Az az otthonod, ahol kiveszel egy bögrét a mosogatóból*

2021.10.24. 17:02 - címkék: Címkék: nyafogás Budapest Sopron -

Úgy látom, véget ért egy időre a hazautazgatós szezon, mivel gondolom, jön a covid újabb hullám is, de a nagyobb baj, hogy teljesen elfogyott idénre a szabim. Az elmúlt két évben egyébként természetesen fel kellett dolgozni a külföldre költözést és a világjárványt is, de amitől totál kultúrsokkot kaptam és folyamatosan ki vagyok készülve, az az, hogy 8-4-ig kell dolgoznom évi 25 nap szabival, ezt így hogy kell túlélni? És igen, tudom, hogy az emberek jelentős része így él, vagy mégtöbbet dolgozik, de én: 1. középiskolás és egyetemista koromban mindenféle alkalmi diákmunkákat végeztem, 2. ezután 12 évig olyan helyen dolgoztam, ahol mivel a gyógyítás mellett oktatás és kutatás is a feladatunk, ezért évi 45 nap szabink volt, ami alatt persze rengetegszer dolgoztam is (jellemzően a kutatást), de akkor is sokkal rugalmasabb volt így, 3. ezután gyesen voltam, ami alatt magánrendeltem, oktattam, újságírtam, táncterápiás csopit csináltam, könyveket szaklektoráltam, azaz én osztottam be a munkaidőmet. Hát ez, hogy az embernek évi 25 nap felett van részleges hatalma, ez nekem nem fér a fejembe. Ja, mert az a szabály, hogy egy hetet kell kivenni tavasszal, hármat nyáron, egyet ősszel-télen. Aarghh. 

Na mindegy, nem erről akartam hisztizni, hanem mesélni a Magyarországra utazásokról, mert úgy érzem, mint disszidensnek, ez feladatom. 

Voltunk októberben négy napot Sopronban, pont véletlenül ott volt Anikó is (aki 13 éves korom óta a barátnőm, Svájcban él és most hazaugrott fogorvoshoz), beugrottunk a Cédrusba, ahol bepakoltuk a teraszról az összes pokrócot meg székpárnát, mivelhogy jön az eső, aztán nem is jött, nyílt Sopronban Pagony könyvesbolt is, ahonnan a gyerekeim nem akartak kijönni, leszedtem a birset (és elhoztam Norvégiába kb. 7 kg-t feladott poggyászban és itt csináltam belőle birssajtot meg lekvárt), végigettük a Harrer cukrászda kínálatát meg bevásároltunk a díjnyertes csokikból, és ettünk a Dióban csodálatos gesztenyekrémlevest.

Mindenki örült nekem és szeretett és jó fej volt, az ötvösművész / ékszerjavító csaj az ebédszünetéből szánt rám időt, mert amúgy a férjem haverja, a Dió szakácsa pedig később cseten elárulta nekem a gesztenyeleves titkos összetevőit. Az optikában, amit amúgy Charles anyukája vezet, újracsináltattam a szemüvegemet, amit a norvég optikus korábban elmért és nem láttam vele, de most már igen. És majdnem találkoztam Kollégával is, de aztán végül csak skype-oltunk (áthidalhatatlannak tűnt a Sopron-Budapest távolság vonatpótló autóbusszal súlyosbítva), mondta, hogy jöjjek már vissza a régi munkahelyünkre dolgozni, és nagyon szomorú lettem, amiért nem fogok. Nem csak a nosztalgia meg a pár jó fej ember miatt, hanem valós érvek miatt is, mint például szakmai színvonal. Nem, én nem tudtam, hogy egy szakmailag ennyire színvonalas helyen dolgoztam, nem tudtam, hogy amennyi tudás ott összpontosul, az ennyire soknak számít, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Nem tudtam, hogy egy norvég kisvárosban ez hiányozni fog. Pont mielőtt elvállaltam ezt a norvég melót, volt egy időszak, amikor a Kollégám osztályvezető volt, egy hangulatzavaros és jobb állapotú pszichotikus betegeket kezelő osztályon, na, az lett volna az álommunkám, hogy ott dolgozom osztályvezetőhelyettesként, mozgás- és táncterápiás csoportokat tartok, és ötletszerű kutatásokat találok ki az embodied mentalizáció és a pszichózis összefüggéséről, amikről majd a Kollégám meg Maminti megmondják, hogy hülyeség-e. 

Van az, hogy minden döntés gyilkosság, mert elveszed az élet lehetőségét attól az énedtől, aki a másik szálon lettél volna, hát, igen. Az az isolde, aki hosszas tépelődés után végül nem pszichiáter, hanem infektológus lett, az nincs életben. Az, amelyik magányos életet él két macskával, akiket gyűlöl**, szintén nincs. Nem is szoktam ezekre gondolni. Az, amelyik Budapesten marad, tovább építi addig épített karrierjét, és nyilván rettenetesen zilált, stresszes és nyúzott, és valószínűleg rövidebb ideig is fog élni (mármint statisztikailag, Magyarországon az orvosnők várható élettartama nevetségesen alacsony), ugyanakkor táncterápiás csoportokat tart Kolléga osztályán, tanít, amit szeret, és picit kutat is, bár túlságosan nem ért hozzá, de olyanokkal lóg együtt, akik értenek - az sem él túl sajnos. Vagy nem sajnos, ki tudja. Nem beszélve arról, hogy a Kollégám már rég nem is vezeti azt az osztályt, szóval az a leágazás eleve nem volt túl reális, de akkor is kár érte.

Erre múlt héten meg rám ír Valahavolt Kedvenc Főnököm és állást ajánl, ami szuperjól hangzik, kreativitást és elhivatottságot kíván, érdeklődési körömbe illik és csinálnám már holnaptól, máris remek ötleteim vannak, csak hát Budapesten van. Azt mondta, térjünk vissza rá jövő ősszel. Jó. 

Még az is van, hogy attól, hogy ilyen ritkán találkozom a barátaimmal, minden találkozás jóval nagyobb súllyal esik latba. Jó értelemben is, hogy sokkal jobban értékelem, és különleges nap egy-egy találkozás, amire utána hosszasan gondolok, és rossz értelemben is, hogy ha valamit elbénáztam vagy hülyeséget mondtam, akkor lehet rajta utólag rágódni, mint tizenhatéves szociálisfóbiás koromban. Nagyon érdekes. 

Szeptember elején (visszafelé haladunk időben) voltunk három napot Budapesten Húgom esküvője miatt, voltunk Könyvhéten, ahol mindenféle ismerőseink dedikáltak, Kislány körberángatott és könyveket vásároltatott velem (vannak dolgok, amik nem változnak), Húgom esküvője is jó volt, meg elmentem taxival az Aldiba kakaóscsigáért, mert Ryan Gosling

Augusztusban meg voltunk bő két hetet, részben Sopronban, részben Budapesten, az stresszes volt és idegesítő, Budapest stresszes és idegesítő, rengeteg ember van benne, gyűlölködött rám a kutyáját szarató néni a Zichy Jenő utcában, mindenkivel akartam találkozni és mindent letudni a listámról és az úgy valahogy inkább csak fárasztó volt, nem pihentető. Feladat volt. 

Úgy gondolom, hogy Magyarországon rengeteg csodálatos dolog van, amit az ott élők nem értékelnek egyáltalán, és én sem értékeltem, amíg ott éltem és nem tudtam, hogy mindez nem alap. Mindenki a túrórudit tolja, de én nem tudtam, hogy Skandináviában nem lehet kakaós csigát, császárzsömlét vagy nápolyit kapni és ismeretlen a birs és a gesztenye. Nem tudtam, hogy Budapest építészete a klasszicista meg art deco épületekkel ennyire egyedülálló. Nem tudtam, hogy ott ennyi tudás összpontosul és hogy ez egyáltalán nem evidencia. És ezeket nem nosztalgiából mondom, látom a hátrányokat és a hiányokat is, több szeretet, de több gyűlölet. Csak fura hallani, amikor a soproni ismerőseim panaszkodnak, hogy a városukban nincsenek jó helyek és nem történik semmi, én meg egy pont ugyanakkora norvég városban élek, és itt _tényleg_ nincsenek helyek és nem történik semmi. Szóval mostanában olyannak látom Magyarországot, hogy rengeteg szakmai tudásra és hozzáértésre finnyogunk és értékeljük le és keveselljük; gyönyörű épületeket és tereket hagyunk kosz és autósforgalom és hajléktalanok*** martalékául; remek ételeknek és sütiknek nem örülünk, mert alap, hogy vannak. 

*Az idézet Psyclonejack-től való, még a freeblogos időkből, nem tudom belinkelni, mert nem tudom, ír-e mostanában valahol. 

**Sosem gyűlölnék macskákat, ez egy klasszikus szófordulat, amit Hajnalka talált ki, és ő tényleg inkább kutyás. 

***Természetesen erről nem a hajléktalanok tehetnek, hanem a rendszer, amiben emberek az utcán kényszerülnek aludni. 

 

 

 

Mostan színes szőnyegekről álmodom

2021.10.17. 09:59 - címkék: Címkék: vásárlás nyafogás Norvégia -

Csak iszonyú drágák, mert olyat akarok, ami gyapjú, és szép. Ezek a kedvenceim, puhák és szépek és természetes anyagúak, és ez például remekül passzolna a szobánkba is, egyetlen probléma az árával van:

1985333.jpg

Mert az történik, hogy megveszem a lakást, amiben lakunk Norvégiában, mert a főbérlő Néni eladja, vagy a fejünk fölül, vagy nekünk, és akkor inkább nekünk. Nem, nincs pénzem csak úgy norvég ingatlanokra, nagyrészt bankhitelből megy, kb. ugyanannyit vagy kicsit kevesebbet fogunk fizetni hiteltörlesztőbe, mint amennyi eddig volt az albérlet, szóval nagy változás nem lesz a mindennapi életünkben, leszámítva, hogy többet nem mondhatom a gyerekeknek, ha matricákat akarnak ragasztani a tapétára, hogy nem szabad, mert az a Nénié. 

Mindenki gratulál a lakásvásárláshoz, hát nem tudom, tavaly mindenki az autóhoz gratulált, szerintem meg ez stressz és nyűg, eladósodni egy vagon pénzre külföldön, norvég nyelvű szerződéseket próbálni felfogni, a magát kétnaponta meggondoló Nénivel és a jóég tudja milyen dialektussal beszélő banki ügyintézővel egyeztetni, én ezt nem élvezem. Majd ha hivatalosan tulajdonba vesszük a lakást és meglátom, mennyi pénzünk van végül is, és elkezdhetek lakberendezési tárgyakat rendelni online, akkor jön meg szerintem a kedvem. Utálok autót meg lakást venni, szőnyeget meg függönyt viszont szeretek, ennyi, biológia. 

Ezek is csodálatos szőnyegek, de ezek nem illenek a sarokgarnitúrához, ami használt és amit szerencsére elad nekünk a Néni, mert pont jó ide és már megszoktuk.  

1906044.jpg

2066025.jpg

Most épp abban a szürke zónában vagyunk, amikor még nem a miénk a lakás, de már nem nemamiénk, vagyis aláírtuk az adásvételit, de a bankkal még nem írtuk alá a hitelszerződést, mert múlt szerdán megbeszéltük alaposan, hogy mi lesz benne, mondta az ügyintéző, hogy akkor pénteken átküldi aláírásra, aztán nem küldte pénteken. Vajon megbetegedett krónikus fáradtság szindrómában és most három évig betegállományban lesz és csak két hónap múlva találnak neki egy helyettest, akit további három hónap lesz betanítani, vagy csak nagyon elfoglalt volt és tudja, hogy november 1-én vesszük birtokba a lakást, szóval van még két hete a papírmunkára, minek siessen? 

A lakást, amit megveszünk, eddig bútorozottan béreltük, és most bútorokkal együtt vettük meg, kivéve étkezőasztal és székek, azokat a Néni elvitte a hétvégén, úgyhogy most a földről eszünk. Na jó, igazából a tévé előtt a kanapén. Már rendeltem étkezőasztalt a jysktől, csak még nem ért ide. Székeket nem rendeltem, mert egyik se tetszett és drágállottam is, és nem volt kedvem több olyan dolgot venni, ami nem okoz örömet, szóval majd ööö körbeálljuk? Gondolom, két nap után majd jobb belátásra térek és elmegyek székért. Addig nézegetek használtakat, hátha szembejön valami jó. 

Különben meg depressziós vagyok, mert ugyan logikusan nézve nem köt ide a lakásvásárlás, bármikor eladhatjuk úgy is, hogy rajta a hitel, vagy kiadhatjuk és elköltözhetünk Osloba vagy Új-Zélandra vagy Brennbergbányára, nem korlátozottabbak a lehetőségeink, mint két héttel ezelőtt, but still. Érzésre véglegesebb. Hogy viszem el Új-Zélandra a képzeletbeli méregdrága gyapjúszőnyegeimet? Mondjuk, még mindig könnyebb, mint a beépített könyvespolc. 

One cat just leads to another. Or does it.

2021.10.12. 17:53 - címkék: Címkék: cica Sopron -

Majd írok a való életről is, de most a Cirmiről lesz szó. Cirmi Sopronban lakik és jelenleg anyukám szomszédjának, Eszter néniéknek a macskája hivatalosan. Ők egyébként Pálinkának hívják és az oltási könyvében is ez szerepel, de én ragaszkodom a Takeshi "Cirmi" Kovacs elnevezéshez, és mindjárt ti is fogtok. 

Először is bemásolom ide a kezdeteket 2018 nyaráról: "Ezekhez (ti. anyám két macskájához) csatlakozott Cirmi, aki meg úgy lett, hogy a szomszéd Erzsi néniék befogadták és elnevezték Rozinak, de sose náluk volt, ezért egy idő után letettek róla, hogy sajátjuknak tekintsék. Ez egy ilyen kis dzsungelharcos kölyökmacska, tök egyértelműen fiú, és három szomszédos kertes házban "lakik", néha Erzsi néniéknél kajál (ők Rozinak hívják), néha Eszter néniéknél (ők Pálinkának), de többnyire anyukáméknál, főleg, ha gyerekek is vannak, mert azt szereti, ha zajlik az élet. A gyerekek rúgják, húzgálják, homokot szórnak rá, slaggal spriccelik, satöbbi, amit Cirmi kiröhög és már jön is vissza és bebújik a pinceablakon (amit nem szabad) és lábaink között cselezve befut a lakásba (amit nem szabad), ezért természetesen Takeshi Kovacsnak neveztem el, de tudom, hogy a macskának jól hangzó, egyszerű név kell, amit a gyerekek is ki tudnak ejteni, ezért lett fedőneve Cirmi. Amikor elmentünk valahova, játszótérre, városba, néha elkísért 10-20 méter hosszan, aztán visszafordult, de amikor augusztus végén bőröndökkel elindultunk a vasútállomás felé, akkor Cirmi keserves nyávogással három utcahosszat kísért minket, átkelt több, széles úttesten, és csak azért nem jött el a vonatig, mert busszal mentünk az állomásra és a buszra már nem szállt fel. Honnan tudta, hogy kedvenc játszótársai (a gyerekeim) most hosszú időre elutaznak? A bőröndökből? Biztos a Küldött-kondicionálás."

Cirmi egy szürke cirmos macska, kicsit csíkos, de nem nagyon, inkább egyenletes hamvasszürke. A későbbiekben Cirmi Eszter néniék macskája lett hivatalosan, ti. ők oltatták be, miközben azért a szomszédos házakat is ellenőrzése alatt tartotta, magyarul csomószor lógott anyáméknál és nyúlta le az itteni macskák kajáját. Idén nyáron is láttuk többször, de valahogy megváltozott: sokkal nyugisabb, békésebb, simulékonyabb lett, egyúttal a csíkozása teljesen eltűnt és egyenletes hamvasszürkévé vált a macska. 

Mint megtudtam Eszter nénitől, Cirmi a korábbi években sajnos vakmerő természete révén folyamatosan balhékba keveredett és állandóan letépett füllel, véres lábbal és kiharapott szőrrel esett haza. Ez egy ideig így ment, aztán egyszer Cirmi eltűnt és nem jött többé. Eszter néniek keresgélték kicsit a környéken, de nem lett meg. Mindenki sejtette, hogy vakmerő természete végül nálánál rátermettebb ellenfél kezei / mancsai közé sodorhatta. 

Pár héttel később aztán az Eszter néni unokája felfedezett egy fotót valamelyik macskamentős Facebook-csoportban. A képen szereplő macskát fejbelőtték, konkrétan keresztüllőtték a fejét, de életben volt és a mentőcsapatok összefoltozták. Eszter néni unokája a fejbelőtt macskában ráismert Pálinkára, azaz Takeshi "Cirmi" Kovacsra, értesítette a nagyszüleit, akik kifizették a kórházi ellátás költségeit, egyúttal hozzácsaptak egy kiherélést abban a reményben, hogy attól békésebb természetűvé válik majd a macska, bechippelték és hazahozták. 

A macska valóban békés természetű, vagy a heréléstől, vagy azért, mert a fejlövés után úgy döntött, hátat fordít a streetfighter életmódnak, megtér buddhistának és ezentúl a tudatosság magasabb szintjeit keresi a balhé helyett. Szerintem nem pontosan ilyen színe volt régen, de végül is miért ne változhatna meg a macskának a színe a korral vagy akár stressz hatására. De az is lehet, hogy én emlékszem rosszul és mindig is pont ilyen színe volt, végül is csak nyaranta láttam és nem vagyok macskaszakértő. Vagy az is lehet, hogy a fejlővéses incidens után Cirmit letöltötték egy új testbe. Vagy ez simán csak egy másik macska. Sose fog kiderülni. 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása