És akkor szombaton hazautaztunk a világ minden tájáról Hajnalka szüleinek nappalijába, ahol tinédzserkorunk fontos házibulijai zaljottak, ahol dohányoztunk és lerészegedtünk és fiúkkal flörtöltünk és a Should I stay or Should I go-ra pogóztunk nagy beleéléssel, vagy Joan Jett: Let's do it-re visítoztunk nagy beleéléssel, míg fel nem jött a nap (igen, többnyire én csináltam a zenét).
Odafelé úton elszakadt a csizmám, meg meglátogattam a kórházban nagyanyámat (térdprotézis), meg olvastam némi szakirodalmat, meg azon merengtem, hogy elaprózom magam az Életben és a Szerepeimben, de teljesen mindegy, mert úgysem fogom máshogy csinálni.
Később aztán, a buli egy pontján körülnéztem Hajnalkáék szüleinek nappalijában, és láttam, ahogy beszűrődik a délutáni napfény, tálca zserbó és friss kávé az asztalon, Hajnalka épp egy kedves kis dalt énekel csecsemő gyermekének, Gabó a szemközti fotelban átszellemült arccal szoptat, én pedig békésen varrogatok. És láttam, hogy ez jó.