Nyávogás, maffia, párkapcsolat

Egyetem alatt, amikor megkérdezték tőlem az emberek döbbenten, hogy dehát miért akarok pszichiáter lenni, (esetleg, aneszt-intenzív professzorunk: "miért akar pszichiáter lenni??? dehát maga egy okos nő...!") akkor eleinte mindig megpróbáltam rendesen megmagyarázni, hogy miért. Ilyeneket, hogy az emberi elménél semmi sincs érdekesebb, meg, hogy olyan munkát akarok, ahol problémamegoldás van, és miért ne lehetne ez emberek problémája, meg, hogy van bennem egy ilyen alapvető késztetés, hogy meg akarom javítani, ami eltörött, de az autószereléshez nem volt tehetségem. Általában sose sikerült meggyőzően elmagyaráznom, úgyhogy onnantól áttértem a viccesebb válaszokra, pl. hogy oviban jazzénekesnő akartam lenni, de nem vettek fel a zenetagozatos általános iskolába (ez igaz), vagy hogy "úgy hallottam, ezzel jól lehet keresni" (nem), vagy hogy "ezt mondták a hangok", vagy, hogy "a Világ egy hatalmas elmeosztály" esetleg "mert az emberek bolondok". Ez utóbbi teóriámat aztán számtalanszor látom beigazolódni, valamelyik nap például egy fiatal párocska állt mögöttem az intersparban a pénztárnál, és a sorban töltött körülbelül húsz percen keresztül csak macskanyávogással kommunikáltak egymással. Látszott, hogy nem kezdők, rendkívül ügyesen fejeztek ki árnyalatokat a nyávogás nyelvén. Hát...jó. Előttem pedig két hatalmas, kigyúrt, kopasz, behajtókülsejű fiatalember várakozott, akik az ötven fokban is begombolt, fekete gyapjúöltönyt viseltek, meg aranyakat, és biztos, hogy odaadtam volna nekik az egész bevásárlókocsimat huszassal együtt az első udvarias kérésre. Megnéztem, mit vesz vajon ez a vásárlói réteg este háromnegyed kilenckor az intersparban: egy darab, világoskék, felfújható gyermekmedencét vettek. Én csak arra gondoltam, hogy az ötéves milliomoscsemete, akinek testőreiként funkcionálnak, pancsiért hisztizett, ezért apu leugrasztotta a gorillákat a hegy tövében található sparba, kreatívabb barátaim szerint inkább valami leszámolásról vagy vallatásról lehetett szó, a kínzás manual-ban éppen elérkeztek a többszöri vízbefojtás fejezethez, de nem volt otthon vízbefojtásra alkalmas eszköz, ezért az áldozatot gyorsan egy székhez szigszalagozták és leugrottak a sparba világoskék felfújható gyermekmedencéért, amit aztán majd a fojtogatást megelőzően magával az áldozattal fújatnak fel a "megássa a saját sírját" analógiára.
Meg az van még, hogy nemrég olvastam susienál, hogy korosztályunk most jutott el a válások, megcsalások és egyéb sötét párkapcsolati zűrök időszakába, és akkor kellemes elégedettséggel nyugtáztam magamban, hogy az én barátaim szerencsére még nem tartanak itt, de aztán kiderült, hogy mégis inkább eléggé itt tartanak egynéhányan. Szóval körülbelül egy napba telt, míg megbeszéltem magammal, hogy sem a szakmám, sem jelenlegi pöffeszkedőcsaládos életvitelem nem jogosít fel rá, hogy mások életébe beszéljek bele, valamint "ne ítélj, hogy ne ítéltess" (Elliot, it's not about empathy, it's about judging people! :-), meg még egy napba, amíg belenyugodtam, hogy ebben a harcban nincs béke, csak fegyverszünet. Mármint, hogy attól, hogy ebben a pillanatban éppenséggel nincsenek párkapcsolati problémáim, nem kell szingliként küzdenem a harcmezőn valami elfogadható pasiért, vagy párkapcsolatban élőként küzdenem a pasimért, aki éppen kiszemelt magának egy ügyesen küzdő szinglit, ez nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Biztos még egy csomó krízisünk lesz, különösen, ha tényleg mostantól számítva még ötvenöt évig fogok élni, és ez mennyire nem fair. Pedig már éppen azon gondolkodtam, hogy elajándékozom a sminkcuccaimat, mivel nem festem magam, de aztán győzött a józan előrelátás, jöhetnek még olyan idők, amikor emberi sorsok fognak eldőlni azon, hogy van-e Lancome szemhéjpúderem vagy nincsen.