2007.05.27. 12:19 - címkék: -
Megint szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint hiába tartom én magamat szolid, kispolgári asszonykának, valójában egy félelmetes anarchista vagyok, a társadalom mételye, amely kivet magából. Azzal mondjuk eddig is polgárpukkasztottam, hogy csak trapéz (esetleg egyenes) szárú nadrágban vagyok hajlandó járni, akármit is diktál az aktuális divat, valamint minden trikóm piros, fekete vagy fehér, amikor a fagylaltszínek a menők (vagy nem is tudom, most idén éppen micsoda), utálom azokat a hülye, rövid fülű kistáskákat, amit a csini lányok a vállukra akasztva a hónuk alatt viselnek, valamint ha balerina- vagy hegyesorrú cipőt akartok látni a lábamon, ahhoz előbb meg kell ölnötök. És bár egyáltalán nem öltözködöm feltűnően, inkább unalmasan, a butikok eladóit rendszeresen ki szoktam borítani az olyan kérdésekkel, hogy van-e ez a felső valami más színben, vagy hogy van-e olyan nadrág, ami nem csípő. Tavaly pl az esküvői sminkemmel próbálkozó kozmetikusokat akasztottam ki azzal, hogy hétköznap nem sminkelem magam, de ezeket még mindig betudtam annak, hogy egyszerűen nem telt még el elég idő a rendszerváltás óta, nem elég rugalmas ez a társadalom, az emberek megszokták, hogy kivétel nélkül mindenkin trapper farmer van meg az a kétféle felső, amit az úttörő áruházban lehetett kapni, és aki valami mást visel, az biztos undorító maszek vagy gyanús külföldi. És néha bele is fáradok az állandó szélmalomharcba, és fásultan megveszem magamnak a térdgatyát, mert csak azt lehet kapni.
A fodrászoktól meg külön félek, amióta Emese, az egyetlen normális fodrászom aerobicversenyző múltjából fakadó csuklósérülése miatt elment óvónőnek (nem tudta egész nap tartani a hajszárítót), és azóta a szomszéd plázába szoktam menni levágatni a hajamat. Mindig elmondom, hogy ne legyen annyira fokozatos, meg ne legyen tépett, de a fodrászok mindig ragaszkodnak hozzá, hogy azért valamennyi fokozatosság kell bele, hogy álljon valahogy, meg akkor csak egy kicsit tépjük meg, és a végére sikerül úgy kinéznem, mint bármelyik női szereplő bármelyik magyar szappanoperából. Tegnap viszont úgy döntöttem, elég volt, én kiállok magamért, a girl can do what she wants to do and that's what I'm gonna do, és kategorikusan, többször elmondtam a fodrász csajnak, hogy egyenesen vágja le a hajamat, ne legyen lépcsős vagy fokozatos, nem, ne legyen megtépve a vége, nem, egy kicsit se, és tényleg egyenesen levágott hajat akarok, nem, nem tévedés. Akkor kicsit megtántorodott, de megcsinálta, hamis biztonságérzetbe ringatva ezzel, úgyhogy nem is tudtam elég gyorsan reagálni, amikor hirtelen a hajamra rakott egy kiló habot, de onnantól megint éberen figyeltem, és amikor megkérdezte, hogy melyik oldalon szoktam elválasztani, akkor államat felszegve és keményem a szemébe nézve megmondtam, hogy középen. Kb háromszor visszakérdezett, de én továbbra is makacsul ragaszkodtam a téveszmémhez, úgyhogy végülis szárított nekem egy egész helyes, középen elválasztott hajat, majd megkérdezte, mennyi lakkot tehet rá, vagy inkább waxot szeretnék-e, mondtam neki, hogy semmit, köszönöm, és ezzel végképp betelt nála a pohár. "Ja, csak így a la nature?" - kérdezte olyan mérhetetlen megvetéssel, mintha kiderül volna rólam, hogy, mittudomén, csak havonta egyszer mosakszom, de minden nap fajtalankodom tízéves kisfiúkkal, vagy hogy Hitler kedvenc unokája vagyok, vagy hogy só és citrom nélkül iszom a tequilát, üvegből. De nem, nem tudta megtörni lázadó szellememet, emelt fővel és boldogan sétáltam ki a fodrászüzletből az ellenséges és/vagy döbbent pillantások kereszttüzében, egyenesen levágott, középen elválasztott, lakk és wax nélküli szolid kis frizurával, fehér trapéznadrágban, szandál alakú szandálban, piros trikóban, az anarchia büszke angyala.
