It never rains in Southern California

2007.05.27. 13:25 - címkék: - 4 komment
Megnéztük a Veronica Mars utolsó részt, és bár én úgy gondoltam, tényleg jobb lenne törölni, mielőtt még laposabbá válik és Veronica még huszonötször kirúgja és visszafogadja Logant, és az új szereplőket se szerettem (Piz ráadásul ugyanazt a ronda pulcsit hordta, mint az első évadban Duncan Kane, és már neki sem állt jól), nézzünk csak körül, azok a legjobb sorozatok, amiket időben törölnek (Firefly, Studio 60), mielőtt még önmaguk paródiájává válhatnának (Friends, 24), de azért amikor a végén Veronica megy el az esőben, és tudhatjuk, hogy ez a vége, ever, és ezen kívül már soha többet semmi nem fog velük történni, marad a nem túl hepiendes befejezés és a számos elvarratlan szál, az azért meglehetősen szomorú és csodálatosan noir.



PS: Itt a sorozatjunkie-s értékelés, van benne kép is.

I don't give a damn 'bout my reputation

2007.05.27. 12:19 - címkék: - 7 komment
Megint szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint hiába tartom én magamat szolid, kispolgári asszonykának, valójában egy félelmetes anarchista vagyok, a társadalom mételye, amely kivet magából. Azzal mondjuk eddig is polgárpukkasztottam, hogy csak trapéz (esetleg egyenes) szárú nadrágban vagyok hajlandó járni, akármit is diktál az aktuális divat, valamint minden trikóm piros, fekete vagy fehér, amikor a fagylaltszínek a menők (vagy nem is tudom, most idén éppen micsoda), utálom azokat a hülye, rövid fülű kistáskákat, amit a csini lányok a vállukra akasztva a hónuk alatt viselnek, valamint ha balerina- vagy hegyesorrú cipőt akartok látni a lábamon, ahhoz előbb meg kell ölnötök. És bár egyáltalán nem öltözködöm feltűnően, inkább unalmasan, a butikok eladóit rendszeresen ki szoktam borítani az olyan kérdésekkel, hogy van-e ez a felső valami más színben, vagy hogy van-e olyan nadrág, ami nem csípő. Tavaly pl az esküvői sminkemmel próbálkozó kozmetikusokat akasztottam ki azzal, hogy hétköznap nem sminkelem magam, de ezeket még mindig betudtam annak, hogy egyszerűen nem telt még el elég idő a rendszerváltás óta, nem elég rugalmas ez a társadalom, az emberek megszokták, hogy kivétel nélkül mindenkin trapper farmer van meg az a kétféle felső, amit az úttörő áruházban lehetett kapni, és aki valami mást visel, az biztos undorító maszek vagy gyanús külföldi. És néha bele is fáradok az állandó szélmalomharcba, és fásultan megveszem magamnak a térdgatyát, mert csak azt lehet kapni.
A fodrászoktól meg külön félek, amióta Emese, az egyetlen normális fodrászom aerobicversenyző múltjából fakadó csuklósérülése miatt elment óvónőnek (nem tudta egész nap tartani a hajszárítót), és azóta a szomszéd plázába szoktam menni levágatni a hajamat. Mindig elmondom, hogy ne legyen annyira fokozatos, meg ne legyen tépett, de a fodrászok mindig ragaszkodnak hozzá, hogy azért valamennyi fokozatosság kell bele, hogy álljon valahogy, meg akkor csak egy kicsit tépjük meg, és a végére sikerül úgy kinéznem, mint bármelyik női szereplő bármelyik magyar szappanoperából. Tegnap viszont úgy döntöttem, elég volt, én kiállok magamért, a girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do, és kategorikusan, többször elmondtam a fodrász csajnak, hogy egyenesen vágja le a hajamat, ne legyen lépcsős vagy fokozatos, nem, ne legyen megtépve a vége, nem, egy kicsit se, és tényleg egyenesen levágott hajat akarok, nem, nem tévedés. Akkor kicsit megtántorodott, de megcsinálta, hamis biztonságérzetbe ringatva ezzel, úgyhogy nem is tudtam elég gyorsan reagálni, amikor hirtelen a hajamra rakott egy kiló habot, de onnantól megint éberen figyeltem, és amikor megkérdezte, hogy melyik oldalon szoktam elválasztani, akkor államat felszegve és keményem a szemébe nézve megmondtam, hogy középen. Kb háromszor visszakérdezett, de én továbbra is makacsul ragaszkodtam a téveszmémhez, úgyhogy végülis szárított nekem egy egész helyes, középen elválasztott hajat, majd megkérdezte, mennyi lakkot tehet rá, vagy inkább waxot szeretnék-e, mondtam neki, hogy semmit, köszönöm, és ezzel végképp betelt nála a pohár. "Ja, csak így a la nature?" - kérdezte olyan mérhetetlen megvetéssel, mintha kiderül volna rólam, hogy, mittudomén, csak havonta egyszer mosakszom, de minden nap fajtalankodom tízéves kisfiúkkal, vagy hogy Hitler kedvenc unokája vagyok, vagy hogy só és citrom nélkül iszom a tequilát, üvegből. De nem, nem tudta megtörni lázadó szellememet, emelt fővel és boldogan sétáltam ki a fodrászüzletből az ellenséges és/vagy döbbent pillantások kereszttüzében, egyenesen levágott, középen elválasztott, lakk és wax nélküli szolid kis frizurával, fehér trapéznadrágban, szandál alakú szandálban, piros trikóban, az anarchia büszke angyala.

Nyávogás, maffia, párkapcsolat

2007.05.27. 11:34 - címkék: - 2 komment
Egyetem alatt, amikor megkérdezték tőlem az emberek döbbenten, hogy dehát miért akarok pszichiáter lenni, (esetleg, aneszt-intenzív professzorunk: "miért akar pszichiáter lenni??? dehát maga egy okos nő...!") akkor eleinte mindig megpróbáltam rendesen megmagyarázni, hogy miért. Ilyeneket, hogy az emberi elménél semmi sincs érdekesebb, meg, hogy olyan munkát akarok, ahol problémamegoldás van, és miért ne lehetne ez emberek problémája, meg, hogy van bennem egy ilyen alapvető késztetés, hogy meg akarom javítani, ami eltörött, de az autószereléshez nem volt tehetségem. Általában sose sikerült meggyőzően elmagyaráznom, úgyhogy onnantól áttértem a viccesebb válaszokra, pl. hogy oviban jazzénekesnő akartam lenni, de nem vettek fel a zenetagozatos általános iskolába (ez igaz), vagy hogy "úgy hallottam, ezzel jól lehet keresni" (nem), vagy hogy "ezt mondták a hangok", vagy, hogy "a Világ egy hatalmas elmeosztály" esetleg "mert az emberek bolondok". Ez utóbbi teóriámat aztán számtalanszor látom beigazolódni, valamelyik nap például egy fiatal párocska állt mögöttem az intersparban a pénztárnál, és a sorban töltött körülbelül húsz percen keresztül csak macskanyávogással kommunikáltak egymással. Látszott, hogy nem kezdők, rendkívül ügyesen fejeztek ki árnyalatokat a nyávogás nyelvén. Hát...jó. Előttem pedig két hatalmas, kigyúrt, kopasz, behajtókülsejű fiatalember várakozott, akik az ötven fokban is begombolt, fekete gyapjúöltönyt viseltek, meg aranyakat, és biztos, hogy odaadtam volna nekik az egész bevásárlókocsimat huszassal együtt az első udvarias kérésre. Megnéztem, mit vesz vajon ez a vásárlói réteg este háromnegyed kilenckor az intersparban: egy darab, világoskék, felfújható gyermekmedencét vettek. Én csak arra gondoltam, hogy az ötéves milliomoscsemete, akinek testőreiként funkcionálnak, pancsiért hisztizett, ezért apu leugrasztotta a gorillákat a hegy tövében található sparba, kreatívabb barátaim szerint inkább valami leszámolásról vagy vallatásról lehetett szó, a kínzás manual-ban éppen elérkeztek a többszöri vízbefojtás fejezethez, de nem volt otthon vízbefojtásra alkalmas eszköz, ezért az áldozatot gyorsan egy székhez szigszalagozták és leugrottak a sparba világoskék felfújható gyermekmedencéért, amit aztán majd a fojtogatást megelőzően magával az áldozattal fújatnak fel a "megássa a saját sírját" analógiára.
Meg az van még, hogy nemrég olvastam susienál, hogy korosztályunk most jutott el a válások, megcsalások és egyéb sötét párkapcsolati zűrök időszakába, és akkor kellemes elégedettséggel nyugtáztam magamban, hogy az én barátaim szerencsére még nem tartanak itt, de aztán kiderült, hogy mégis inkább eléggé itt tartanak egynéhányan. Szóval körülbelül egy napba telt, míg megbeszéltem magammal, hogy sem a szakmám, sem jelenlegi pöffeszkedőcsaládos életvitelem nem jogosít fel rá, hogy mások életébe beszéljek bele, valamint "ne ítélj, hogy ne ítéltess" (Elliot, it's not about empathy, it's about judging people! :-), meg még egy napba, amíg belenyugodtam, hogy ebben a harcban nincs béke, csak fegyverszünet. Mármint, hogy attól, hogy ebben a pillanatban éppenséggel nincsenek párkapcsolati problémáim, nem kell szingliként küzdenem a harcmezőn valami elfogadható pasiért, vagy párkapcsolatban élőként küzdenem a pasimért, aki éppen kiszemelt magának egy ügyesen küzdő szinglit, ez nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Biztos még egy csomó krízisünk lesz, különösen, ha tényleg mostantól számítva még ötvenöt évig fogok élni, és ez mennyire nem fair. Pedig már éppen azon gondolkodtam, hogy elajándékozom a sminkcuccaimat, mivel nem festem magam, de aztán győzött a józan előrelátás, jöhetnek még olyan idők, amikor emberi sorsok fognak eldőlni azon, hogy van-e Lancome szemhéjpúderem vagy nincsen.

Könyvek, amik velem utaztak

2007.05.25. 08:43 - címkék: - 3 komment

Akkor elmondom, milyen könyveket utaztattam Európa-szerte az utóbbi időben, mivel még mindig nem pakoltam el őket, itt állnak halomban. Ezek között vannak, amiket itthonról vittem magammal, amiket kihozattam a férjemmel, amiket ott vettem vagy rendeltem, esetleg nyertem, és amiket a hollandoktól kaptam. Tehát az alsóval kezdve:

300 - The art of the film
Holland társalgási zsebkönyv
Anderson: Cognitive Psychology and its implications
Csermely Péter: A rejtett hálózatok ereje
J. S. Foer: Extremely loud, incredibly close
Tracy Chevalier: Girl with a pearl earring
Paul Auster: Holdpalota
Sue Townsend: Number ten
Barabási Albert-László: Behálózva
Paul Auster: The book of illusions
Neil Gaiman: Fragile things
Irvin D. Yalom: When Nietzsche wept
Lewis Holpert: Six impossible things before breakfast
The Netherland Lonely Planet
Amsterdam Lonely Planet

Ez még tőlem is egy kicsit sok.

Életminőség, limonádé, kalózok

2007.05.24. 18:40 - címkék: - 7 komment

Mivel utálom az átmeneti állapotokat (hogy már testben itthon vagyok, de lélekben még ott, meg ilyenek), igyekeztem úgy szervezni, hogy már ezen a héten is lubickolhassak a mozgalmas itthoni életben (ebédelhessek mozgólépcsőn száraz princess péksüteményeket és rohangálhassak szorongva, kezemben takeaway kávéspohárral), eddig elég jó eredménnyel. Pedig nem is dolgozom, hanem egy kurzusra járok, persze az kilenctől négyig tart, várakozásommal ellentétben lógni sem lehet, és meglehetősen informatív, bár néha idegesítően amerikai (team work van, meg flip chartokra ragasztgatott post-it-ek, meg hülye játékok). De legalább ösztönös problémamegoldó képességemet most elméleti keretbe is helyeztük, amennyiben megtanultam, mi az a SWOT-analízis meg logframe mátrix, a kurzusvezető néni szerint egyébként ezeket a módszereket bármilyen élethelyzetben sikerrel alkalmazhatjuk, már látom is magamat, amint kezemben egy tizenötezer forintos bodros szoknyával swotanalízist végzek a Promod próbafülkéjében. (Erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek elemzése.) A délutánokra sikerült beszerveznem kedvenc (nem) mellékállásomat, amit már mindennél jobban unok, de az anyagi előnyök megint nagyobb súllyal estek latba; valamint egy kutatást, amit már vagy másfél éve meg kellett volna csinálnunk, szerintem ez nem fair, épp, amikor az ember azt hinné, hogy a dögunalmas életminőségkérdőív-validálást már mindenki fejében a feledés jótékony homálya fedi, hirtelen országunkba látogat a kérdőív feltalálója. A nyugodt estéket elkerülendő, mindenhova szerveztem valami kultúrát vagy szocializációt, több-kevesebb sikerrel. Volt szerencsém pl. megtekinteni a Shrek 3-at, ami pár jó poéntól eltekintve elég lapos volt, mondjuk olyan 10/4 pontot adnék rá, de ebből kettő pluszpont a társaság miatt, a másik kettő pluszpontot pedig a film alatt elfogyasztott sushi, narancsos trüffel és gold tequila miatt adtam. Megjegyzem, már gyermekkoromban is értetlenkedtem és idegesített, amikor a második-harmadik részekben a mesehősöknek gyerekük született, basszus, nem igaz, hogy a meséket író felnőttek ennyire nem tudnak elvonatkoztatni a hagyományos társadalmi szerepektől. Szerintem Bambinak, Süsünek vagy Vuknak egyáltalán nem kellett volna gyereket szülni, az írók fantáziáját minősíti, hogy további kalandokba keveredés helyett az egyetlen továbblépési lehetőséget a családalapításban látták. Ezek nem emberek, hanem mesehősök, oké? Értem én, hogy az élet egy bizonyos szakaszában az ember (róka, őzike, ogre, sárkány) eljut a felelősségvállalás egy olyan szintjére, ahol a másokról való gondoskodásban éli meg a kiteljesedést, de... ezek mesehősök! Nagyon, nagyon remélem, hogy a Spiderman 3-ban nem szerepelnek kis pókemberbébik.
Aztán megnéztem a Karib tenger kalózai 3-at is, ami nekem nagyon tetszett, de ne felejtsük el, hogy filmek terén viszonylag alacsonyan tartom a mércét, vagyis kit érdekelnek a történetvezetés logikátlanságai, amikor benne van a filmtörténet legjobb, legszebb és legizgalmasabb tengeri csatája, valamint Keith Richards is. Talán nincs annyi jó poén, mint az előző részekben, van benne viszont pár egészen trash-horroros elem, meg kaland, izgalom, gyönyörű látványok vég nélkül. (Tudom, hogy ez nem a 3. rész posztere, de tetszik.)



Tegnap pedig életemben először stand-up comedy-n voltam (van magyar neve a műfajnak? most komolyan.) Még régebben a férjem hozta elő, hogy majd egyszer menjünk el, én pedig veszettül tiltakoztam, mivel szinte kivétel nélkül az összes magyar humoristát utálom, Nagy-Bandótól a Fárby-ig bezárólag. Aztán Utrechtben megnézetett velem vagy tizenöt videót ifjú magyar tehetségekről, és akkor rövid úton Kőhalmi-rajongó lettem, úgyhogy az ő nevével be lehetett csalni a Café Chaplinbe, ami egyébként remek kocsma csapolt Guiness-sel és állítólag máskor működik a légkondi is. Mi ebben az élvezetben sajnos nem részesülhettünk, volt viszont a Badár Sándor, aki azt a típusú Fábry-s humor nyomta, amit én utálok, meg a Kőhalmi, aki olyanokat mondott, hogy lehetne a "Rém rendes család Magyarországon" példájára mondjuk "Szomszédok New Yorkban", és akkor a végén Lenke néni egy közeliben szenvedő arccal még elmondhatná, hogy megint drágább lett a hotdog az 52. utcában; vagy hogy ha nyerne a lottón, nem kívánna nagy fényűzést, mivelhogy ő panelban nőtt fel, inkább csak megvenné a Havanna lakótelepet és egybenyitná, ráadásul faarccal, ami szerintem alapkövetelmény (kellene, hogy legyen) a műfajban, szóval őt imádtam.
És... mi volt még? Voltam a pszichológusomnál, aki egy félreértésből adódóan nem volt ott az időpontunkban, megerősítve abbéli diszfunkcionális sémámban, hogy az ember csak magára számíthat, a felnőttekben nem lehet megbízni, különösen a nőkben, és meg is ijedtem, hogy na most járhatok minimum plusz egy évet, mire ezt megint feldolgozzuk, de aztán elég jól kimagyarázta magát; valamint voltam bent a munkahelyemül szolgáló kórházban, ahol az egészségügy helyzetét érintő újabb horrorisztikus történetekkel lettem gazdagabb, a Prof pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy készüljek fel, sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint amikor elmentem. Részemről optimista, ám bátor mosollyal biztosítottam mindenkori helytállásom felől, és nem kérdeztem meg, hogy annál, amikor iszonyú sokat dolgoztam, mégis csak az olcsóbb tejet meg az olcsóbb kenyeret tudtam belőle megvenni, nem beszélve a társadalmi megbecsülés teljes hiányáról, mindeközben pedig február volt, zuhogó jeges eső és hónapokig gyökérkezelték a fogamat, vajon mi lehet sokkal, sokkal rosszabb, mert bár jó a fantáziám, de nem nagyon tudok ilyet elképzelni.
Ma estére viszont nem sikerült programot szerveznem magamnak, ellenben limonádét fogok készíteni, felhasználva ehhez DG receptjét valamint a délelőtt tanultakat, azaz átmegyek a projekt első lépésének (anyagbeszerzés) helyszínéül szolgáló intersparba citromért.

Breaking news

2007.05.21. 17:45 - címkék: - komment
Felgyújtották a Cutty Sarkot. Részemről, sírok. Állítólag helyreállítható a kár, de hogy az emberi civilizáció megérett a pusztulásra, az egyszer biztos.
Itt volt róla szó nemrég.
Ez van, tárgyakhoz kötődöm, tudjuk be az autizmusomnak. 

Hétvége

2007.05.21. 08:11 - címkék: - 3 komment
A hétvége a terveimnek megfelelően alakult, vagyis találkoztam a barátaim nagy részével (igaz, hogy ehhez részben be kellett mennem a munkahelyemre, de legalább update-eltem magam a magyar egészségügy helyzete című horrorparódiát illetően), kipakoltam, rendet raktam, visszavittem a húgom bőröndjét. Ez utóbbi során két dolog tűnt fel, az egyik, hogy basszus, itt az emberek mennyire fáradtak! Nem, nem udvariatlanabbak, vagy mittudomén, mit szoktak még mondani a magyarokra, hangosabbak vagy bunkóbbak, mint a bűnös nyugaton, hanem iszonyatosan lestrapáltak, szomorúak és fáradtak. Másrészt nekem az sem rémlett, hogy Budapest ennyire veszélyes hely, ezzel szemben a húgomhoz történt rövid utazás során kapásból megtámadott egy kutya, majd megrúgott egy tinédzser. A tinédzser mondjuk nem engem akart megrúgni, hanem a barátnőjét (?), és utána el is mormogott valami bocsánatkérés-félét; a kutya pedig pesti bérház körgangján jött felém ugatva és szemmel láthatóan ártó szándékkal, míg én egy hatalmas bőröndöt pajzsul magam elé tartva sikítottam. Hálistennek, remekül sikítok (komolyan, horrorfilmeket kellene szinkronizálnom), így hamar előbukkantak a gazdái (meg még néhány vasárnapi sziesztájából felzavart lakó), és miután megfékezték a kutyát, leüvöltötték a fejemet, hogy hogy merem gurítani a gurulós bőröndöt, ha nem tudnám, attól ideges lesz a kutya, a bőröndöt fel kell emelni, nem pedig gurítani iszonyatos zajjal, és egyébként is mi a faszt keresek a gangon. A végén már kezdtem aggódni, hogy mégis inkább rám uszítják a kutyát. Szóval ma is tanultunk valamit, ideges kutyák környékén ne gurítsuk a bőröndöt.
Visszatérve a kellemes részekre, fagyiztam Lillával vadiúj házuk panorámás teraszán, valamint söröztem rég nem látott barátainkkal Margit-szigeten, ez utóbbi mondjuk vicces volt, ugyanis amikor három órával a találkozásunk után még mindig folyamatosan sorozatokról beszéltünk (illetve, néha filmekről és internetről), akkor a beszélgetésben beállt rövid szünetet kihasználva feltettem a kérdést, hogy "Na és mi újság a valóságban?", amire néhány másodperces döbbent csend után harsány röhögés volt a reakció, és folytattuk a félbeszakított témákat még egy pár óra hosszat.
És hogy milyen rohadt drága itt minden, még ezen vagyok meglepődve. Drágább a kaja, mint Hollandiában. Durva.  

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása