Életminőség, limonádé, kalózok

2007.05.24. 18:40 - címkék: - 7 komment

Mivel utálom az átmeneti állapotokat (hogy már testben itthon vagyok, de lélekben még ott, meg ilyenek), igyekeztem úgy szervezni, hogy már ezen a héten is lubickolhassak a mozgalmas itthoni életben (ebédelhessek mozgólépcsőn száraz princess péksüteményeket és rohangálhassak szorongva, kezemben takeaway kávéspohárral), eddig elég jó eredménnyel. Pedig nem is dolgozom, hanem egy kurzusra járok, persze az kilenctől négyig tart, várakozásommal ellentétben lógni sem lehet, és meglehetősen informatív, bár néha idegesítően amerikai (team work van, meg flip chartokra ragasztgatott post-it-ek, meg hülye játékok). De legalább ösztönös problémamegoldó képességemet most elméleti keretbe is helyeztük, amennyiben megtanultam, mi az a SWOT-analízis meg logframe mátrix, a kurzusvezető néni szerint egyébként ezeket a módszereket bármilyen élethelyzetben sikerrel alkalmazhatjuk, már látom is magamat, amint kezemben egy tizenötezer forintos bodros szoknyával swotanalízist végzek a Promod próbafülkéjében. (Erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek elemzése.) A délutánokra sikerült beszerveznem kedvenc (nem) mellékállásomat, amit már mindennél jobban unok, de az anyagi előnyök megint nagyobb súllyal estek latba; valamint egy kutatást, amit már vagy másfél éve meg kellett volna csinálnunk, szerintem ez nem fair, épp, amikor az ember azt hinné, hogy a dögunalmas életminőségkérdőív-validálást már mindenki fejében a feledés jótékony homálya fedi, hirtelen országunkba látogat a kérdőív feltalálója. A nyugodt estéket elkerülendő, mindenhova szerveztem valami kultúrát vagy szocializációt, több-kevesebb sikerrel. Volt szerencsém pl. megtekinteni a Shrek 3-at, ami pár jó poéntól eltekintve elég lapos volt, mondjuk olyan 10/4 pontot adnék rá, de ebből kettő pluszpont a társaság miatt, a másik kettő pluszpontot pedig a film alatt elfogyasztott sushi, narancsos trüffel és gold tequila miatt adtam. Megjegyzem, már gyermekkoromban is értetlenkedtem és idegesített, amikor a második-harmadik részekben a mesehősöknek gyerekük született, basszus, nem igaz, hogy a meséket író felnőttek ennyire nem tudnak elvonatkoztatni a hagyományos társadalmi szerepektől. Szerintem Bambinak, Süsünek vagy Vuknak egyáltalán nem kellett volna gyereket szülni, az írók fantáziáját minősíti, hogy további kalandokba keveredés helyett az egyetlen továbblépési lehetőséget a családalapításban látták. Ezek nem emberek, hanem mesehősök, oké? Értem én, hogy az élet egy bizonyos szakaszában az ember (róka, őzike, ogre, sárkány) eljut a felelősségvállalás egy olyan szintjére, ahol a másokról való gondoskodásban éli meg a kiteljesedést, de... ezek mesehősök! Nagyon, nagyon remélem, hogy a Spiderman 3-ban nem szerepelnek kis pókemberbébik.
Aztán megnéztem a Karib tenger kalózai 3-at is, ami nekem nagyon tetszett, de ne felejtsük el, hogy filmek terén viszonylag alacsonyan tartom a mércét, vagyis kit érdekelnek a történetvezetés logikátlanságai, amikor benne van a filmtörténet legjobb, legszebb és legizgalmasabb tengeri csatája, valamint Keith Richards is. Talán nincs annyi jó poén, mint az előző részekben, van benne viszont pár egészen trash-horroros elem, meg kaland, izgalom, gyönyörű látványok vég nélkül. (Tudom, hogy ez nem a 3. rész posztere, de tetszik.)



Tegnap pedig életemben először stand-up comedy-n voltam (van magyar neve a műfajnak? most komolyan.) Még régebben a férjem hozta elő, hogy majd egyszer menjünk el, én pedig veszettül tiltakoztam, mivel szinte kivétel nélkül az összes magyar humoristát utálom, Nagy-Bandótól a Fárby-ig bezárólag. Aztán Utrechtben megnézetett velem vagy tizenöt videót ifjú magyar tehetségekről, és akkor rövid úton Kőhalmi-rajongó lettem, úgyhogy az ő nevével be lehetett csalni a Café Chaplinbe, ami egyébként remek kocsma csapolt Guiness-sel és állítólag máskor működik a légkondi is. Mi ebben az élvezetben sajnos nem részesülhettünk, volt viszont a Badár Sándor, aki azt a típusú Fábry-s humor nyomta, amit én utálok, meg a Kőhalmi, aki olyanokat mondott, hogy lehetne a "Rém rendes család Magyarországon" példájára mondjuk "Szomszédok New Yorkban", és akkor a végén Lenke néni egy közeliben szenvedő arccal még elmondhatná, hogy megint drágább lett a hotdog az 52. utcában; vagy hogy ha nyerne a lottón, nem kívánna nagy fényűzést, mivelhogy ő panelban nőtt fel, inkább csak megvenné a Havanna lakótelepet és egybenyitná, ráadásul faarccal, ami szerintem alapkövetelmény (kellene, hogy legyen) a műfajban, szóval őt imádtam.
És... mi volt még? Voltam a pszichológusomnál, aki egy félreértésből adódóan nem volt ott az időpontunkban, megerősítve abbéli diszfunkcionális sémámban, hogy az ember csak magára számíthat, a felnőttekben nem lehet megbízni, különösen a nőkben, és meg is ijedtem, hogy na most járhatok minimum plusz egy évet, mire ezt megint feldolgozzuk, de aztán elég jól kimagyarázta magát; valamint voltam bent a munkahelyemül szolgáló kórházban, ahol az egészségügy helyzetét érintő újabb horrorisztikus történetekkel lettem gazdagabb, a Prof pedig kedvesen figyelmeztetett, hogy készüljek fel, sokkal, de sokkal rosszabb a helyzet, mint amikor elmentem. Részemről optimista, ám bátor mosollyal biztosítottam mindenkori helytállásom felől, és nem kérdeztem meg, hogy annál, amikor iszonyú sokat dolgoztam, mégis csak az olcsóbb tejet meg az olcsóbb kenyeret tudtam belőle megvenni, nem beszélve a társadalmi megbecsülés teljes hiányáról, mindeközben pedig február volt, zuhogó jeges eső és hónapokig gyökérkezelték a fogamat, vajon mi lehet sokkal, sokkal rosszabb, mert bár jó a fantáziám, de nem nagyon tudok ilyet elképzelni.
Ma estére viszont nem sikerült programot szerveznem magamnak, ellenben limonádét fogok készíteni, felhasználva ehhez DG receptjét valamint a délelőtt tanultakat, azaz átmegyek a projekt első lépésének (anyagbeszerzés) helyszínéül szolgáló intersparba citromért.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása