogy "az emberiség a nyelv kialakulásáért a skizofréniával fizetett". Merthogy állatoknál nincs ilyen betegség.) És ambulánsan is lát el betegeket, annyit, amennyit akar, de két-három óra azért mindig jut egy betegre meg a családjára. (Mármint a beteg családjára).
Azután Martin, a főápoló körbevezetett minket a pszichotikus osztályon.(Mindannyian olyasfélére asszociáltunk, amikor kényszerzubbonyból kiszabadult dühöngő őrültek között szlalomozunk, a cseh csaj meg én, de nem mernek minket bántani, mert zordul néz rájuk Martin, a drabális néger főápoló?) Valójában a srác kb velem egyidős, kb ugyanannyi iskolát is végzett, úgy néz ki, mint aki a légynek sem tudna ártani, és valószínűleg ez az igazság. Az osztályon összesen tizenhat beteg van egyágyas szobákban (most sokkal kevesebb, mert az osztályvezető és az orvosok nagy része Coloradoban van egy kongresszuson). Van kétágyas szobájuk is, de ott is csak egy beteg szokott lenni, mert pszichotikus szobatársak között túl sok a súrlódás. A betegek nappalija úgy néz ki, hogy azt én is elfogadnám, plazmatévé, dvd-lejátszó, X-box, egyik fala üvegből, türkizkék függönyök, kijárat a nárciszokkal és egyebekkel teli bájos kis kertre. A kertet mondjuk magas kerítés veszi körül, de Martin szerint "azért át lehet mászni". Konyhasarok szekrényekkel, mosogatóval, mikróval, és szuperjó csillivilli kávégéppel (nem tehetek róla, bukom a presszógépekre). Pingpongasztal, nővérpult, hat nővér. Este csak kettő. Átmegyünk a kreatív terápia-szobába, nagy, színes szoba, virágok, képek. Agyag, ezerféle színű máz, kis égetőkemence, bőr, faanyagok, eszközök a fentiek megmunkálásához, varrógép, üvegfestő-kellékek. Egy beteg bütyköl valamit a szobában, beszédbe elegyedünk a terapeutával, aki elmondja, hogy a kínálat gazdagsága ellenére ezek a mai betegek állandóan a számítógép előtt ülnek (hat db van) és játszanak vagy neteznek. A bőrért (mert az drága és hogy ne pazarolják) és az üres CD-ért (ha zenét akarnak kiírni) kell csak fizetniük jelképes összeget.
Az ápolók majdnem mind főiskolát végzettek. Mind az ápolók, mint az orvosok évente elvégeznek egy pár napos kurzust agressziókezelésről, ahol megtanulják, hogyan lehet hamar észrevenni, hogy a beteg agresszív kezd lenni, hogyan kell ezt kivédeni, hogy kell viselkedni, testbeszéd, hogyan kell szóban megnyugtatni. Ezt színészekkel is gyakorolják, akik szakavatottan eljátsszák az agresszív beteget. Valamint önvédelmi technikákat tanulnak: hogyan bújjunk ki a szorításból, ha a beteg hátulról akar megfojtani, stb.

Én egyébként végig szemrebbenés nélkül hallgattam, különösebben nem lepődtem meg semmin, gondoltam, hogy sokkal jobban néz ki az egészségügy ott, ahol sokkal több pénz van rá, de ennél azért elszomorodtam. Nem tudom, mennyivel kevesebb nővért vagy orvost ruháznának meg, ha otthon is lenne ilyen, de ha már eggyel kevesebb ötvenkilós pszichiáternőt csap fejbe paranoid skizofrén, akkor is megérte. Nem beszélve arról, hogy a betegnek is jobb, ha időben leállítják. És igaz, hogy ezeket a szkilleket az ember többnyire megtanulja menet közben, ellesi másoktól, meg ráérez maga, de akkor is.

Gondoltam, hogy megkérdezem, úgy nagyságrendileg mennyit keres itt egy ápoló vagy egy orvos, de aztán nem volt kedvem. Nem mindegy az nekem?

Aztán ma elmentem háziorvoshoz, mert elkaptam valami bacit, és gondoltam, itt az alkalom, hogy betegszemmel is betekintsek az ellenséges vonalak mögé. A rendelőben három háziorvos rendel külön szobákban. Az egészhez tartozik egy váróterem és egy nagy, narancssárga pult mögött (a királynő színe) két fiatal recepciós. Előre időpontot kellett kérnem, úgyhogy annyi a papírmunka, hogy szólok, hogy megérkeztem. A nevemen beszólít az orvos, idős férfi civilben, határozott kézszorítás. A szobájában hatalmas, kezeletlen tömörfa íróasztal és ugyanolyan vitrin, tömve vastag, komoly külsejű könyvekkel (nem tehetek róla, bukom a kezeletlen tömörfa bútorra). Az asztalán számítógép, egy db fonendoszkóp, és egy db földgömb. A falon festmények régi keretben, egy polcon pedig egy egzotikus küllemű műtárgy. Az egész úgy néz ki, mint a Kelet-Indiai Társaság nyugalmazott tengerészkapitányának dolgozószobája, beleértve magát a doktort is, aki klasszikus brit úriember módjára viselkedik. Elmondom, mi a bajom. Elmondja, hogy két dolog közül választhatok, ennek ez az előnye, annak az, melyiket választom. Ezt tanultuk mi is az egyetemen, hogy a beteg az nem mentálisan retardált kisgyerek (kivéve persze, ha az), hanem értelmes felnőtt ember, csak beteg, ezért nyugodtan lehet vele egyenrangúan tárgyalni, elmagyarázni neki dolgokat, kikérni a véleményét. Én szoktam is, ha van rá idő, bár néha csodálkoznak a betegek, mit magyarázok ennyit. De most rájöttem, hogy velem még sose viselkedtek így, magyarázni szoktak néha, de döntést rám bízni sose. Még akkor se, amikor tudták, hogy orvos vagyok, olyankor is maximum annyi, hogy hosszas könyörgés és győzködés árán rá tudtam venni az illető doktort valami alternatív megoldásra. Mondjuk, olyan gyakran nem is járok otthon orvoshoz, az tény. Beletelt pár másodpercbe, mire visszanyertem a lélekjelenlétemet, és megmondtam, melyiket választom. Wow.

A képek csupán illusztrációk, nem az orvos szobájában készültek, hanem a Cutty Sark nevű gyönyörű clipperen, az egyik utolsó, egyben az egyik leggyorsabb vitorláson, Greenwichben lehet megnézni, menjetek.

Más izgi nem történt. Rájöttem, hogy megszerettem ezt a várost, a hangulatát, meg a biciklizést (meg is javíttattam a Kölcsönbringát, kezdett kicsit rozoga lenni, és hálistennek a kórház bicikliparkolójában van egy biciklibolt- és javítóműhely, úgyhogy reggel beadtam, délutánra kész lett). De tudom, hogy ez csak azért van, mert süt a nap, és akkor a jó hollandok azonnal előözönlenek a házaikból, és fél perc alatt úgy néz ki a város, mint egy Városligetbe oltott Liszt Ferenc tér. Simán el tudnék itt éldegélni örök időkig, ha 1. mindig ilyen időjárás lenne, 2. hozhatnám a barátaimat, 3. magyarul beszélnének az emberek, 4. nem lenne szünet a moziban, 5. lennének hegyek. Persze, tudom, hogy az ember szerezhet új batátokat és megtanulhat új nyelveket, de az már nem olyan, vagy csak én nem vagyok az a típus. Az apukám tengerész, tehát nálam az a standard, hogy az ember elutazik jó hosszú időre, a végén meg hazamegy.

Percrol percre

Mint kiderult, az olasz ficko csutortoki kulturalis osszefoglaloja sikerrel jart, amennyiben a hetvegen a holland kiscsaj elment vele moziba egy olasz muveszfilmre.
Hogy Laverne-t idezzem: If he turns out to be her brother, then it's better than my soap! (Scrubs, 212)

Lány, gyöngy fülbevaló, parfüm

Fél 12 és még pizsamában vagyok, ez milyen már.
Nem baj.
Voltam Hágában tegnap, kaptam karamellás csokit és waffelt, amely utóbbinak jelentős hányadát meg is ettem hazafelé a vonaton. Sajnos még mindig nincs fényképezőgépem, úgyhogy szavaim kifejező erejére támaszkodhatok csupán, illetve ha valaki mégis hiányolná a vizualitást, itt van egy rakat kép Hágáról. Sétáltam tengerparton, ami tényleg úgy nézett ki, nyugágyakkal, éttermekkel és koktélbárokkal, mint Copacabana beach, csak éppen hideg szél fújt, ez persze néhány helybélit nem akadályozott meg a fürdésben, de én már semmin sem csodálkozom. Voltak vicces szobrok is. És az érdekesség az útikönyvből: a II. világháború során a beach nevét használták jelszóként a holland egységek, mert állítólag semmilyen más nemzet nem képes helyesen kiejteni azt, hogy Scheveningen.
Láttam a parlamentet, szép, meg a királynő munkapalotáját, semmi extra, meg szegény Wilhelmina királynő szobrát (a mostani királynő öreganyja), ami úgy nézett ki, mint egy orosz parasztasszony a jéghideg tundrán, amit egy ötéves óvodás készített, nyilvánvalóan nincs érzékem a modern szobrászathoz.
És voltam könyvesboltban és ezerhatszázvalahányban alapított kocsmában is.
Valamint voltam a Mauritshuis-ban, ez egy kis múzeum a holland festészet aranykorából, amiről bennem eddig olyasféle kép élt, hogy ezek többnyire szomorú, barnába öltözött holland parasztokat ábrázolnak szomorú, barna háttérrel, de mint kiderült, ezt a téveszmét feltehetően csupán a középiskolai művészettörténet könyvem nyomdatechnikájának köszönhetem. Nagyon szépek, színekkel, iszonyú jó fényekkel, ami azt illeti, jobban is tetszettek, mint az impresszionisták például. Meg kell említenem még a múzeum ingyenes audio guide-ját, ami engem teljesen lenyűgözött: be kell ütni a festmény számát, és akkor nem csak elmondja a hang, hogy mit kell látni a képen és miért híres, hanem a kép hangulatához illő és remekül összeválogatott zene is van mellé, Mária mennybemenetelekor dicsőséges vallási zene, a szélcsendes tengeren szomorúan veszteglő vitorlásokhoz pedig szomorúan veszteglő vitorlásokhoz illő zene. A kedvenc képem talán a Rubens: Néni és fiú gyertyával (Min mereng vajon ennyire a Néni? Az audio guide szerint szerelemre gondol, a gyertya meg amúgy is szexuális szimbólum. Halál komolyan ezt mondta), meg persze a gyöngyfülbevalós lány. Klasszisokkal jobb, mint a Mona Lisa. Mondjuk, képen egyik se néz ki úgy, mint élőben, de azért felteszem.



Valamint megnéztem a Parfüm című filmet, amiről ismét csak azt tudom mondani, hogy remek film, csak ne kelljen megnéznem még egyszer. A Lé meg a Lola c. remekmű rendezője rendezte. Arról szól, hogy Jean-Baptiste a halpiacon született, ezért, vagy ennek ellenére csodálatosan fejlett a szaglása. Némi vergődés után elkeveredik a parfümbizniszbe, valamint szagolgatás közben véletlenül megfojt egy lányt, akinek ettől elillan az illata, és innentől az illatok megőrzése lesz a rögeszméje. Néhány gyönyörű nő meggyilkolása segítségével végül megalkotja azt az illatot, amitől a tisztességes polgárok Woodstockot megszégyenítő szerelemorgiába kezdenek a város főterén. Attól jó a film, hogy bár szagokról szól, ezeket elég jól kifejezi képekkel, aminek mondjuk a mocskos párizsi halpiacon rothadó haltetemek esetében nem biztos, hogy örülünk. De vannak benne gyönyörű lányok is, több tonna vörös rózsa, meg provanszi levendulamező. A vége pedig olyan, amire én azt gondoltam, hogy na jó, azért ez mégiscsak túl durva, de nem lövöm le, érdemes egyszer megnézni, bár mondom, nem egy elsőrandis film.

 

Ja, és megkaptam az ösztöndíjamat, hurrá. Mondjuk ettől se leszek milliomos, de legalább nem kell többé mérlegelnem, hogy együtt vagy külön mossam-e a színeseket és a fehéreket, amikor két euro egy mosógépzseton.

Tisztelet a kivételnek

Vajon a barátaim azért nem válaszolnak az emailjeimre, mert:

1. Örökre elfelejtettek és a leveleimet spamnek nézik
2. Valami bajuk esett
3. Utálnak és örülnek, hogy legalább egy kis időre megszabadultak tőlem
4. Olvassák a blogomat és ettől úgy érzik, mintha kapcsolatban lennénk

 

A: 1,2,3
B: 1,3
C: 2,4
D: 4
E: mindegyik

Filmekről és szőke nőkről

Végre rávettem magam és megnéztem a Little Miss Sunshine-t, amitől eddig több okból ódzkodtam, egyrészt nagyon emlékeztet a címe a Little Voice-ra, ami az egyik legnagyobb filmes csalódásom volt, mindenki dicsőítette, én pedig utáltam, a másik a magyar cím (A család kicsi kincse), valamint, hogy játszik benne Steve Carrel, aki nem más, mint Michael az Office-ból, és ő ott engem halálra idegesít.
Természetesen a legjobb szereplő a filmben az épp öngyilkossági kísérletéből lábadozó homokos Proust-professzor, Uncle Frank, akit Steve Carrel alakít zseniálisan. Itt egy kép.
A sztori egyébként az, hogy Olive, a kislány továbbjut egy szépségversenyen, így klasszikus lúzerekből álló családja felkerekedik és egy régi, sárga Volkswagen kisbusszal elindul Amerikán keresztül Kaliforniába, a döntőre. Igazi road movie, közben persze minden szereplőnek kisebb-nagyobb mértékben meghiúsulnak az álmai, emellett totál idióták, kicsit burleszkes a film időnként, van benne hulla is, máskor meg ügyesen a családot összetartó szeretetről szól, de még éppen nem nyálas. Végig remek humora van, lehet csomót nevetni meg izgulni rajta, a legtöbb vélemény szerint pedig olyan film, ami felvidít, bár engem leginkább elszomorított, de ez nem jelent semmit, én a Némó nyomában-on félek, az Amerikai psycho-n halálra unom magam, a Sikoly-filmeken pedig csomót röhögök, szóval nem vagyok viszonyítási alap.



Egyébként pár napja már nem működött a tévém, vagyis az eddigi húsz csatorna helyett csak a CNN jött be, így reggel a szokásos zenetévé helyett kénytelen voltam azt hallgatni, pedig én lévén kicsit kényszeres, szeretem az állandóságot az életemben, és jó volt minden reggel kávét főzni az idegesítő új Gwen Stefani klip alatt, majd meginni a borzasztóan idegesítő, új Robbie Williams klip alatt, és indulás előtt még megnézni a remek és bűbájos új Christina Aguilera klipet, ezzel szemben a héten kénytelen voltam az Iránban tevékenykedő angol katonákkal, valamint a Fülöp-szigeteki túszdrámával ébredni. Végül tegnap megkérdeztem a Nénit (afféle felügyelő Néni a koleszban, bár hostessnek hívják), aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a nappaliban szunyókáló japán srácot, aki semmit sem tudott, de mondta, hogy kérdezzem meg a számítógépteremben található amerikai-szörfös-kinézetű srácot, aki ugyan nem tudott semmit, de akkor pont arra jött egy klasszikus szőke lány, meghallotta a beszélgetésünket, és megmondta, hogy szerelték a kábeltévét, így megváltoztak a hullámhosszok és újra be kell állítanom a csatornákat, elmagyarázta, hogyan. Amikor pedig megtettem, épp az egyik kedvenc filmemet adták, amit már többször megnéztem szörnyen irritáló magyar szinkronnal, és most végre megnézhettem eredeti nyelven is. A szakkifejezéssel élve guilty pleasure, de nekem sajna bejönnek a híres világirodalmi remekművek amerikaitinédzser-feldolgozásai, a 10 dolog, amit utálok benned-nek ráadásul remek csajpunk zenéje van, mindjárt Joan Jettel kezdődik. Nem beszélve Patrick Verona (Heath Ledger) dalbetétjéről, titokban mindig is arra vágytam, hogy valaki elénekelje nekem ezt a számot egy egész amerikai középiskola előtt, miközben két biztonsági őr üldözi.


Update: el tudom képzelni, hogy van akinek a kommentek kicsit spoileresek, az ne menjen oda. 

Közös Európa

Mint utóbb kiderült, a lentebbi romantika csak bevezető lépése volt a délutáni eseménysorozatnak, amelynek során az olasz fickó a humánetológia teljes kelléktárát felvonultatva fűzte a holland kiscsajt (akinek az előző részben ellopták a biciklijét). Akkor jöttem el, amikor manga rajzfilmek zenéit nézték együtt a youtube-on, az olasz fickó együtt énekelte velük a dalokat, és még a fülhallgatómban a halláskárosodást megkockáztatva teljes hangerőre állított Ladytronon is átütött.

Tegnap voltunk egyébként kocsmában. Általában nem vagyok kifejezetten proaktív a szocializáció terén, vagyis ha valaki összebarátkozott velem, azt többnyire ő kezdte, én pedig gyanakodva figyeltem. De amikor már nap mint nap irigykedve nézegettem be az aerobicterem melletti ivó ablakán, akkor gondoltam, hogy most már nekem kell tenni valamit, úgyhogy felbujtottam a cseh csajt (aki nálam félénkebb és még soha életében nem rúgott be), és elmentünk a nemzetközi kocsmába. Van Utrechtben egy afféle nemzetközi diákszervezet, csak nem diákok a célcsoport, hanem a hozzánk hasonló öregek, phD hallgatók és posztdoktorok, kirándulásokat szerveznek meg minden szerdán összejönnek egy kocsmában, ráadásul az első sörödet ők fizetik. Tehát elrángattam erre a cseh csajt, tök jó volt, ittunk finom söröket, megismerkedtünk egy db hollanddal és két db a gyönyörű, bár érthetetlen brit nyelvet beszélő brittel, valamint Viktorral, aki magyar, és kisállatkardiológus. Első pillantásra nagyképűségnek tűnhet, hogy az este hátralévő részében azon röhögtem, hogy "kisállatkardiológus", persze, csak magamban, mivel udvarias vagyok, de basszus, biztos a hülye egyetem tehet róla, hogy az én fejemben a kardiológia egyértelműen az emberi szervezettel asszociálódik. Ahogy kimondta, én a lelki szemeim előtt máris láttam a jelenetet, amint Viktor egy aprócska defibrillátorral próbálja kiütni az ágyon fekvő, a monitor szerint egyértelműen kamrafibrilláló aranyhörcsögöt, "Fél ezred milligramm epinephrint, stat!"-kiabálja a fiókokat kapkodva húzgáló Dr. Cameronnak, miközben Foreman kezében egy fél hüvelyknyi laryngoscoppal már intubáláshoz készül.
Aztán megtárgyaluk, hogy valóban, az állatoknak ugyanolyan betegségeik szoktak lenni, mint az embereknek (mondtam, hogy ez sok mindent megmagyaráz, pl hogy az apukám miért használta el a kutya szemcseppjét), talán azzal a kivétellel, hogy macskák körében valami folytán nagyon-nagyon ritka a szívroham. A dorombolás kardioprotektív szerepére gyanakszom.



Nemzetköziségnél maradva, holland kollégáim kitalálták, hogy ha már ennyi különféle náció van jelen a munkahelyen (cseh csaj, olasz fickó meg én), akkor tanuljunk nyelveket, és felcelluxoztak a falra egy hatalmas, fehér lapot, amire minden nap más szót írunk fel négy nyelven. Az első kettő mondjuk még a konvencionális "köszönöm" és "jó napot" voltak, de ma már egész komoly fordítói képességekre volt szükségem, pl. vicces elköszönést akartak (a csácsumi-t tanítottam meg nekik), valamint a bokkenloo holland káromkodás magyar megfelelőjét, aminek nincs igazán magyar megfelelője, a hím kecske micsodáját jelenti. Bizonyára egyébként népeink eltérő történelméből adódik, hogy a békés, állattenyésztő hollandok a kecske-, míg a szilaj, hátrafelé nyilazó magyarok a ló faszát emlegetik felindulásukban. Végül is a "kecskepöcs" mellett döntöttem, abból nem lehet baj. Valamint megtanultuk négy nyelven a smurf-ot (=törp), és ennek kapcsán sokáig nosztalgiáztunk gyermekkori meseélményeinken, így megtudhattam, mennyi remek rajzfilmet kellett nélkülöznöm szomorú keleteurópai gyermekkorom során (nem). Innen pedig elérkeztünk a mangához, amely az első bekezdésben említett remek alkalmat szolgáltatta az olasz srácnak, hogy kifejthesse az alternatív rajzfilmkészítés, valamint nem mellesleg a videojátékok kultúránkban betöltött szerepét, egyúttal remek énekhangját is meg-megcsillogtatva.

Blogger bloggernek farkasa

Mik vannak...

(Az olasz ficko kulonben epp azt meseli nagy beleelessel, hogy regen az emberek negykezu, negylabu lenyek voltak, csak aztan az istenek szetszakitottak minket irigysegbol, es azota mindenki a masik felet keresi, a szerelem ezert szintiszta fajdalom, mivel tovatunt tokeletessegunkre emlekeztet minket, sot, most be is tett egy errol szolo szamot, amelyet a vilag leggyonyorubb szerelmes dalakent aposztrofalt. Szorakoztato.)

 

Jet lag

Ulok a munkahelyemen delelott tizkor, Air-t hallgatok, iszom a kavenak nevezett lottyot, es rajtam kivul meg senki sincs itt, ezt kikerem magamnak. En vagyok az, aki az utolso pillanatban esik be mindenhova! Velem nem fordulhat elo, hogy a tobbiek elott erek be a munkahelyemre! Mondjuk, az olasz csavot nem tudom uberelni, o del korul szokott becsamborogni, es idonkent vicces magyarazatokkal all elo, pl. biciklivel jott es eltevedt az egyetem teruleten belul, illetve hetfon amikor csak du egykor bukkant fel: meg nem heverte ki az oraallitast. Kemeny! Most olvastam kulonben, hogy az eletkor elorehaladtaval az ember egyre rosszabbul birja a jet-laget (ami azt jelenti, hogy ahogy oregszunk, egyre hosszabb idore kell Thaifoldre utazni, hiszen a nyaralas egyre nagyobb hanyadat teszi ki az osszevissza alvas).
De nem meselek tobbet, mert utalok ekezetek nelkul irni.

Ugy 22 eve

Meg mindig az a kedvenc kerdesem, hogy "es ti miota ismeritek egymast a ferjeddel?"

Bicikli, szörnyek

Na, hazafelé már csak 15 perc volt az út, és el sem tévedtem, haladás. (A fenti mondatban akaratunkon kívül egy Kölcsey-idézetet rejtettünk el.)

Megnéztem A faun labirintusát. Tudni kell rólam, hogy én szinte soha nem félek filmeken, és amikor mégis félek, az biztos, hogy nem horrorfilm alatt történik. Komolyan nem emlékszem, hogy valaha is igazából féltem volna horrorfilmen, pedig jó sokat láttam. A kör után mondjuk, amikor mentem hazafelé a mra-tól egyedül, akkor arra gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha ma otthon aludna a főbérlőm, mert különben hátha félni fogok, de aztán nem féltem mégsem. Végig rettegtem viszont például a Némó nyomában-t, dehát mekkora para, hogy mi lesz azzal a kis hallal, folyamatosan bajba kerül!
Persze, ha nagyon hirtelen ugrik elő valami a főszereplő fejére vagy ilyesmi, akkor én is összerezzenek. Ja, és kisgyermekkoromban volt valami német nyelvű horrorunk videókazettán, amin akkoriban féltem.
A faun labirintusán viszont féltem, vagyis inkább szorongtam. Jó, eleve utálom a háborús filmeket, nem vagyok hajlandó megnézni egyet sem, mert kiráz a hideg tőlük, ebben meg előfordul néha, hogy emberek más embereket halálra kínoznak, esetleg hátbalőnek. Másrészt félek az ízeltlábúaktól, tehát én már ott készen voltam, amikor a film kb tizedik percében a kislány elkezd követni az erdőben egy ilyen imádkozó sáska-szerűséget, zizegő hártyás szárnnyal meg sok lábbal, mert hogy az tündér. És akkor még hátravolt a szem nélküli szörny meg az óriás pincebogarak a nem kevésbé óriás varangy odújában. Egyes lények simán elmentek volna a Silent Hillben is.
Mindez nem elég persze, végig elég baljóslatú a film, végig lehet tudni, hogy valami szörnyűség fog történni, számunkra kedves szereplők különféle halálnemeket fognak halni, vagy másképpen szenvednek, és valóban.
Nagyon tetszett egyébként, el van találva, épp annyira bizarr és közben életszerű, hogy az ember pont bele tudja élni magát. Szomorú, baljóslatú, nyomasztó, és nagyon szép film. Csak ne kelljen többször megnéznem.

Kaland az elet

Biciklivel jottem ma a korhazba, ami egyebkent a varoson kivul van, ragyogo napsutes, susogo lombok, patak, narciszok. Hat nem eppen a kek metro. Mellesleg nekem 40 percig tartott az az ut, amirol Johnny azt allitotta, hogy 10 perc (egeszen biztosan emlekszem, ketszer is elmondta, bar nekem oszinten szolva kisse gyanus volt, hogy busszal is tiz perc). Mondjuk, mentsegemre szolgaljon, hogy eltevedtem, vagyis egyszer csak feltunt, hogy a mellettem huzodo autopalya az nem az az autopalya. De nyugalom, visszafordultam idoben, mielott meg teszemazt Moszkvaban kotottem volna ki. Vagy ez nem mentseg, hanem igy meg cikibb? Es a szel is szembe fujt.
Egyebkent az a meglatasom, hogy a holland varosok (mar kettot lattam, nyugodtan altalanosithatok, nem?) sokkal-sokkal felhasznalobaratabbak, mint a mieink. Mintha itt arra terveztek volna az elettereket, hogy abban emberek eljenek. Csak kozhelyekre gondolok, hogy bicikliutak, fak, viragok, kismeretu varosok, tizemeletes panelok hianya. Nincs az embernek az az erzese, hogy a korulottem levo kornyezet az ellensegem, amivel meg kell kuzdeni, ha mondjuk be akarok erni reggel a munkaba. Tetszik. 

Then we'll fight in the shade

Ja, és szünet volt a moziban a film közepénél. Ekkora hülyeséget.

Főleg filmek

Azon gondolkodtam a tegnapi bejegyzés kapcsán, hogy azért én általában rendes turista szoktam lenni (fényképezőgép, lonely planet) és azt (is) szeretem az utazásban, hogy az ember megnézi a nevezetességeket, most meg nem nagyon nézek ilyet. De ez azért van, mert 1. jön majd ki meglátogatni a férjem és egy másik alkalommal a húgom, és velük úgyis megnézek majd egy csomó dolgot, 2. nincs pénzem. Ez utóbbi mondjuk a hangsúlyosabb tényező, amúgy annyira nem izgatna, hogy úristen, háromszor látom a keukenhofot (amúgy is mindig más virágzik) vagy a van Goghot (sőt, egyszer már láttam), de hogy kétszer is fizessek érte, az már lehet, hogy nem fér bele.

De nyugalom, azért nem maradok teljesen szellemi táplálék nélkül, Bright küldött nekem segélycsomagot, amely tartalmaz egy kötött garbót, egy Wellness magazint (mennyire gáz már ez a lap, régen mintha egy fokkal értelmesebb lett volna), valamint dvd-n kritikátlan mennyiségű Scrubs epizódot, a Doa-filmet (nem értem, honnan vette, hogy én azt meg akarom nézni még egyszer :), A Faun labiritusát, a Parfümöt és a Little Miss Sunshine-t, valamint a Snow Crash c. regényt, amivel kapcsolatban egy kissé gyanakvó vagyok, mivel nem bízom a Galaktika-könyvekben, és az meg mekkora gáz már, hogy angol címe van a magyar fordításnak, de azért rá van írva a borítóra, hogy ez ám magyarul van, nehogy összezavarodjon a kedves vásárló. Állítólag korszakalkotó mű meg minden. Mondjuk a szerkesztő személye azért valamelyest megnyugtat. Ja és még ginger tea volt a csomagban, ami csodával határos módon megérkezett a Culinarisba. Most egyébként Sue Townsend: Number Ten-t olvasom, amit tegnap vettem olcsó angol nyelvű könyvek-boltban (mivel nem volt sajtokról szóló könyvük), meg ugye a Csermely hálózatokról szóló remekművét.

Láttam egy csomó filmet is, ami említésre érdemes, az a GalaxiQuest, aranyos régi sci-fi, sorozatszínészekről szól, akiket egy sci-fi sorozat forgatását követően marslakók rabolnak el, hogy segítsenek nekik megmenteni a népüket, (mivel azt hiszik róluk, igazi hősök), vannak benne rosszul sminkelt emberekre emlékeztető idegen lények, meg szemlátomást gumiból készült idegen lények, meg Omega 13, amiről nem lehet tudni, mi az, és a kedvenceim persze a geekek, akik segítenek megmenteni a világot. Valamint a Beyond Borders-t, Angelina Jolie-s dráma, nemzetközi segélyszervezetek, Kambodzsa, Csecsenföld, éhezés, szerelem, háború, taposóaknák, szenvedély, tragikum, pont nekem való film.

Olyan jó ennyire ráérni, néha egészen bűntudatom van miatta. Mielőtt elindultam, beszélgettem az egyik kollégámmal a konyhában, ahol cigizni szoktunk, arról, hogy mennyit dolgozik/dolgozunk és nem jó ez így és néha kell ebből egy kis szünet, és rendesen bűntudatom van, hogy nekem itt a szünetem, ő meg (és társai) otthon robotolnak. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem a sok szabadidős tevékenységtől fáj és ropog a jobb csuklóm, hanem hogy azért napi 8 órában dolgozom vele mellesleg (egérrel).

Visszatérve a szellemi táplálékra, még ennek a blognak az olvasására szoktam rá, ugyan az autók eddig nem különösebben érdekeltek, Orosz Peti stílusa viszont még mindig felülmúlhatatlan, az ilyenek meg az ilyenek miatt. Ja, és itt van még a Stardust remek trailere, bár nem Tim Burton rendezi legnagyobb sajnálatomra, de azért megtekintére érdemesnek tűnik, köszönjük Lobotomiának. Most pedig megyek és megnézem végre a 300-at.

Amszterdam másodszor

Jól elfáradtam. Voltam Amszterdamban, sétáltam csomót, találkoztam itt nyaraló kolléganőmmel, nevezzük el Valinak, meg a férjével, sétáltam velük csomót, elbúcsúztunk, aztán sétáltam csomót. Nagyjából az összes helyre spontán elkeveredtem, ahol anno megfordultunk (kivéve persze a diszkókat, rock-klubokat, coffeeshopokat és egyéb lebuj természetű helyeket) (nem, nem azért, mert ma már megvetem ezeket a helyeket, hanem mert nappal volt). Amszterdam még mindig ugyanolyan, színes, laza, vidám, koszos. Nagyon tetszik, ahogy sétálsz egy angolosan elegáns, palotákkal övezett téren, aztán lépsz kettőt és Bangkok belvárosában érzed magad. Leszámítva persze az időjrást. De lehet, hogy ezt csak a currys csirkétől hallucináltam. Voltam a bolhapiacon, virágpiacon (az utrechti virágpiacot jobban szeretem, több a virág és nincs tele turistakütyükkel), könyvesboltban (akartam venni sajtokról szóló könyvet, de meglepő módon nem volt), a téren a furcsa fákkal (most nem olyan furcsák a fák, mert most nem frissen nyírták őket, így vannak ágaik is), bemerészkedtem a Chimera nevű fantasy-shopba, gyerekek... azt a mennyiségű egyszarvút, kis hegyes fülű manócskát, hártyásszárnyú tündérkét és szomorú szemű sárkánykát... atyaég. Egypár ruhaboltban is voltam, vannak ugyanis bizonyos szubkultúrák, amiknek az öltözködési stílusa lenyűgöz, és Amszterdamban elég nagy a kínálat ezekből, így nézegettem színes goa-cuccokat, feketecsipke-vörösszatén vámpírlányos gót öltözékeket, és még épp idejében menekültem el ahhoz, hogy ne vásároljak magamnak mindenfélét, bár az arany-rózsaszín-flitteres táskamagnó alakú eighties sportszatyornál nagyon rezgett a léc (nem). Néztünk gyémántcsiszoló műhelyt meg gyémántokat, szépek voltak, bár rá kellett ébrednem, hogy egy pár használt virágmintás Martens még mindig jobban lázba hoz, mint a gyémánt nyakékek, feltehetően a felnőtt külső és a diploma dacára menthetetlenül vidéki tinédzser maradok örökre.

Vali: - Párizsban voltál már? Ott van egy bolt, ami neked nagyon tetszene, ilyen furcsa alakú, színes berendezési tárgyakkal...(részletezi)
isolde: - Voltam, régebben, de ezt nem láttam. Csak múzeumokat néztünk, akkor még nem mertem felvállalni valódi önmagam.

Azért egy narancssárga sálat vettem magamnak a biztonság kedvéért. 1 euro volt. Most meg változatlanul Regina Spektort hallgatok, az On the radio lett a kedvenc számom. Tisztában vagyok vele, hogy soha senki nem olvassa el a blogokban a dalszövegeket, de miért akadályozna ez meg engem bármiben.

This is how it works
You're young until you're not
You love until you don't
You try until you can't
You laugh until you cry
You cry until you laugh
And everyone must breathe
Until their dying breath

And it breaks my heart

Regina Spektort hallgatok különben, akit most fedeztem fel (konkrétan itt, és köszönjük). Orosz származású new yorki zsidó lány, kicsit Tori Amosra emlékeztet, amennyiben zongorázik, énekel, vörös haja és rúzsozott szája van. Fidelity c. száma a leghíresebb, és onnan ismerős, hogy a Veronica Mars egyik részében (3X03) aláfestő zeneként szolgál egy meglehetősen romantikus jelenethez, de ne sploilerezzünk, inkább itt a klipje. A többi száma egyébként szerintem sokkal furább, vagyis kevésbé populáris, ez viszont tök aranyos.

I never love nobody fully
Always one foot on the ground

 

Egyre durvább sajtok, olasz fickó, mikrocsip

Camembert Calvadost eszem. A calvados normandiai almapálinka, vagány ifjúkoromban a kedvenc italom volt, bár ma sem vetem meg. Amikor a szádban van a korty, erős alkoholízű, amikor már lenyelted, akkor pedig a nyári almáskert összes napfénye, gyümölcsíze és melegsége. (Jó calvadosról beszélünk.) Szóval nem tudtam ellenállni ennek a sajtnévnek, és tényleg nagyon finom - a calvados-ízűnek jelölt termékek általában csak édes almaízűek, ez viszont erőteljes, kesernyés-alkoholos is egyben, nagyon furcsa és klassz. Csak utána olvastam el, hogy hogyan készül, rém egyszerű, fogják a camembert-t, és 3-4 órára calvadosba áztatják be. Laza

Így néz ki.

Ma egyébként kiderült az olasz fickóról, hogy nagy rajongója a Sziget fesztiválnak (bár nem tudja helyesen kiejteni a nevét), ezért újra szóbaáll velem, mióta rólam meg kiderült, hogy negyed órára lakom onnan. Az olasz fickó egyébként fiatalabb nálam, múlt héten jött és az első beszélgetésünk óta nem kedvelt. Az volt, hogy elmesélte, hogy akar venni biciklit az itt-tartózkodása idejére, csak az a baj, hogy sok biciklit lopnak el, a holland kiscsaj bringáját is nemrég nyúlták le a kórház elől. Mondtam neki, hogy akkor nem érdemes a legújabb, legszebb biciklit venni, hanem valami kevésbé kapósat. Erre felháborodott teljesen, hogy dehát a bicikli, az az ember Társa, ahhoz Kötődik, az Elkíséri Útján, és az ő Társa nem lehet valami ócskavas. Gondoltam, igazat adok neki, és mondtam, hogy tényleg, el is nevezhetné.
"You could even give it a name. Or him. Or her." - ezt mondtam.
"....hh...hhh...hhh...Her, of course!!!" - hörögte, amikor már kapott levegőt, és utána nem is beszélt velem többet. Kb úgy viselkedett, mintha mocskos buzinak neveztem volna. Annak neveztem? Tényleg ekkora issue a férfiember bringájához való viszonya? Én mondjuk azon se sértődnék meg, ha valaki feltételezné rólam, hogy női néven nevezem a vibrátoromat, de nekem mondjuk se a melegekkel nincs bajom, se olasz fickó nem vagyok.
Vicces volt.

Maria, a holland lány viszont kedvel, mióta megmutatta nekem a saját MR leletét. Mivel orvos vagyok, biztos tudom, mi az a kis fehér dolog ott a homloklebenye közepében. Néhány másik agyon is látott már ilyet (kutatóasszisztens és foglalkozásszerűen néz MR-képeket), de viszonylag ritkán. Mondtam neki, hogy az egy mikrocsip és az idegenek tették az agyába, hogy azon keresztül küldhessenek neki üzeneteket. Azóta akárhányszor beszól valakinek (és szokott), mindig elmondja, hogy ez valójában nem ő, a mikrocsip kényszeríti, hogy ilyeneket mondjon.

Még több agy, még több sajt

Elmondom azért, mi van velem. Napközben többnyire ülök a monitor előtt és szegmentálok, agyat. Közben mindenféle jó zenéket hallgatok (elég vicces a rádióadó, amit hallgatunk, ma pl. sorrendben: Iggy Pop; Bee Gees: Staying alive; Bestie Boys: Sabotage), néha dumálok a kollégákkal, meg pihent dolgokon gondolkozom, lásd lentebb.
Beszéltem az itteni pszichiátriai osztály vezetőjével is, aki egy okos, fiatal nő, és hamarosan már az osztályon is tölthetek időt, megnézhetem, milyen. Az már eddig is nyilvánvaló, hogy teljesen kutatásnak rendelnek alá mindenfajta betegellátási gyakorlatot, ami elsőre furcsán hangzott, de majd megnézem működés közben is. Voltam ma egy előadáson, ami a szorongás genetikai eredetéről szólt (van neki, ki hitte volna) (jó, minek nincs manapság genetikai eredete?). Elmagyarázta nekem a kutatását egy srác, meg is lepődtem, sajnos elfelejtettem a kutatott szindróma nevét, de valami "minor", "fejlődési", meg "zavar" szerepelt benne - olyan gyerekekről van szó, akik első blikkre akár autisták is lehetnének, de nem azok, mert intenzív belső világuk van, történeteket találnak ki maguknak, képzeletbeli barátjuk van, satöbbi. Ezek a gyerekek hipotézise szerint nagyobb kockázattal lesznek pszichotikus felnőttek, mint a normális gyerekek. Ez nem hülyeség egyébként, csakhogy a szociofób, a sarokban álmodozó és senkihez sem szóló gyerekről eddig nem gondoltam, hogy az egy szindróma. Hála istennek, hogy az én gyerekkoromban még nem tartott itt a tudomány, csak emiatt úsztam meg, hogy nekem is legyen.
Nagyon viccesek voltak a hollandok, mert a fent említett rendezvény ún. research lunch volt, ami azt jelentette, hogy az előadó beszél, a hallgatóság pedig kap szendvicset. Két hete erről beszélnek, hogy tök jó, lesz ingyen ebéd! Tudom, hogy a magyarok is ugyanilyenek, csak nálunk ez valahogy mégis ciki, vagy lenézendő, vagy nem is tudom, gáz. Ezek pedig olyan gyermeki nyíltsággal lelkesedtek az ingyen kajáért, hogy öröm volt nézni.
Mondjuk, én is lelkesedtem, mivel írtam az ösztöndíjirodának, fogalmuk nincsen, mikor lesz ösztöndíjam, két-három hetet írt a srác, de szerintem csak azért, hogy írjon valamit. Utálok ilyen szegény lenni, egyhangú dolgokat eszem, ugyanabban a négy felsőben járok, de komolyan, ez rémisztő monotonitás... lassan pszichotikus leszek, ha nem vehetek ruhákat (meg is van rá a hajlamom, lásd első bekezdés). Na jó, van új sajtom, Maasdam (lásd illusztráció) de nem ízlik annyira. Van egy ilyen fura íze. A Pannónia sajtra emlékeztet, amit utálok, és igen, tudom, hogy a Pannónia sajtot mindenki szereti, de én nem (egyébként a másik ilyen, amit mindenki szeret, csak én nem, az a Depeche Mode, ez van, mutáns vagyok).