2005.03.06. 19:35 - címkék: - komment
Győr lenyomta Sopront az összesített listán. Többé nem olvasok Indexet.

2005.03.06. 16:42 - címkék: - komment
Írtam egy novellát az imént, ami egy elképzelt jövőben játszódik. Ugye, ez nem jelenti azt, hogy... ugye, akkor ez nem...? Á, biztosan nem, hiszen én soha... Én sose írnék olyat...

Kicsit túljátszom :-)

2005.03.06. 12:12 - címkék: - komment
Megnéztem a keresőszavaimat, jókat röhögök. Szerencsebambusz. Kalóriatáblázatok. Hexenschuss. Varázsgomba. Kenyérsütőgép. Lámadémon.

2005.03.06. 11:45 - címkék: - komment
Tegnap este a kocsmába vezető utam közbülső állomásaként a villamosmegállóban ácsorogtam, amikor egy olyan huszonhétévesforma, sötét hajú, jóképű fiatalember szólított meg. Kezében doboz sört szorongatott, és nem tűnt teljesen részegnek, hiszen röpke párbeszédünk alatt mindvégig egyenesen bírt állni a villamossíneken.
- Csak azt akarom mondani - kezdte egy színművészeti főiskolás Rómeó modorában, szabad kezét a szívére szorítva - hogy nincsen nálam egy szál rózsa. - Itt néhány másodperces hatásszünetet tartott, majd mélyen a szemembe nézve folytatta. - Pedig most odaadnám. - Kis meghajlással búcsúzott, majd távozott a villamossínről, ami logkius lépésnek tűnt, tekintve, hogy éppen jött a villamos.
Később a kocsmában négy, élemedett korú ír úriember ragaszkodott hozzá, hogy söröket fizessen Nikének és nekem, annak ellenére, hogy a "No, thanks"-en kívül viszonylag kevés angol nyelvű mondatot intéztünk hozzájuk.
És ami teljesen meglepett, Niké unikummal koccintva gratulált az eljegyzésemhez. Egészen érdekesnek tartom, hogy ki hogyan reagál.

2005.03.06. 11:01 - címkék: - komment
Ami aztán időnként furcsa helyzetekhez vezet.
Kórház. Kislány meg én beülünk a pszichológus szobájába cigizni. Az asztalon egy nyitott Rorschach-teszt hever. (Az, amelyikben tintapacák vannak, meg kell mondani, mit látsz bele, és ebből diagnosztizálják, mi a bajod.) Unalmunkban elkezdjük nézegetni és egymásnak elemezgetni az ábrákat.
Kislány: - Szerintem ez egy marslakó, ez a feje, ez a teste, ezek a csápjai, ez meg a palackjának a kivezetőcsöve, mert a mi levegőnket nem tudja belélegezni.
isolde: - Szerintem ez itt középen egy macska, ez pedig két szárnyas szörnyeteg, akik éppen kiszívják az agyát.
Kislány: - Ez itt egy aszteroida, ez pedig egy űrhajó, amelyik éppen landolásra készül.
isolde: - Ez egy idegen lény, amint éppen mos a patakban, vagy lehet, hogy iszik, nyolc keze van, az agya pedig azért színes, mert így kommunikál a társaival.
...és így tovább, amíg aztán a hatodik tábla végeztével zavartan egymásra nézünk.
Kislány: - Szerinted mit szólna ehhez a pszichológus? Bezárnának mindkettőnket? Vajon tudják, hogy bizarr asszociációkat az olvasmányéleményeink is okozhatnak, nem csak a skizofrénia...?
isolde: - Reméljük...
Gyorsan visszacsomagoljuk a tesztet a dobozába és kiosonunk.

2005.03.06. 10:53 - címkék: - komment
Hazafelé a metrón aztán rájöttem, hogy szerintem hogyan van ez velem. Az olvasási korszakok. Gimis koromban, amikor főként szépirodalmat olvastam (elnézést a kategorizálásért, de valahogyan csak meg kell neveznem), azért tettem ezt, mert a Választ kerestem az Élet Nagy Kérdéseire. Azazhogy, például, hogyan lesz az ember szerelmes, mit jelent az, mit kell csinálni, ha fellép, miben kell hinni, hogyan kell lázadni, mire lehet vágyni, ami esetleg magamtól nem jutna eszembe. Az a fajta tinédzser voltam, aki kevés emberrel barátkozik, bizalmatlan, és nem egykönnyen ismerkedik új arcokkal - tehát amit egyesek megtanulnak az életből, élesben, azt nekem a könyvekből kellett összeszednem. Na jó, nem kellett, így szerettem. És szerintem, ha a tinédzserlány az élet nagy válaszait keresi, akkor erre inkább a szépirodalom az alkalmas.
Felmerülhet persze, hogy a regényekből tanult életrecept nem minden esetben korrelál a valósággal, és azt hiszem, szívtam is időnként emiatt.
Aztán megöregedtem. Rájöttem, hogy az emberek érdekesek és nem kell tőlük félni annyira (a bkv-ellenőrök kivételével természetesen), az életre pedig semmilyen recept nem létezik, úgyis hiába keresem. Kialakult a személyiségem, megvannak a barátaim, pályát választottam, tudom, miben hiszek, "van már lakásom", blabla. Nincs rá szükségem, hogy könyvekből nyúljam a fajsúlyos gondolatokat, hanem olvashatom, ami tetszik, amihez éppen kedvem van, legyen az éppenséggel bármi. Az olvasás funkciója változott: az útkeresés helyett most szórakozás.
És persze a Választ is tudom már, negyvenkettő.

2005.03.05. 17:17 - címkék: - komment
Az beteges, hogy minden nap minimum egyszer megnézen a neten az idöjárásjelentést?

2005.03.04. 14:03 - címkék: - komment
Na, most egy kicsit megsértődtem.
Na jó, nem. Igazából sznob vagyok, eltartom a kisujjam, Dom Perignon-nal mosok fogat, és csak azért olvasok kurvasok scifit meg fantasyt, mert az elte magyar szak titkosügynöke vagyok, és jelentést kell írnom a szépirodalom lenézett, ám rettegett ellenségeiről. Veszélyes, embert próbáló küldetés.

2005.03.04. 13:28 - címkék: - komment
Ha még jobban belegondolok, az se igaz, hogy gimis koromban szépirodalmat olvastam, mert azért mindig becsúszott egy-két Vavyan Fable vagy Leslie L. Lawrence a Háború és béke két kötete közé, nem beszélve úgy kb a Rejtő összesről, bár az lehet, hogy irodalom, hiszen utcát neveztek el róla :-)
Inkább az a helyzet, hogy eddigi életem során "felnőttek" kezében sosem (most véggigondoltam, de tényleg nem) láttam scifit vagy fantasyt, ezért kialakult bennem az a hiedelem, hogy a gimnazisták scifit olvasnak (kivéve a szerepjátékos kisebbséget, akik kardozós-mágusost), a felnőttek pedig vagy szépirodalmat, vagy Daniella Steelt és Kiskegyedet. Kezd érdekelni, hogy miért van ez, valami generációs szakadék, a rendszerváltás, vagy csak nem a megfelelő felnőttekkel barátkoztam?
Na mindegy, a lényeg, hogy szörnyű napom van ma, az Átjárót olvastam a metrón, és már csak néhány oldal volt hátra, és már majdnem kiderült, hogy... De egyszerre csak egy ismerős hang szólalt meg mellettem, és azt mondta: "Doktornő, nem száll le? El fog késni." Felnéztem, és egyik kollégámra lettem figyelmes, aki karon fogott és kivezetett a metrószerelvényből, mivelhogy megérkeztünk a munkahelyünkhöz. Nem tudom, mióta ülhetett közvetlenül mellettem a metrón, de végül is rendes tőle, hogy nem zavart meg az olvasásban. Felmerült bennem, hogy nem szállok le vele, hanem megyek még egy kört és befejezem a könyvet, de öt perccel a munkaidő kezdete után nem volt pofám hozzá. Így aztán itt ülök már órák óta, és azon izgulok, hogy vajon mi történt Klarával??? :-)
Az Átjáró valójában - mint ahogy azt már megszokhattuk - egy ciklus első kötete, de Frederick Pohl volt olyan rendes, és szépen fényt derített az első kötet végén az első kötet témájául szolgáló konfliktusra. Még van hátra pár oldal, de már lehet sejteni, mi történt Klarával, és hogyan végződött a főhős később pszichoterápiát igénylő kalandja. Az ilyesfajta sorozatokat kedvelem, ahol minden rész egy másik kaland, és minden kötet végződik valahogy. De lehet, hogy csak egyszerűen jobban tetszik a Trónok harcánál.

2005.03.03. 12:50 - címkék: - komment
Visszatérve, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen egyáltalán nem hiszem azt, hogy a középiskolások scifit olvasnak, a felnőttek meg szépirodalmat; valamint természetesen azt sem, hogy éles határt kellene húzni szép és nemszép irodalom közé.
További helyesbítés: Frederick Pohl könyvének címe nem Az átjáró, hanem az Átjáró.
Egyebekben fázom, náthás és hisztis vagyok, és nem értem, hogyan lehet most melegfronti hatás, amikor még legalább egy hétig ilyen hideg lesz. A meteorológia misztikus dolog.

2005.03.03. 12:40 - címkék: - komment
Miközben sorbanálltunk a büfénél, elmeséltem Kollégámnak, hogy menyasszony vagyok, hehe :-) Misztikusan vigyorgott, amely reakciót nem tudtam értelmezni, de nem is baj. Lényeg, hogy én élveztem a szitut.

2005.03.02. 15:11 - címkék: - komment
Ami azt illeti, 14-19 éves korom táján a komoly szépirodalmat preferáltam, ezzel szemben az utóbbi 1-2 évben igencsak elborít a scifi/fantasy-vonal. Nem fordítva szokás ezt? Nem ezt hívják regressziónak? Negyvenévesen már csak színezőket fogok 'olvasni'?
Biztos azért van, mert időközben megkomolyodtam, és ezt olvasmányaimmal próbálom ellensúlyozni.

2005.03.02. 14:59 - címkék: - komment
Kislány tanácsára elkezdtem Frederick Pohl: Az átjáró c. könyvet olvasni a fürdőkádban. Miután kiderült a Trónok harcáról, hogy nem is trilógia, hanem még annál is több részes, úgy döntöttem, nem kap több esélyt, nem kezdek bele a második részbe. Az átjáró arról szól, hogy egy női keresztnévvel rendelkező férfi főhős elmeséli a bizarr téridő-ugrándozások alkalmával átélt kalandjait Sigfridnek, a pszichoanalitikus-robotnak. Mondjuk, Kislány könyvízlését ismerve valami hasonlóra számítottam.

2005.02.28. 22:27 - címkék: - komment

Klassz könyveket vettem különben Bangkokban, Bradbury-novellákat meg Updike-tól a Brazíliát (az egyik kedvenc könyvem), és Sue Townsend: The Queen and I c. regényét, ami nagyon aranyos és vicces. (Ez az a nő, aki az Adrian Mole titkos naplója c. híres, és a Coventry újjászületik c. kevésbé híres, de annál klasszabb regényeket követte el). A Queen... arról szól, hogy a republikánusok választási győzelmüket követően az egész angol királyi családot egy londoni lakótelepre költöztetik, ahol a továbbiakban szociális segélyből kell megélniük. Cuki. Ezt olvastam ki a repülőn, miután befejeztem A trónok harcát, és sokáig átkoztam a fantasy-írókat és minden felmenőjüket. Megmondom, miért.
Itt van ez A trónok harca, klassz multifunkcionális fantasy. Olyan vastag és nagy, hogy simán fejbe lehet vele ütni a betörőt, és ha ráállsz, biztosan eléred a felső polcot. Ehelyett kiolvastam. Gyanútlanul, mert a külső borítóját nem hoztuk magunkkal a nyaralásra, és én nem tudtam. Igazából még tetszett is, rendes kardozós-varázslós, a műfaji kereteket betartó fantasy. Kicsit több mellékszereplő meg mellékszál van benne ugyan a kelleténél, ez feltűnt, de mint gyakorlatlan fantasy-olvasó, még ekkor sem fogtam gyanút. Amikor már csak tíz oldal volt hátra a könyvből és még mindig szinte az összes szál elvarratlan volt, akkor kezdett el motoszkálni bennem valami sötét balsejtelem. És igen. Elértem az utolsó betűig. Megkedveltem a szereplőket. Érdekelt a konfliktusok megoldása. És nem oldódott meg semmi! Nem derült ki semmi! A kedvenc szereplőmet egyszerűen otthagytuk egy ellenséges várudvarban bujkálva! És akkor jöttem rá. Hogy ez a könyv nem akkora, amekkorának látszik!! Hanem háromszor akkora!! Mert már megint egy kurva trilógia!! Mert a fantasy-írók, a krimi- vagy szépirodalom-íróktól eltérően nem képesek egy könyvben megfogalmazni a mondanivalójukat, nem. Könyv?? Wahh, ugyan. Ciklus. Trilógia. Azt a sok zseniális ötletet hogyan is lehetne bezsúfolni egy előlap meg egy hátlap közé? A Gyűrűk ura után hogyan írhatna magára valamit is adó fantasy-író egy darabból álló könyvet? Hármat mindjárt, három nagyot. Ha az első kötetet megvette a szerencsétlen, gyanútlan olvasó, úgyis meg fogja venni a többit is. Költse csak el a pénzét. Szakadjon le a könyvespolca. Így már persze az is érthető, hogy miért kellett az első kötetbe a szükségesnél tízszer több szereplőt belezsúfolni, hiszen akik itt csak mellékszereplők, azok egy későbbi kötetben majd főszereplők lesznek. Hát megvan az ilyesmiről a véleményem. Szerintem azt a történetet, amit nem lehet egy regényben megírni, azt nem is érdemes megírni egyáltalán. Egy könyv legyen egy könyv (Egy könyv mind felett). Nagyon-nagyon ritka az olyan történet, ami megérdemli a több kötetet, és A trónok harca (bár tetszett) nem az. Már A gyűrűk ura (persze, tetszett) esetében is rezeg a léc. Háború és béke, talán. Létezik jó trilógia biztosan, de a legjobb könyvek NEM trilógiák. Bocs. Az igazán jó könyvek beleférnek az egyik fedőlaptól a másikig terjedő helyre. Az igazi történetek egykötetesek.
Trilógia, bazmeg. Ha meg akarom tudni, mi történik a várudvaron hagyott kedvenc szereplőmmel, gondolom, ki kell olvasnom a harmadik kötet utolsó betűjéig. Persze, gondolom, ki fogom olvasni, mert tetszett, és mert gyorsan olvasok hálistennek. De ha egyszer találkozom ezzel a George Martinnal, akkor fogom magam és orrba vágom egy trilógiával.

Trilógiával vágta orrba George R. R. Martin akármilyen-díjas fantasy-írót egy felbőszült olvasó. A tettes K.I. (27) autogram-kérés ürügyével férkőzőtt az író közelébe, majd váratlan mozdulattal orrba vágta a kezében tartott, akármilyen-díjas Jég és tűz-trilógia összes kötetével. K.I., a fiatal orvosnő nem kívánt nyilatkozni lapunknak. Martint az Országos Traumatológia Intézetbe szállították, ahol a nyolcórás, heroikus műtét során úgy tűnik, sikerült megszögelni a több darabra törött orrcsontot. A műtétet követő sajtótájékoztatón Martin elmondta, hogy a jövőben egykötetes, puhafedelű könyvek írását tervezi.

2005.02.28. 22:05 - címkék: - komment
Meg még azt is mondta a thai jós bácsi, hogy a kb 18-27 éves koromig tartó "up-and-down" szakasz lassan véget ér, és eljön a 28-31 éves koromig tartó "very lucky" és "success". A születésnapokat csak hozzávetőlegesen kell érteni, számomra átláthatatlan asztrológiai változók miatt a szerencsés szakasz kezdete 2005. március 12-ére tehető. Ez azt jelenti, hogy már csak 12 nap, és gondjaim semmivé foszlanak. Meg kellett volna kérdeznem a bácsit, hogy pontosan hány órakor fog ez bekövetkezni, csak, hogy jó alaposan fel tudjak rá készülni. Addig még jó sokat kell szoronganom és idegeskednem, hiszen elképzelhető, hogy utána 3 évig egyáltalán nem lesz rá lehetőség.
Azt is mondta, hogy a fenti időszak (2005. márc. 12. és 2008. június valahány közötti) fokozottan alkalmas arra, hogy férjhez menjek. Végül is van rá esély. Bár még el sem kezdtem a kelengyémet hímezni, pedig már 18 napja el vagyok jegyezve. Bizony.

2005.02.28. 19:51 - címkék: - komment
Különben megmondom, mi a bajom, utálhattok, nem érdekel. Világéletemben a következő dolgok voltak az elérhetetlen álmaim:
- saját lakás
- normális pasi
- utazás Kambodzsába.
Az utóbbi fél (azaz fél) évben aztán úgy álltak a csillagok hirtelen, hogy bezsebeltem mindet.
Ok, teljesültek az álmaim, és most mi a faszt csináljak???? A thai csillagjós bácsi szerint még 55 évem van hátra (illetve, ha leszokom a dohányzásról, 60). Huszonhét évesen álljak neki gyorsan, válságkezelésképpen, új álmokat kitalálni?
Hálistennek kedvenc pszichológusom, nevezzük Alaine-nek, adekvátnak találta a reakciómat, úgyhogy megnyugodtam. Azt mondta ugyanis, amikor megtalálta a pasiját (akiről lehetett tudni, hogy ez most Az), hetekig depressziós volt. "Jó, és most akkor mi lesz?"-érzése volt. Az ember nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, a pozitív előjelű dolgok ugyanúgy stresszkeltőek. Most, hogy tudom, hogy ez teljesen normális, már nem is zavar annyira. Ezenfelül javaslatokat is kaptam kollégáimtól, úgymint:
- Akkor most autóra kell gyűjteni.
- Lassan szülni kéne egy gyereket, nem?
- És hátravan még a kertészeti egyetem is.
- Utána meg még egy gyerek.
- És ideje, hogy belevágj a kutatásba.
Én egy pohár Tuborgot szeretnék.

2005.02.28. 17:49 - címkék: - komment
Mondjuk, rinyálhatnék, hogy milyen rossz hazajönni a mínusz húszba, de annyira nem rossz, pedig rögtön az első munkanapon ügyeletes vagyok. Mind a kollégáim, mind a betegeim, mind a barátaim örültek nekem, hogy viszontláttak. És mondjon bármit az országos meteorológiai szolgálat, holnaptól tavasz van.
Na jó, mondjuk jet-laggel ügyeletes lenni, az elég érdekes kalandnak tűnik.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása