Voltam Blues Floor koncerten, klassz volt, bár késtem egy órát, mert rosszul lett a szomszéd néni és ott kellett fontoskodnom, aztán meg nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Húgom szerint a kedvenc Promod ruhámban úgy nézek ki, mint Felicity a Váratlan utazásból, és egyébként tényleg.
Azután voltam céges partin, ahol céges partihoz méltóan többnyire ittasan vihorásztunk, hazagyalogoltam a Holdudvarból, jó messze van, voltam Hajnalka szülinapján a Menta Teraszon, ahol kissé talán túl sokat zsonglőrködtek az italainkkal mind időben (sose hozták ki), mind anyagilag (azért felszámolták). Rá akarom dumálni Charles-t, hogy írjunk könyvet az utazásaiból (kiégett marketinges rácsapja az ajtót Európára és bejárja Nepált, Indiát, Vietnámot, kaland, izgalom, humor, féltékenység), és szerintem sikerülne is, ha nem akarna heteken belül megint elutazni Mongóliába vagy hova. Vasárnap pedig Ildikó leánybúcsújának keretében fürdőztünk és napoztunk a Gellértben, ahol most voltam először és gyönyörű szép az egész, tényleg, kivéve az öltözőt lepukkant hetvenes évekbeli szekrényekkel és szigorú Kabinos Nénikkel (persze, tudom, a Kabinos Néni része az élménynek). És ettünk a Parázsban, mert hol máshol.
Többnyire azon rinyáltam a hétvégén, hogy statisztikát szeretnék tanulni, de nincs rá időm, mert bulizni kell mennem meg fürdőbe, ami azért, valljuk be, még tőlem is elég abszurd.
Pár hete ellenben olvastam egy cikket valamely női magazinban a szörfözésről, és rájöttem, hogy úgy szeretnék szörfözni. Tök jó lehet, hullámok, napfény, néha beleesel a vízbe. Mi kell ennél több. Valamint Kollégám kiszámolta nekem, hogy ha majd a tervezett ütemben fogok magánrendelni és azt mind félreteszem, akkor össze tudok gyűjteni egy családi házra a soproni Lövérekben akár már hetven év alatt. Nézzetek csak vissza nyugodtan hetven év múlva, majd teszek fel képeket.
Statisztika kurzus, mivel ügyeletből megyek, csak az első szünetben futok be. Megkeresem az ismerősöket, ott ülnek a büfében: a Filozófus, az Exem meg a Kollégám.
isolde: - Sziasztok, srácok. Mi volt eddig, lemaradtam valamiről?
Kolléga: - Á, nem, csak a transzformációról volt szó.
isolde: - Az mi?
Ex: - Tudod, azok az autók, amik robotokká alakulnak.
Amúgy levizsgázhattam volna ma is (nyugi, tudom, mi a transzformáció), de nem mertem, mert tegnap délután tanulás helyett a koszorúslányruhámhoz várásolt anyagot juttattam el az 1. számú összekötőhöz, húgomhoz. (A Bordó Taft nyomában 2. - A nagy utazás). Húgom majd odaadja a Nórinak, aki pénteken megy Sopronba, és odaadja az anyukámnak, aki elviszi a varrónőhöz, én azért nem kellek hozzá, mert a varrónő már a múlt alkalommal lemért, és akkor egyrész megmondta, mennyi anyagot vegyek, másrészt kiderült, hogy a lakása dimenziókapu, de erről majd később.
Persze, nem emiatt nem tanultam, hanem mert húgom szekrényében egyrészt találtam olyan, régi ruháimat, amikről már rég megfeledkeztem, és gyorsan fel kellett próbálni, hogy jók-e még, másrészt hagyományainknak megfelelően húgom cipőket sózott rám, és azokat is próbálgatni, illetve megfelelően mérlegelni kellett. Mindketten utáljuk ugyanis a cipőket, de én jobban, ezért én egyáltalán nem is veszek cipőket, húgom ehelyett vesz, de nem hordja őket, hanem beteszi a szekrénybe és egy idő után megpróbálja nekem adni. Ezúttal egy pár veszkócsizmával, egy pár fekete csipkemintás balettcipővel, egy pár fekete-fehér Zara balettcipővel és egy pár magastalpú Converse Sketcher's szandállal próbálkozott, amelynek során meg kellett kérdőjeleznem korábbi dogmáimat (nem hordok balettcipőt), és hosszas mérlegelést és a lakásban fel-alá sétálást követően végülis arra az álláspontra jutottam, hogy nem, én tényleg nem hordok balettcipőt. A veszkócsizma meg csak szimplán idiótán állt.
Visszatérve a ruhavarratásra. (A Bordó Taft nyomában 3. - A dimenziókapu.) Múlt szombaton voltam Sopronban a varrónőnél, aki tipikus kertvárosban lakik, szép kis családi ház, előkert, hátsó kert, az előszobájából nyílik egy kisszoba, ahol a varrós cuccait tartja. Ott a kisszobában lemért, meg felpróbáltam egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok, aztán hazamentem, este lett, lefeküdtem aludni, és azt álmodtam, hogy a varrónőnél vagyok, ott a kisszobában lemér, meg felpróbálok egy felsőt, amihez hasonlót majd varratok. Amikor végeztünk és indulnék haza, azt veszem észre, hogy a bejárati ajtó már nem a szokásos kertvárosi utcácskára nyílik, hanem egy teljesen ismeretlen Városra: hatalmas, klasszicista épületek egy tágas és szinte teljesen néptelen sugárutat határolnak. Ezt kissé furcsállom, de úgy döntök, mindegy, akkor majd kimegyek a hátsó ajtón a ketrbe, és a házat megkerülve jutok vissza a saját valóságomba, azonban a hátsó ajtó is ugyanarra az ismeretlen Városra nyílik. A varrónő csak vállat von, hogy néha szokott ilyen lenni, esetleg maradjak nála, amíg elmúlik, de addigra már inkább kíváncsi vagyok, és kimegyek a Városba.
Nagyon széles, egyenes sugárútra jutok, ami azonban teljesen néptelen, mintha az épületek árnyékában surranna csak néha egy-egy ember. Magas, komoly eleganciát sugalló épületek, az a furcsa, hogy egyáltalán nem vetnek árnyékot, pedig közben nagyon világos van, mintha tűzne a nap. Szél sem fúj, teljesen valószerűtlen hangulat. Eindulok az úton, aztán találomra bemegyek egy kapualjon át egy belső udvarba, ami egyébként egy kórház. Valójában embereket keresek, akit meg lehetne kérdezni, mi történik tulajdonképpen, de ápolókat nem találok, az udvar közepén elhelyezett ágyakon pedig öreg, eszméletlen, rossz állapotú betegek fekszenek hamuszürke arccal. Végül az egyik ágyon találok egy fiatal srácot, akinek csak a lábfeje van begipszelve, vele valamit beszélek, aztán elindulunk valahová valamilyen céllal, nem emlékszem, miért. Síneken kell átvágnunk és épp jön a vonat, és a legnagyobb megdöbbenésemre a fiú a sínekre teszi a lábfejét, és hagyja, hogy átmenjen rajta a vonat. Kiderül, hogy ezt itt gyakran csinálják ez emberek, ugyanis ilyenkor a nagyon erős, hirtelen fájdalom miatt néhány pillanatra egy egészen másik Valóságban találják magukat. Drogokat is lehet kapni e célra, és vannak más, bonyolult szertartások is, de akinek nincs pénze, sem különleges képességei, annak ezzel kell beérnie, bár veszélyes és fájdalmas.
Megértem, hogy az a másik Valóság a mi valóságunk, és hogy abban sokkal jobb lenni, mint a Városban, ami egyrészt tényleg lehangolóan üres, sivár és unalmas, másrészt valami megmagyarázhatatlan veszély is leselkedik az ott lévőkre, talán egy járvány, vagy egy szörny, ez nem derül ki. Később találkozunk valami öregemberrel is, aki valami szektát vezet, és lassan világossá válik a számomra, hogy a Városban élők egyáltalán nem tudják, amit én igen, hogy létezik egy ingyenes és veszélytelen átjáró a két világ között: a varrónő lakása. Azon gondolkodom álmomban, hogy mit tegyek, megmondjam-e nekik, ha igen, akkor kinek mondjam ott meg, csak néhány embernek, vagy mindenkinek, nem lesz-e baj, ha mindenki össze-vissza közlekedik majd a dimenziók között, de felébredek, mielőtt választ találnék a morális dilemmára. Teljesen furcsa hangulatú álom volt. Feliratok nem voltak benne, pedig igazán lehetett volna legalább egy utcatábla vagy valami.
Nos, igen, most is például nyugodtan csinálhattam volna valami sokkal hasznosabbat ahelyett, hogy az internetre firkálok, mondjuk tanulhatnék statisztikát. Ja, és a múltkor "Az ősrobbanástól a géntechnológiáig" feliratot egy plakáton "Az önsorsrontástól.."-nak olvastam.
Esetleg az egész estés mozifilmek helyett talán teljesen át kéne térnem a 30 másodpercben nyuszikkal-változatokra. Ugyan az Indy 4-et még nem csinálták meg, csak a Frigyláda van.
Itt van amúgy eredetiben jobb képminőséggel, meg a többi, melyek közül a Casablanca az all-time kedvencem. De nehogy megnézzetek olyan filmet, amit még nem láttatok, mert totál spoiler.
Fáj a fejem nagyon-nagyon, pedig már sétáltam, ittam kávét, vásároltam könyveket, és bevettem többféle fejfájáscsillapítót, de még mindig. Az időjárás miatt van.
Állandóan rinyálok, hogy túl sok dolgom van, akkor vagy kevesebb dolgot kellene csinálnom, mondjuk nem kéne kutatnom, de kell, vagy nem kéne magánrendelnem, azt még el se kezdtem, vagy nem kéne pszichoterapeutaképzésre, pszichoterápiára és mozgásterápiás sajátélményre járnom, de ezeket szeretem, vagy nem kéne blogot írnom, de az jelentéktelenül kevés időt vesz igénybe (persze, nem tudom, le kéne mérni), vagy nem kéne sorozatokat nézni, de már azt is alig nézünk, vagy nem kéne aerobicoznom, nyernék mindjárt vagy heti két órát, vagy nem kéne emberekkel találkoznom / barátkoznom egyáltalán.
Ezt így mindig végiggondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, amit abba tudnék/szeretnék hagyni, inkább valahogy jobban be kellene osztani az időmet vagy kevesebbet aludni vagy nagyobb teherbírásra tenni szert. Utoljára másfél éve sikerült abbahagynom így valamit, amikor is nem jártam tovább az Írókörbe, hosszú időre megkímélve ezzel a köztudatot irodalmi igenyességű tevékenységem papírra nyomtatott verzióitól.
Egyébként úgy látom magam körül, hogy a felnőttek nem fordítanak időt saját személyiségfejlődésükre, nem járnak el a barátaikkal és nem néznek sorozatokat, tehát valószínűleg a legtöbben ezeket a tevékenységeket húzzák ki a listájukról, de, most komolyan, valami hobbija hadd legyen már az embernek. De mondjátok meg a tutit. Te hogy osztod be az Idődet / az Életedet, kedves olvasó?
Mert azért ki kellene már valamit találni. Mert eredetileg mindegyik tevékenységet szeretem, és ezzel a túlhalmozással mindig sikerül eljutnom oda, hogy mindegyik, még a legjobb és legélvezetesebb is kötelességgé válik, és akkor neurotikus imperativizmus, nem azt mondom, hogy hétvégén szeretnék elmenni Blues Floor koncertre, hanem, hogy hétvégén még Blues Floor koncertre kell mennem, meg wellnessfürdőbe kell mennem, meg át kell ültetnem a virágokat, meg varratnom kell magamnak egy gyönyörű ruhát, meg meg kell néznem az Indy 4-et, és úgy is érzem, mintha az valami kötelesség lenne. Pedig eredetileg az úgy szólt, hogy szeretném átültetni a virágokat és alig várom már a koncertet és ti-tirittíí-títttiríí.
Apropó, menjetek Blues Floor koncertre, blues-rockot játszanak nagyon jól, pénteken lesznek a Picasso Pointban, megint a remek hangú női énekessel.
A gyönyörű ruhára visszatérve, az elmúlt napokat jobbára azzal töltöttem, hogy méteráru-boltokba jártam a Bordó Taft Nyomában, Ildikó ugyanis férjhez megy, és mi = a barátnői koszorúslányok / nyoszolyóasszonyok leszünk, egyforma ruhában, a többieknek persze már van egyforma bordó taftruhája, amit az én esküvőmön hasonló apropóból viseltek, csak nekem nincs, mert akkor rajtam fehér volt. Szóval gyalogoltam sokat a Nagykörúton a szakadó, szürke esőben, fekete cipőben, szürke nardágban, fekete-fehér esernyővel és piros kabátban a szürke épületek között, mint valami Sin City-illusztráció, de végül a 12-ik méteráruboltban volt hasonló. A méteráruboltokban egyébként (mérettől függetlenül mindegyikben) mindig három Néni dolgozik.
Meg még az van, hogy utálom Pestet, mert valamelyik nap tanúja voltam egy nagyon brutális házastársi verekedésnek a villamosmegállóban, egy másik napon meg nem tudtam aludni, mert a házban lakó valamelyik ittas, középkorú férfi majdnem egész éjszaka üvöltve ócsárolt valami büdös kurvát, feltételezem, élettársát, és egyébként is, nem normális, hogy ennyi ember él itt. A főváros irányába mutatott érzelmeim egyébként némi szezonalitást mutatnak, télen és nyáron gyűlölöm a Várost, tavasszal meg ősszel meg szeretem.
Jó, csapongok, tudjuk be a fejfájásnak.
*Csak mert a múltkor azt mondta az L., hogy nem merek írni egy ilyen című bejegyzést, úgyhogy gondoltam, majd ha legközelebb maximumra tekerem a rinyálást, akkor jól megmutatom, hogy mennyire téved.
Addig is, amíg én többnyire statisztikát tanulok ("statisztikát, statisztikát tanul szabadidőben"), nézegessetek képeket a Tank Girl-ből, plusz Joan Jett Cole Porter-feldolgozása. Általában is szeretem a feldolgozásokat, de ezt meg különösen. Meg a kedvenc filmem.
Új interjú van az indexen Barabási-Albert Lászlóval, kérem, kövessenek. Ő az az erdélyi származású és nagyon szimpatikus fizikus, aki a hálózatokat kutatja, itt rajongtam érte.
Ha már hálózatok: alig néhány napba került kiderítenem, kicsoda Jake Smiles. Persze, nem árulhatom el soha senkinek.
Van megint Goldenblog, amelynek kapcsán a versenykiíráson kívánok élcelődni.
Rendben, én sznob vagyok, énszerintem van szépirodalom meg van nemszép, satöbbi. Felmerülhet azonban a kevésbé tájékozott olvasóban, hogy de mit, könyörgöm, mit jelent az, hogy "irodalmi igényességgel megírt naplók"? Hogy használnak ékezetet? Hogy a bejegyzéseknek minimum 90 %-ában felismerhető a boccaccio-i novellaforma? Hogy nincs benne helyesírási hiba, vagy ha van, akkor az stilisztikai elemként, esetleg költői szóalkotásként értelmezendő? Hogy van benne alliteráció, hapax legomenon, népies gyökerek, heideggeri lételmélet, popkulturális utalás? Vagy csak legyen harmadik személyben? Írjam-e mostantól irodalmi igényességgel a naplómat? - vetődött fel a némiképp jogos kérdés isolde blogger fejében. - De vajon mit jelenthet ez? - Tanácstalanul sóhajtott, majd a csinos copfjából rendre kikandikáló, kósza vörös hajtincs idegesítő tekergetésébe kezdett. - És egyáltalán... Vajon mi lehet a verseny fődíja? Vajh érdemes-e a megszerzése érdekében ily reménytelen küzdelembe fogni? Arról nem beszélve, hogy a cél halál, az élet küzdelem? S a blogger célja e küzdés maga?
Odakint idegesítően csipogott egy madár, és isolde hirtelen arra gondolt, talán valóban meg kellene építeni a Bárkát.
A Bárka megépítésére isolde és nemblogger húga ugyanis szinte egyidőben Égi Jelet kapott. A kiöntött mosógép, a felrúgott felmosóveder, az őrjöngve elszabaduló zuhanyrózsa arcba kiáltó egyértelműsége, a bárpult mögött hömpölygő szennyvíz, az elázott, harminckilences fehér Lacoste-cipők szürrealitása mind-mind félreérthetetlenül egyazon irányba mutatott.
Özönvíz.
- Özönvíz. Zönvíz. Íz.* Ízeltláb - ízlelgette izolde izgatottam izegve-mozogva, míg a távoli horIZonton gomolyfelhők gomolyogtak gomolyogván. Isolde elmeregve arra a régesrégi nyári napra gondolt, amikor saját, személyes átkával küldött özönvizet a Lakótelep Csótányaira. Ebben a pillanatban a fülsértően csipogó madár elhallgatott. Néhány másodperc üres, néma Csend - mintha megállt volna forgásában a Föld, tágulásában az Univerzum, mintha egy hatalmas és megfejthetetlen Isten épp tüsszentéshez készülne - és hirtelen, mintegy figyelmeztetés nélkül, szinte ordítóan hasított a Csendbe az esőcseppek trance-szerűen monoton dobolása. (Most komolyan, tényleg ahogy szóbahoztam, eleredt az eső, freaky, freaky).
Hol is tartottam.
Sehol.
Ott, hogy a Bárkán nem lesznek madarak. Húgommal ugyanis minden eshetőségre készen megvitattuk egy sosemvolt kávézó hangulatos teraszán - üvegnejlon harisnyáink sziporkázva szórták szanaszét az első tavaszi nap bátortalan fényét (nem) - hogy milyen állatokat vigyünk fel. Végülis, ez a mi Bárkánk, nem muszáj felvinni rá a csótányokat, ha egyszer utáljuk a csótányokat. Tulajdonképpen szinte minden ízeltlábút utálunk. Talán még van remény, hogy fiainknak (és leányainknak) egy szebb jövőt teremtsünk, mint apáiké (és anyáiké). Mostantól hívjatok Lorettának. Valójában utáljuk a galambokat is, és a madarakat úgy nagy általánosságban nem nagyon szíveljük, ám ez megoldható probléma, majd az árbocra kiakasztjuk húgom galambriasztó szalagjait. És unalmas állatokat sem viszünk, mert azok unalmasak, valamint, mivel mindenképpen visszük a gorillát (a gorillákat szeretem), így amúgy sem fog nagyon sok hely maradni, meg kell válogatni tehát, kik (mik) legyenek a Jövő Állatai.
Esetleg lehetne egy ilyen valóságshow.
Lényegileg végülis arra jutottunk, hogy visszaélve teremtői jogainkkal, néhány macskán és a gorillán kívül csak és kizárólag nagyon durván furcsa/különleges állatokat fogunk magunkkal vinni. A Jövő környezetismeret-tankönyveiben nem lesz többé gyapjaslepke, feketerigó, erdeiegér. Ehelyett véznaujjú makit viszünk a hajónkra, kacsacsőrű emlőst, kínai meztelenkutyát, sisakos kaméleont, kilencöves tatut és erszényes kecskét. Ha addig valódi létezésük bebizonyosodna, még egyszarvút, jetit, ludvércet, szfinxeket és Mikkamakkát.
Aprés moi le déluge.**
*Az íz a magyar néphiedelemben és a finnugor mitológiában a betegség megszemélyesített szelleme. Átvitt értelemben a foghús és a szájüreg sorvadását jelentette. Néhány finnugor nyelvben az árnyék-lélek fogalmának jelzője. Használták mint átkot is. (A szerk)
** Lefordíthatatlan obszcén szójáték.
Július 11. péntek: Goldfrapp a Balaton Sound-on.
De mire próbál vajon figyelmeztetni engem a Karma/az Őrangyalom/a Tudattalanom (nem kívánt törlendő), amikor szombat délelőtt az új Portishead-album zenei aláfestése mellett észlelem, hogy elindítottam ugyan a mosást, de az elfolyócső végét nem tettem bele a kádba, ezért épp habos lé folyik ki a fürdőszobából az előszobába, és amikor már nagyjából a kétharmadát feltöröltem és egy vödörbe csavartam, akkor jobb lábammal kecsesen felrúgom a vízzel teli vödröt, az előszobába öntve annak teljes tartalmát, és amikor újra feltöröltem az egészet és felegyenesedek, hogy vinném kiönteni, akkor beverem a fejem az előszobaszekrény ajtajába, amit akkor hagytam nyitva, amikor elővettem a rongyot, és miután anyáztam, feltöröltem, kiöntöttem és kezet mosnék, nem veszem észre, hogy előzőleg zuhanyra állítva hagytam a csapot, ezért hiába tartom alá a kis kezemet, nem jön víz, ehelyett szanaszét spriccelve leugrik a helyéről a zuhanyzófej és vadul összevissza vizez engem ruhástul plusz a feltörölt fürdőszobát, és mindehhez még mindig Beth Gibbons énekel?
Biztos valami vízzel kapcsolatos.
Hazafelé a villamoson egy nőnek nem volt bérlete, illetve, lejárt bérlete volt, én csak arra kaptam fel a fejem, hogy a nő száll le, a kedves utasok pedig, és nem egy, hanem több, független kedves utas habzó szájjal üvöltenek utána olyanokat, hogy "Mocskos ingyenélő!!" meg "Mit képzelsz magadról, lógós szar!". Nem rasztahajú hajléktalan roma krisnás punk volt vagy bármely más előítéletnek örvendő kisebbség, hanem átlagos, rendezett, harmincöt körüli fehér nő. Komolyan egész félelmetes lincshangulat volt.
Vidéken akarok fogok élni.
Ma például be akartam festetni a szempillámat valamelyik pláza kozmetikájában, és sehol se fértem be (ez egy ötperces művelet), csak időpontot tudtak volna adni. Méghogy a fővárosban ígymegúgy könnyebben elérhető minden. Sopronban már rég be lenne festve a szempillám.
Valamelyik nap ebédnél meg kifejtette a Kollégám*, hogy egyre több a szorongó ember, és milyen durva már, hogy kb manapság mindenki szorong. Szerinte ez legalábbis részben azért van, mert gondoljunk csak bele, régen az emberek egyáltalán nem találkoztak idegenekkel. Leélték az életüket egy faluban, ahová nagynéha elvetődtek vándorok, de sok idegen embert egyszerre csak egyetlen szituációban láttak: háborúban.
Manapság pedig egy nagyobbfajta városban több idegent látsz reggel a munkába menet, mint középkori őseink egy évtized alatt. Túl sok idegent látunk, és mivel agyunknak még nem volt ideje átállni a modern városi létre, a "túl sok idegen" fenyegetettséget jelent.
Amúgy pedig: valóban azt jelent. Sok ismeretlen arc között ugye nagyobb az esélye annak, hogy valamelyik kirabol minket vagy megfertőz tbc-vel vagy náthával vagy anarchista öngyilkos merénylő vagy letaperol vagy akármi. Teljesen bejön nekem egyébként az elmélet, részemről megvilágosodtam, hogy hát persze, nem azért utálom Pestet, mert koszos vagy kutyaszaros vagy össze van graffitizve vagy mittudoménmi, hanem mert túl sok idegennel találkozom nap mint nap. Persze, ezt eddig is tudtam, csak nem volt hozzá ilyen szép evolúciós kontextus.
*Az elnevezés onnan ered, hogy a Kollégám volt az előző blogomban "A Kollégám", kb az első férfikolléga volt, akivel megismerkedtem, és mivel akkor jöttem ki az egyetemről és kezdtem dolgozni, viccesen túlzóan felnőttesnek találtam, hogy csopitársaim helyett már kolegáim vannak. De már elmúlt.
A Rezidensem* részletesen ecseteli egy pszichotikus beteg szerteágazó, bizarr és többnyire összefüggéstelen téveszméit.
isolde: - Te, szerinted nem lesz ettől valami bajunk? Hogy ennyi hülyeséget hallgatunk?
Rezidens: - Szerintem nem. Max remek filmötleteket kapunk, mondjuk filmrendező leszek, te meg író, és majd mi leszünk a meghívott vendégek az Ybl-klubban.
isolde: - De mit fogok felvenni? Mit kell oda felvenni, kosztümöt?
Rezidens: - Dehogyis, amit akarsz, nem fog számítani, hisz mi leszünk a meghívott híresség, mondjuk Tim Burton meg Vavyan Fable. Simán felvehetek fekete szmájlis pólót vagy öltözhetek Ollókezű Edwardnak. És majd mesélhetsz azokról az évekről, amikor a pszichiátrián dolgoztál.
How cool is that. Ámbár kétlem, hogy Vavyan Fable-t meghívnák az Ybl-klubba.
*Az elnevezés onnan ered, hogy tavaly a Főnököm egy csomószor elmondta nekem mintegy biztatásképpen, hogy "októbertől neked is lesz saját rezidensed". Ami olyasvalakinek (nekem), aki az összes Scrubs-évadot többször is látta, elég viccesen hangzik.
Nincs kedvem manapság írni ezt a blogot, addig hallgassatok zenét, ez volt a kedvenc számom 1997-ben. A This fire c. Paula Cole-albumon van, ami elég mérges/zaklatott és energikus zene. Jó, a Cowboys pont nem egy annyira mérges szám, viszont klassz a szövege szerintem. We finally sold the Chevy when we had another baby and you took that job in Tennessee. Paula azóta egyébként lenyugodott vagy megtért vagy nem tudom, mit csinált, mindenesetre ma már csak szép, nyugodt, kellemes dalokat énekel, sajnos. Vagy neki gondolom nem sajnos.
Oh you get me ready in your 56 chevy
Why don't we go sit down in the shade
Take shelter on my front porch
The dandylion sun scorching,
Like a glass of cold lemonade
I will do the laundry if you pay all the bills
Where is my John Wayne
Where is my prairie son
Where is my happy ending
Where have all the cowboys gone
Egyetemi éveimnél tartok a lánykori naplómban, micsoda kalandos idők voltak azok is, úgy értem, egy átlagos sitcom-ba illőek. Lefeküdtem az egyik legjobb barátommal, ami önmagában para, ráadásul az akkori pasim megtudta, mert a kocsijában hagytam a táskámat, és benne volt a naplóm és ő elolvasta, de aztán megbocsátott és visszamentem hozzá, persze, a barátságban ez okozott némi törést, aztán kirúgtam a pasimat, de akkor nem jöttem össze mégsem a szóbanforgó baráttal, mert független akartam lenni kicsit, de közben... szóval az a fajta kavarás, amit többnyire már a negyedik évadban vesznek elő, és annyi benne a fordulat, hogy az már erőltetettnek tűnik.
De nem erről akarok beszélni, hanem idézni az alábbi beszélgetést a húszéves koromból.
(Ülünk a lépcsőn és a közös ismerőseinkről dumálunk.)
"isolde: - Tényleg mennyire sokfélék az emberek. Tök érdekesek.
Ex: - Ja, én is szeretem őket."
Lucia megkérdezte a múltkor, mire fel ez a nosztalgiahullám nálam, szerintem az, hogy mostanában csomó ilyen előre vivő dolog történt velem, szakvizsgáztam, magánrendelni fogok, betöltöttem a harmincat. Ilyenkor szoktam a régi naplóimat olvasgatni, amikor új korszak van az életemben vagy efféle. Nagyon érdekes látni, hogy egyrészt mennyire kis hülye voltam, és hittel műveltem/magyaráztam a legnagyobb baromságokat, másrészt pedig, hogy a lényegesebb dolgokról mennyire pontosan ugyanazt gondolom most is, mint akkor. Például, hogy "szeretem az embereket", ezt azért így egy az egyben lehet, hogy nem jelenteném ki (nem is én mondtam), mivel mindig van egy-két kivétel, akiért épp nem vagyok oda, de hogy tök érdekesek, mert annyira sokfélék, simán.
Úgy sajnálom ilyenkor, hogy már nem írok naplót, és ezeket az éveket max egy blogból tudom majd visszaolvasni, ami azért cseppet felszínes.
Bezzeg a régi naplóim milyen mélyek és épületesek olykor.
"Basszus, megettem egy zacskó fruttit.
Csak nehogy feldiffundáljon az agyamba és beépüljön a szövetek közé.
Hol is tartottam? Ja, sehol."
Ezt a számot hallgattam agyon mostanában, valamelyik yummie-mixben volt eredetileg. A Winter Family egyébként néha kissé elborult, improvizatív cucc, de a Garden pont nem az, csak nagyon szép. A többi számukért menjünk a myspace-oldalukra.
1.
isolde: - Eleinte mindig nagyon vártam a Volt-fesztivált meg a Szigetet, aztán volt egy pár év, amikor nem vártam vagy nem is mentem ki. Most meg megint nagyon várom.
Hajnalka: - Mert öregszel és arra gondolsz, lehet, hogy idén mehetsz ki utoljára?
isolde: - Basszus, lehet. Ráadásul venni akarok egy új Martens bakancsot, mert a régi már eléggé tropa.
Hajnalka: - Az végülis még belefér, az egy kényelmes bakancs.
isolde: - De bordót akarok venni.
Hajnalka: - Kapuzárási pánik.
2.
mra: - Ezt így összeraktad a jelekből, mint Watson?
isolde: - Nem lehetnék inkább valami vagány nyomozónő? Mondjuk, Veronica Mars? Az a baj, ő még csak középiskolás.
mra (az este további részében Miss Marple-nek szólít).
Robert Downey Jr. Tony Stark-alakításába vagyok szerelmes épp, pedig szinkronizálva láttam és még úgy is. Vasember amúgy klassz, pörgős, vicces, látványos szuperhősös mozi, képregényrajongók várják meg a stáblista utáni jelenetet is.
Megragadtam az alkalmat és romboltam kicsit intellektuális imidzsemen:
isolde: - Megyek moziba.
Ismerős1: - És, mit nézel meg?
isolde: - A vasembert.
Ismerős1: - Az mi?
Ismerős2 (felcsillanó szemmel): - Az egy nagyon jó lengyel filmdráma, Wajda rendezte, vasgyári munkások sztrájkjáról szól. Azt nézed, a Wajda-félét?
isolde: - Ööö. Nem, a szuperhősöset.
Amúgy tényleg van egy ilyen című lengyel filmdráma.
Két srác ül mögöttem a villamoson reggel, olyan húszévesformák hangjukból ítélve. Hallgatom a zenémet, de így is hallom, mit beszélnek.
Srác1: - Hát az szar ügy.
Srác2: - Ja.
Srác1: - Dehát fogd fel a jó oldalát, figyelj, most azt csinálsz, amit akarsz, mehetsz ide-oda, szabadon mászkálhatsz, nem kell beszámolni senkinek.
Srác2 (próbál meggyőző lenni, de nem megy valami jól): - Hát igen, én is örülök, hogy nem határol be senki, meg a szabadságnak. .... Csak hát mindig eszembe jut valamiről, hogy együtt néztük azt a filmet, meg azt a cuccot együtt vettük meg ilyenek.
Srác1: - Hát az szar ügy. Én amikor a Noémi lelécelt, elraktam minden ilyesmit egy dobozba. Leszedtem a képeinket, meg az órát, amit kaptam tőle, meg a pólókat, be egy dobozba, el a szemem elől.
Srác2 (nem túl meggyőzően): - Ja, lehet az kéne.
Srác1: - Te, és mi volt, hogy volt?
Srác2: - Hát átmentem, de mondta, hogy nem ér rá, mert mennie kell az anyjáékhoz. Aztán lejött mégis egy fél órára sétálni, aztán akkor mondta.
Srác1: - Hát, szar ügy.
Srác2: - Ja.
Srác1: - Akkor, jössz este?
Srác2: - Á, nem hiszem. Nincs így kedvem kimozdulni se, edzésre se mentem tegnap.
Nehéz megállni, hogy ne forduljak hátra, és ne magyarázzam el, hogy idehallgassfiacskám, ez most csak egy fázis, amin keresztülmész, most pár hétig, esetleg hónapig szarul leszel, azt élvezd ki szépen, úgyse múlik el hamarabb, akármit csinálsz, aztán majd egyszercsak észreveszed, hogy ez már a múlt, és már te vagy a másik srác, aki magyarázza, hogy ő hogy élte túl.
Rusty Ryan: Relationships can be...
Danny Ocean: Sure.
Rusty Ryan: But they're also...
Danny Ocean: That's right.
Olvasom a régi naplómat tovább, most tartok 19. évemnél. Különös módon vannak olyan volt szerelmeim, amikről olvasva elábrándozva azt gondolom, "ó, istenem, milyen fiatalok voltunk...", és vannak azok, amikről iszonyú idegesítő olvasni a nyálas szövegemet. Hogy ígymegúgy megtaláltam az igazit. Jééézus. Dehát exekről jót vagy semmit.
Hadd bizonyítsam inkább egy random idézettel, hogy veleszületett tehetségem korán megmutatkozott: már tizenkilenc évesen magas szinten műveltem a rinyálás műfaját.
"Visszavittem az üvegeket és vettem az árán egy nejlonharisnyát. De csak olcsó fajtára volt pénzem és abból csak egy ronda szín volt.
Kaptam értesítést a dékániból, hogy nem kapok szoctámot, mert nem hiszik el, hogy az apám munkanélküli. Á, az a baj az élettel, hogy ahogy öregszel, egyre nagyobbak a tétek. Egyre fontosabbak a problémák. Egyre komolyabbra fordul a dolog.
Nem tetszik ez nekem.
(...)
Jézusom, még csak 4 óra. Mit fogok csinálni hatig? Nincs kedvem tanulni. Nincs kedvem semmihez. Még csokit enni se lenne kedvem (nem mintha lenne csokim, vagy pénzem rá). Pedig tényleg kéne egy kis csokoládét ennem, mielőtt még felvágom az ereimet. Ugye? Az ember nem lesz öngyilkos amiatt, hogy nincs pénze nejlonharisnyára.
(...)
Különben is, nem bírok már ennyit tanulni, elegem van. Frutti* akarok lenni, magastalpú cipőt és műkörmöket, és szoláriumba járni meg kigyúrt pasikkal. Vagy legalább akkor mért nem mentem elte angol szakra."
*(A "frutti" kifejezés Brigitta nevű volt szobatársamtól eredeztethető: azokat a lányokat hívta így, akiknek az agya helyén frutti /gyümölcsös omlós karamella/ van.)
Van az L., aki néha mutat nekem új zenéket, mivel igénylem. Legutóbb például Lisa Ekdahl & Peter Nordahl: Back to Earth című albumát adta oda, ami kellemes jazz-zene széphangú énekesnővel.
Tegnap, indulok Niké szülinapi bulijára, felhív, hogy vigyek CD-ket, mivel elképzelhető, hogy a házibuli helyszínén nem működik a számítógép, így kénytelenek leszünk retró módon CD-lemezeket hallgatni a lemezjátszón. Keresgélek a CD-ink között, a könyveinkkel ellentétben ugyanis azokat nem tároljuk külön szobában, hanem a férjem meg az én CD-im laza rendben ugyanazokon a tartókon vannak. A laza rend alatt konkrétan azt kell érteni, hogy én borzasztóan rendetlenül kezelem a cd-ket, a férjem viszont precíz, amikor tavaly tavasszal Utrechtben voltam, ABC-sorrendbe rendezte az egészet, ami valamennyire még most is megvan.
Szóval keresgélek, és az e-betűnél megtalálom Lisa Ekdahl & Peter Nordahl: Back to Earth című albumát.
isolde: - Jé, Lisa Ekdahl CD, pont most mutatta nekem az L. Nem is tudtam, hogy ez megvan neked.
Bright: - Nekem nincs meg, az a Te cd-d.
isolde: - Soha életemben nem láttam ezt a lemezt, és sosem hallottam Lisa Ekdahl-ról egészen az elmúlt hétig. Nem lehet, hogy megvetted Thaiföldön? (Ott ugyanis vettünk egy csomó kalózcédét, ilyen kettőt fizet, ötöt kap csomagokban, simán közékeveredhetett.)
Bright: - De ez itt nem kalózcédé, hanem original, gyári, legális kiadvány. Egyébként pedig amikor Thaiföldön voltunk, én nem is ismertem még Lisa Ekdahl-t, nekem a Dóri mutatta Dániában, pár hónapja.
isolde: - Dehát benne volt az abc-sorrendben, szépen a helyére tetted, akkor legalább egy éve itt kell, hogy legyen.
Bright: - Lehet, hogy valaki itthagyta...?
isolde: - Sosem szoktak az ismerőseink cédéket hozni ide, és ha mégis esetleg idehozta volna valaki, gondolom, azért hozta volna, hogy megmutassa nekünk, de ebben a lakásban én még sosem hallottam ezt az albumot. Egyébként is meg mernék rá esküdni, hogy amikor a szakvizsgám előtt (2008 február) zenét hallgattam és Enyát kerestem, az a cédé még nem volt ott. .... Nem lehet, hogy véletlenül hazahoztuk valami buliból, ahová valaki más vitte?
Bright: - Azért nem az a kifejezetten bulizós zene.
Értetlenül állunk a rejtély előtt, szerintem egyébként ez a cédé valami különleges tulajdonsággal rendelkező tárgy lesz, mint a Lost Room-ban azok a tárgyak, vagy lehet, hogy nem is zene van rajta, hanem titkos üzenet egy földönkívüli intelligenciától.