Kávészünet, bekapcsoljuk a tévét. Az MTV-n egy tizenötéves-forma maca épp azt magyarázza, hogy változtatni akar az életén, mert túl felszínes.
Katie: - Észrevettem, hogy csak a külsőm számít, a tökéletes körmök, smink, haj, tökéletes barátok, tökéletes arculat. Ez itt az autóm, egy Merci. A hajam minden reggel frissen mosott, minden nap suli után szoli, hetente pedikűr-manikűr, szombatonként testradírozok. És mindig félek attól, hogy bekoszolódom, vagy összekócolódik a hajam, vagy tönkremegy a körmöm. Valami olyat szeretnék csinálni, amivel megmutathatom, hogy képes vagyok valamire, hogy nem csak egy cicababa vagyok, hogy ki tudok állni magamért, hogy végig tudom vinni, amit elterveztem. Bizonyítani akarom, hogy nem az vagyok, akinek hisznek, hogy többre vagyok képes...
isolde és férje kórusban a tévének: - Menjél krumplit kapálni! Betont keverni!
Katie: - ... úgyhogy úgy döntöttem, motocross-versenyző leszek.
Mondtam már, hogy MTV-valóságshow-kat kell tenni azokra az űrszondákra? Szerintetek úgy mégis mit fognak gondolni rólunk a marslakók, ha meghallgatják odaát a Vivaldit meg Shakespeare-t, aztán idejönnek és bekapcsolják a tévét?
És akkor szombaton hazautaztunk a világ minden tájáról Hajnalka szüleinek nappalijába, ahol tinédzserkorunk fontos házibulijai zaljottak, ahol dohányoztunk és lerészegedtünk és fiúkkal flörtöltünk és a Should I stay or Should I go-ra pogóztunk nagy beleéléssel, vagy Joan Jett: Let's do it-re visítoztunk nagy beleéléssel, míg fel nem jött a nap (igen, többnyire én csináltam a zenét).
Odafelé úton elszakadt a csizmám, meg meglátogattam a kórházban nagyanyámat (térdprotézis), meg olvastam némi szakirodalmat, meg azon merengtem, hogy elaprózom magam az Életben és a Szerepeimben, de teljesen mindegy, mert úgysem fogom máshogy csinálni.
Később aztán, a buli egy pontján körülnéztem Hajnalkáék szüleinek nappalijában, és láttam, ahogy beszűrődik a délutáni napfény, tálca zserbó és friss kávé az asztalon, Hajnalka épp egy kedves kis dalt énekel csecsemő gyermekének, Gabó a szemközti fotelban átszellemült arccal szoptat, én pedig békésen varrogatok. És láttam, hogy ez jó.
Tegnap végül elegem lett a szenvedésből és új életet kezdtem, első lépésben külsőleg. Elmentem kozmetikushoz, ami rögtön rémálomszerű volt: a kozmetikusom egy bevásárlóközpontban rendel, így végig kellett mennem a pláza folyosóin és végignézni a "leárazás"-feliratokkal teleragasztgatott kirakatokat. És én eddig remekül tartottam a projektet (hogy 3 hónapig nem veszek ruhákat), az elmúlt másfél hónapban összesen egy darab vintage (=használt) dédmamás lakktáskát vettem a jajcicában 2000 forintért. Már kezdtem azt hinni, hogy tulajdonképpen eléldegélek én remekül ruhavásárlás nélkül, bőségesen elegendőek számomra a természetes megerősítők (mint evés, szex, sport, koffein, internet, sorozatok), nincs szükségem plusz önjutalmazásra, sőt, képes vagyok végigmenni számottevő szenvedés nélkül a Westend folyosóin, de nem. Ne tudjátok meg, min mentem keresztül, ott lestek rám a ruhák a kirakatüveg mögül, és azóta is rajtam van az ideg a sóvárgás.
Akarok egy csomó új nadrágot és zakót és sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, és csuda-csuda gyöngyöket, de főleg puha, kötött felsőket, azok a gyengéim, akarok egy sötétpiros pulcsit, és akarok még sok másszínű felsőt, bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat, és kellene még sok száz és ezer, és kellene még aztán millió: tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke, szemérmetes, szerelmes, rikitó, és kellene szomorú-viola, és téglabarna és kék is, de halvány, akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján. Megmondta a költő is.
Valójában kék nem kellene, mert nem viselek kéket.
És nemrégiben elmeséltem a fogadalmamat két férfi kollégám jelenlétében, akik azonnal a következő empatikus, ám hosszú távon ártalmas javaslattal álltak elő: majd ők nem vesznek maguknak ruhákat most két hónapig, én meg nyugodtan vegyek magamnak helyettük is. Persze mérhetetlen önuralmam egyelőre győzedelmeskedett. Aztán tegnap még asszertíven rábeszéltem a Douglas parfüméria eladóleányait, hogy szépségápolási csomag vásárlása esetén ugyan nem jár hozzá az ajándék szépségápolási csomag, nekem mégis adjanak. Vannak benne klassz sminkcuccok is, ami jó, mert tudom, hogy lassan eljön az az életkor, amikor már nem dacolhatok tovább és el kell kezdenem rendszeresen sminkelni. Hány éves korban vet ki magából vajon a társadalom, ha nem sminkelek? Önök ismernek olyan 38 éves nőt, aki smink nélkül jár be dolgozni? Én nem.
Ezenkívül befestettem a hajamat, és rendeltem magamnak diétás ebédet jövő hétre. Valamint ma felvettem szoknyát, ketten meg is dicsértek, sajnos, mindketten nők, de ne legyünk telhetetlenek.
Hallgassunk Nina Simone-t, addig befestem a hajamat.
Úgy látom, Harry Stack Sullivan életéből filmet kell rendezni, olyan a történet, hogy celluloidért kiált. Sullivan különben egy amerikai pszichiáter volt, aki a klasszikus analitikus elméletekkel szemben az interperszonális kapcsolatok fontosságát hangsúlyozta a lélek fejlődésében és/vagy megbetegedésében, de kezdjük az elején.
Sullivan anyja, Ella Stack ír bevándorló volt, némi földbirtokkal, harmincnégy évesen a vénkisasszonyság fenyegető határán. Családja intelmei ellenére ekkor férjhez ment a nála 5 évvel fiatalabb, tanulatlan és csóró, de legalább szintén ír katolikus gyári munkáshoz, Timothy-hoz. Született egy gyerekük februárban, meghalt. Született még egy gyerekük két évre rá februárban, meghalt. Született még egy gyerekük két évre rá, nem halt meg, hanem ő lett Harry, a későbbi pszichiáter. Anyja két éves koráig túlvédően nevelte és szétszorongta magát, ami nem csoda, mivel már két gyereket elvesztett, és egyébként is egy kihalt, csatornázatlan gettóban laktak, idézem: "literally on the wrong side of the railroad", ahol a fekete diftéria fantázianevű járvány szedte áldozatait. Timothy, az apa persze elvesztette állását a közeli vasgyárban a recesszió miatt. Ella, az anyuka gyűlölt Rexfordban élni, ezért Ella bátyja felajánlotta, hogy költözzenek South Ostelicbe, ott ő adna munkát Timothynak a saját cégénél és rendesebb körülmények között élhetnének, de Timothy megtagadta ezt, mivel ő katolikus volt és South Ostelicben nem volt katolikus templom. Csak protestáns.
Amikor a kis Harry két éves volt, akkor anyja két évre nyomtalanul eltűnt. Így Harry-t egy darabig a nagyszülők nevelték a farmon. Hogy anyu hova tűnt, rejtély, legvalószínűbben idegösszeomlást kapott és megpróbált végezni magával s gyermekével is, ezért elmegyógyintézetben ápolták, de erről csak a korabeli pletyka szól, zárójelentését nem láttuk.
Később Harry apja, majd időközben előkerülő anyja is csatlakozott hozzájuk a farmon, addigra a nagyszülőkből már csak egy babonás, szigorú, írül beszélő nagymama maradt. Még mindig szegények voltak. Harry iskolába került, de mivel a környéken utálták az ír katolikusokat, valamint ő már tudott olvasni, a kortárscsoport az első perctől kezdve kiutálta. "His closest friends were livestock in the farm", valamint "Sullivan often autobiographically referenced the importance of imaginary playmates", azaz szerencsétlen kis Harry-nek a barátai képzeletbeliek voltak és/vagy csirkék. Kilenc éves volt, mire lett egy barátja, a 13 éves Clarence személyében. Clarence is okos volt és kiközösített, mivel alacsony volt és kövér (meg lányneve volt). Harry és Clarence elválaszthatatlan jóbarátok maradtak az iskola végéig, sose jártak lányokkal, az iskola végeztével pedig elváltak és soha többé nem álltak szóba egymással. Ennek ellenére (vagy emellett) mindketten orvosok lettek, majd pszichiáterek, mindketten White alatt dolgoztak a St. Elizabethben és mindketten kutatással is foglalkoztak, ami akkoriban nem volt divat. De sosem beszéltek többé. Emellett még két ember volt a képzeletbeli csirkéken kívül, akivel Harry néha szót válthatott, egy okos nagynéni és egy bizarr gyilkosságokra és igazságügyi pszichológiára specializálódott, fura jogász nagybácsi.
1908-at írunk, a 16 éves Harry nyer egy ösztöndíjat a Cornell University-re, fizikusnak készül, de nem osztályelső, kiközösítik, ezután pedig egy fiúbanda tagjává válik, akiknek fő tevékenysége, hogy drogot árulnak postai úton. Elkapják őket, és csalásért fél évre felfüggesztik. Harry sosem tér vissza az egyetemre, ehelyett nyomtalanul eltűnik két évre. Pletykák szerint pszichotikus állapot miatt elmeosztályon kezelik, de zárójelentést nem láttunk.
1911. Chicago, a századelő Chicagoja, klassz ruhák, maffia, jazz. A zakkant Sullivan fiú valahogy idekeveredik az orvosi egyetemre, el is végzi azt, majd sebészként dolgozik egy acélgyárban. Ezután behívót kap a Nemzeti Gárdához, ahonnan egy állítólagos lovasbaleset miatt leszerelik, de ekkor Harry... ugye, tudjuk már, mi következik, nyomtalanul eltűnik két évre. A két év letelte után agyon meg vissza hamisított önéletrajzzal (nem csak a munkatapasztalatát, hanem a születési dátumát is átírta) felvételizik egy állásra valami veteránkórházba. Ezt követően viszonylag sok helyen dolgozik a honvédségnek orvosként, mígnem 1920-ban nyomtalanul eltűnik. Neeem, ezúttal csak egy évre.
Visszatér, pszichiáter lesz a St. Elizabethben William Alanson White, humanista és haladó felfogású pszichiáter vezetése alatt. A későbbiekben is több helyen dolgozik, osztályt vezet, kidolgozza a freudi analitikus elméletek nagy ellenpontjaként interperszonális elméletét. A legjobb barátja és kolléganője Clara Thompson, akit rádumál, hogy utazzon el Budapestre, mert itt él az a Sandor Ferenczi, aki pszichoanalízis terén meglepően haladó elveket vall, ígytehát Clara a századelő Budapestjére utazik és Ferenczihez jár analízisbe egy darabig (mindenképpen legyen néhány jelenet, ahogy Clara pszichoterápiás ülésre megy az omnibusszal a békebeli Nagykörúton). Clara és Harry barátok maradnak, bár Sullivan egyszer említést tesz egy estéről, ahol megkérte egy fiatal nő kezét, aki igent mondott, másnap reggel viszont "mindketten nyakukat törve rohantak és hívták egymást, hogy lemondják az eljegyzést". Egyikük sem házasodik meg soha.
1930. decembere, New York City. Sullivan és örökbefogadott fia ideköltöznek, hogy Sullivan magánrendelőt nyisson és együtt kutathasson antropológus és szociológus kollégákkal. A fiú, James 15 éves volt, amikor Sullivan örökbefogadta, együtt éltek, végig elhivatott titkára volt, majd örököse. New Yorkban Sullivan saját pénzéből finanszíroz kutatásokat, nagy lábon és extravagánsan él, tartozásokat halmoz fel, majd apja meghal és ő is ráhagyja tartozásait, amitől végképp csődbe megy. Ez nem akadályozza meg abban, hogy részt vegyen a pezsgő intellektuális életben, valamint hogy korabeli művészeket, írókat és fotográfusokat kezeljen ingyen.
Sok minden történik még, kaland, izgalom, interdiszciplinaritás, sőt, mit több, Világbéke: 1948-ban Sullivan egy UNESCO-találkozón vesz részt Párizsban. Anyja születésnapján reggelit rendel a hotelszobájába, levelet ír "nevelt fiának", majd hirtelen meghal. Sokak öngyilkosságot rebesgetnek, de a boncolás igazolja, hogy a halál oka agyvérzés volt.
Sullivan munkásságát sosem ismerték el eléggé pszichiáter kollégái, életrajzírója szerint ennek az alábbi okai lehettek:
- Sullivan keveset publikált és akkor is borzalmasan írt, érthetetlenül, de leereszkedő modorban
- Egész írott munkásságában csupán egy (1) Freud-hivatkozás szerepel
- Minden adandó alkalommal heves undorral és gyűlölettel beszélt vagy írt a pszichiáterekről.
- Amúgy is elviselhetetlen alak volt ("he was personally a very difficult man")
- A pletykák szerint skizofrén volt és homoszexuális.
Mindezek ellenére a pszichiátrián, pszichoterápián kívül még a társadalomtudományokra is maradandó hatást fejtett ki. Az élete meg egy film.
Visszajelzéseket kapok arra vonatkozólag, hogy egy pszichoterapeutává változtam, ezen most elgondolkodtam és mérhetetlen önreflexiómmal rájöttem, hogy "basszus tényleg", és eleinte még tudatában voltam a jelenségnek (konkrétan itt), aztán egy idő után már nem volt rá belátásom. Valamit tenni kell, talán egy viselkedésterápiás programot kellene kidolgoznom önmagam számára, sok logikát igénylő, magányos feladattal, sporttal, és agyatlan akcióhorrorral, drámák, művészfilmek, emberek és pszichoterápiás könyvek tiltólistán. Mi lesz ennek a vége, egy ilyen idegesítően bölcs asszony leszek, empatikus, kongruens, feltétel nélkül elfogadó, aki hosszú nyakláncokat és sálakat visel és mindennek képes látni a másik oldalát is és együttérzően értelmezi az emberek viselkedését, ó, irgalom atyja, ne hagyj el.
Istenem, a régi szép idők, amikor még mindenfajta önreflexió nélkül* voltam képes hisztizni, vagy anélkül utálni embereket, hogy megpróbálnám elfogadni őket és megérteni tetteik mozgatórugóit. Megvolt azért annak a varázsa.
*Ilyen sose volt, 13 éves korom óta naplót írok, ne álltassuk magunkat.
Meg még azon gondolkodtam múlt héten a villamoson a frissen szerzett obskurus mozgásterápiás könyvet olvasva, hogy az emberek is olyanok, mint a könyvtári könyvek, vissza kell őket adni a végén. Más országba költöznek, meghalnak, elhagynak, elhagyjuk őket. Van, amelyik megváltoztatta az életedet és a gondolkodásodat és sokat tanultál belőle és egész bekezdéseket tudsz fejből idézni, és van, amelyik csak untatott vagy bosszantott, és van, amelyiknél örülsz, hogy megszabadulsz tőle, és némelyik miatt meg papírzsebkendők százait sírtad tele. És van, amelyik izgalmas és elsőre nem is érted, és van, amelyiket annyira megszereted, hogy magaddal viszed a fürdőkádba és az ágyba is. De a végén mindegyiket vissza kell vinni a könyvtárba. Csak kölcsönben vannak nálunk az emberek.
Ez most így leírva olyan szomorú gondolatnak tűnik, pedig én nem szomorúan gondoltam, de mit várunk tőlem, nekem már oviban is egy könyv volt az átmeneti tárgyam (a Kipp-Kopp a hóban című). És ha most rajta lennék bármelyik közösségi portálon, és tisztában lennék a könyvtáram méretével, akkor kiszámolhatnám, hogy több ismerősöm van-e, mint ahány könyvem. De szerintem több.
Különben jól vagyok, bár kissé déjávu-m van, ugyanazok a dolgok történnek, hétfő van, eső, november, dolgozom, cigizünk a konyhában, nincs pénzem, visszajön a cikkem átdolgozási javaslatokkal, híztam négy kilót, rengeteg vizes ember meg hajléktalan nyomakodik a villamoson, idézem az évi kötelező Rilke-verset, fáj a hátam, álmos vagyok. Esküszöm, semmi különbség nincs a tavaly ilyenkorhoz vagy bármelyik őszhöz képest.
Illetve, dehogynem. Az ember épp azt hinné, hogy vannak bizonyos fix pontok az életben, erre megszűnik a menzán a rántott hal.