"A nemzetközi jogvédő szervezet szerint Magyarországon a családon belüli erőszak kezelésére kiépített rendszer egyszerűen nem működik." Köszi. Bombera Krisztina cikke. Szerinte nem várható el, hogy az általános tájékozottságú állampolgár képben legyen olyan fogalmakkal, mint poszttraumás stressz meg tanult tehetetlenség, szerintem pedig ez az egyetlen kiút, a tájékoztatás, az, ha az összes állampolgár képben lesz, ha ezek a fogalmak benne lesznek a köztudatban, és nem kell minden egyes esetnél külön vitát nyitni róluk. Egy olyan dologgal kapcsolatban, ami minden negyedik nőt érint, talán nem ártana legalább egy kicsit jobban képben lenni így össznépileg.
Egyébként pedig fel vagyok háborodva ezen a Balogh József-ügyön. Nem azon, hogy nem mondott le BJ, azt én teljesen megértem, minek is mondott volna le, ha nem muszáj. Azon vagyok felháborodva, hogy ezt itt így meg lehet csinálni: hogy nincs közfelháborodás. Hogyhogy nem tüntetünk? Hogyhogy nem éhségsztrájkolunk a Kossuth-téren? Hol vannak ilyenkor a feminista szervezetek? Hogyhogy nincs népharag? Mármint amiatt, hogy az én pénzemből, amit én kerestem munkával, levonják az adómat és odaadják fizetésként egy politikusnak, aki az élettársa fejét a hajánál fogva belebaszta a lépcsőkorlátba*? És ezt így tétlenül nézzük? Nem a politikusok, nekik megvannak a saját indítékaik, hanem a nép, az istenadta nép? Amelyik képes az utcára vonulni a tandíj miatt? Ez nem háborítja fel? És mit gondolunk, mit üzen ez a magyar férfiaknak? Azt, hogy ne üssétek meg az asszonyt, vagy azt, hogy csak nyugodtan? Mit mondok a gyereknek? Tényleg, mit fogunk mondani erről az erkölcstan órán az ötödikeseknek?
És az is mennyire gáz, hogy majd be fogjátok ide kommentelni, hogy mittudomén, az nem is úgy volt, nem is láttuk, biztos a kutya volt, biztos megérdemelte, meg a tradicionális családmodell, meg a sör nem alkohol**, meg Terike is megmondta, hogy nem is biztos, hogy pontosan úgy volt, és akkor majd nekem kell itt magyarázgatni a bántalmazó ciklust meg az erőszakos kapcsolatok dinamikáját (ami miatt a nők mindig visszakoznak meg visszamennek és ami miatt a szokásos mediáció, illetve párterápia nem használ). Jaj, nemár. Hogyhogy ezek a dolgok nem teljesen köztudottak? Hogyan lehetséges az, hogy nem teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy a házastársunk fejét nincs jogunk beverni semmilyen körülmények között? Hogyhogy a bántalmazásról, a családon belüli erőszakról, a gyakoriságáról, a dinamikájáról nem tanultunk az iskolában? Hogyhogy osztályfőnöki órán nem erről van szó? Vagy az erkölcstan órán? Amikor minden negyedik nőt bántalmaznak? Minden osztályban, ahol legalább négy lány van, ott egyet. Miért nem hívják meg a Nanét az iskolákba? Vagy engem? Végülis sok évig voltam drogprevenciós oktató középiskolákban, másik sok évig meg pszichoterapeutája bántalmazott nőknek, és jó fej is vagyok. Erre miért nincsenek alapítványok meg támogatás? Vagy van, csak nem hallottam róla? Vagy amúgy most épp közfelháborodás van, csak olyan halkan és titokban, hogy hozzám már nem jutott el?
*Igen, tudom, nem is úgy volt, csak megbotlottak a kutyában.
**A sör nem alkohol, a tészta nem étel, az asszony nem ember, a medve nem játék.
Tegnap meg vettetek nekem egy szoptatós hintaszéket, nagyon-nagyon köszönöm! Emlékeim szerint valamikor március tájékán tettem ki a Donate gombot, mert kipróbálom, mi bajom lehet, és azóta összesen öt ember küldött összesen nettó 35 ezer forintot (ennél többet, azért nettó, mert a Paypal levon valami díjakat magának). Előtte egyébként utánaolvastam a jelenségnek, és azt írta az internet, hogy nem nagyon működik az ilyesmi blogokon, mert ha szakmai, ismeretterjesztő a blog, akkor az emberek nem éreznek érzelmi indíttatást, hogy pénzt adjanak a szerzőnek, akit nem is ismernek, ha meg személyes a blog, akkor az olvasók úgy érzik, hogy nem médiatartalmat vásárolnak, hanem egy barátnőjük elmeséli, mi van vele, és a barátnődnek meg nem szoktál fizetni azért, hogy elmesélje, mi van vele. Szóval azok a ritka blogok, ahol van valami szakmai vagy tematikus tartalom, de mégis "személyesen" ismerhető a szerző és érzelmileg lehet hozzá viszonyulni, azok tudnak profitálni az ilyesmiből (én egy ilyet ismerek, aki belefér ebbe a kategóriába, a Csakazolvassa blog). Úgyhogy nem számítottam rá, hogy ebből fogok meggazdagodni.
A szoptatáshoz pedig fél éve nincs kényelmes helyem. Eleinte ágyon ülve, szoptatós párnával, meg kanapén ülve, szoptatós párnával csináltam, kényelmetlen, hátfájós. A Lány pedig nem öt perc alatt cuppantja be az adagját, hanem minimum fél óra alatt, tehát nem árt egy kényelmes testhelyzet. Mindenhogyan próbálkoztam az ikeás Poang fotelünkkel is, de az minden lehetséges helyzetben iszonyú kényelmetlen volt, és ülni sem ültünk benne sose amúgy sem, és különben is utáltam, míg végül végképp kiutáltam és nekiajándékoztuk Noizéknak. Végülis legtöbbet fekve szoptattam az ágyunkban, de azért az se a legjobb, onnan mindig felkecmeregni, ráadásul az ágyunkkal párhuzamos a kiságy, úgyhogy leszállni az ágyról is kerülőút. Na mindegy, gondoltam, pár hónapot már kibírok, nem fogok ezért venni egy fotelt. És akkor szoptattam a Westendben a baba-mama szobában, ahol olyan hintaszék van, ami pont jó. Pont az én magasságomhoz, talpam a földön, a hátamat megtámasztja, a könyökön a karfán, a baba madonnapózban a mellemen, lágyan ringatózunk, béke, szeretet. Úgyhogy megőrültem, hogy nekem kell egy ilyen otthonra, dehát épp most járt le a TGYÁS, a GYED-emből pedig hát, maradjunk annyiban, hogy nem nagyon kávézgathatok a Costában. És már úgyis csak pár hónapig szoptatok. Na jó, ki tudja, meddig. Meg az a jó kis hintaszék szoptatás után is kényelmes lesz. Ígyhát addig nézegettem a fotókat a google-ben, amíg megtaláltam, milyen márkájú az adott fotel, aztán megnéztem, mennyibe kerül. Újonnan 70 ezerbe. A vaterán nincs ilyen használtan (találtam egy hasonlót, de az Veszprémben volt, és csak hasonló, lehet, hogy pont nem kényelmes, kipróbálás nélkül nem veszem meg). Aztán találtam a jofogas.hu-n egy olyat, amilyet kerestem, 31 ezer forintért, csak a tulajok lecserélték az eredeti krémszínű huzatot fodros rózsamintásra, ettől kissé biedermeyer benyomást kelt, még mindig nem tudtam eldönteni, hogy gyönyörű vagy ultragiccs (valójában giccses, de gyönyörű). A tulajok nagyon szimpatikus fiatal pár, viszonylag közel laknak hozzánk, és felajánlották, hogy ha elmegyek megnézni és tetszik, akkor utána ingyen leszállítják nekem a fotelt ide a hálószobánkba. És ez pont annyi, amennyi pénz a paypal számlámon van a blogból. Úgyhogy úgy döntöttem, megveszem abból. Szóval tegnap hozták el a Neonato Poltrone szoptatós hintaszékemet lábtámasszal, és imádom.
Ma meg itt volt Judit néni, babajáték helyett egy üveg bort hozott, és kérésemnek megfelelően példaértékűen és jóízűen falatozott a tejmentes sütiből, amíg megetettem a Lányt*. A Lány már két kávéskanál sütőtököt is megeszik, sőt, ma először adtam hozzá három molekula glutént (búzadara formájában) a tudomány jelen állásának megfelelően. Szoptatás előtt adtam, amely tudományosan túlhaladott, és aggaszt is, nehogy megálljon a ház előtt egy fekete autó és bekötött szemmel az LLL főhadiszállására hurcoljanak túl hamar elapadjon a tejem emiatt. De szoptatás után egyáltalán semennyit sem evett semmiből soha. Bonyolult az élet.
*Úgy jó hozzátáplálni, ha közben mások is esznek, hogy lássa a baba, hogy ez fun.
Jé, nem gondoltam, hogy felháborodást kelt majd az alábbi idézet. Azért elmondom, mit gondolok. Először is, kontextus: a regény az ötvenes években játszódik Amerikában. Mira egy okos lány, elvégzi a főiskolát és szívesen tovább menne egyetemre, de aztán férjhez megy Normhoz, aki orvostanhallgató. Megegyeznek, hogy Mira dolgozik titkárnőként, Norm meg egyetemre jár, aztán ha majd Norm végzett, akkor Mira is tanul, vagy gyereket vállalnak, majd meglátják. Fogamzásgátló még nem létezik, illetve van ugyan pesszárium, de Norm azt mondja, Mira ne vacakoljon vele, majd ő vigyáz. Aztán nem vigyáz eléggé, Mira terhes lesz. Ennek senki sem örül, Norm sem, mert tanulmányai veszélybe kerülnek, Mira meg még kevésbé, ugyanis ezzel nagyjából megpecsételődik a sorsa: nem fog egyetemre menni, és nem lesz saját jövedelme és így a férje által eltartott asszony lesz, ami sose akart lenni.
Égbekiáltó különbségek vannak az akkori, ottani, és a mai, itteni viszonyok között, például ez, hogy Mirának nem lesz saját jövedelme, hanem otthon marad a gyerekkel és robotol. A robot egy jó része ma már nem releváns, ugyanis pelenkamosásból meg krumplihámozásból áll, és ma vehetsz eldobható pelenkát meg hámozott krumplit, ha akarsz. A másik része érdekes módon kiküszöbölhető lenne (kérlek, ne üssetek meg ezért :) szoptatással és hordozókendővel plusz banyatankkal: Mira éjjelente felkel, kimegy, begyújt a konyhába, vizet forral, tápszert mixel, etet, éveken át, többször; valamint harmadik emeleti lift nélküli lakásukba veszkődik fel és le babakocsival, babával (kásőbb kettővel), és a bevásárlással, több fordulóban, napjában többször. Mira ekkor huszonegynéhány éves, talán huszonöt lehet maximum.
A szülészetek is sokat fejlődtek azóta, legalábbis remélem. Én nem alternatív helyen szültem, hanem rendes egészségügyben, és (a csecsemősnővéreket leszámítva) mindenki emberségesen és normálisan bánt velem, egyágyasak a szülőszobák, nem ordított velem senki, hogy nyomjak már, mert a doktor úrnak más dolga is van. Nyilván ma is vannak olyan helyek, emberek, ahol fölényeskednek a nőkkel, és vannak olyanok, ahol nem. A regényben futószalag van és ha jajgatsz, leugatnak.
Ami viszont ma is és itt is ugyanúgy releváns, mint az ötvenes években, az az a társadalmi elvárás, hogy örülj és élvezd. Hogy áldott állapot és pici babatalpak puszilgatása. Ez sem teljesen inkorrekt, mert tényleg: a hányós első három hónapot leszámítva, ami kurva szar volt, meg az orrdugulós utolsót leszámítva, ami kicsit bosszantó volt, én többnyire élveztem a terhességet, tornáztam, dolgoztam, jól voltam, a szülésem is jó élmény volt, és a pici Lány pedig annyira gyönyörű és annyira szeretem, amit nem is gondoltam volna soha, még éjjel is, amikor többedszer ébreszt fel és odabújik a kis selymes fejével a vállamhoz. Ugyanakkor nehéz is. Fizikailag is nehéz: kevés alvás, sok babahurcolgatás. Én is nehezítem, mert nem szívesen hagyom másra a Lányt, amíg tudom, hogy nem érti és sír utánam (de az idő nekem dolgozik). Összességében azt tudom mondani a dologról, hogy az anyaság: 1. sokkal nehezebb, mint gondoltam, 2. sokkal jobb, mint gondoltam. De ne tagadjuk le, hogy nehéz, és hagyjuk már ezt az álszent hülyeséget, hogy csak élvezni szabad és ha nem repdesel, akkor legyen igenis bűntudatod. Olyan nevetségesnek érzem, hogy ez egyáltalán létezik, hogy erre szót kell vesztegetni, hogy ismeretterjesztéssel kell beemelni a köztudatba a baby blues meg a szülés utáni depresszió fogalmát, hogy ezt külön el kell magyarázni, az isten szerelmére, emberek, hát hol éltünk eddig.
Úgy érzem, meg kell védenem szegény huszonéves Mirát is: ő végül nagyon szereti a gyerekeit. Tessék. "Mira most is úgy érzett még, mint amikor a kórházban először adták a kezébe Normie-t: hogy a gyermek és az iránta való érzelmei valamiképp az abszolutumok világába tartoznak, igazabbak, s egyúttal végérvényesebbek is bármi egyéb élménynél, amit ez ideig az élete felkínált számára. Úgy érezte, az élet eltéphetetlen, mély és néma gyökeréhez érkezett." Ezt például pontosan ugyanígy szoktam érezni én is. Sokkal igazibb, mint bármi más, különbözik minden eddigi élménytől, mélyebb, megkérdőjelezhetetlenebb. Érdekesebb, viccesebb, vidámabb. Nehezebb, fontosabb.