A Bright megtanított, hogyan kell képet feltenni.

De most olyan kedvem van, hogy: nyaralási fotók itt meg itt.
Az elsőket én csináltam, azonnal beleszerettem végzetesen és örökre a digitális gépbe, nagyon ügyesen azt fényképezte, amit akartam, bár sajnos fotózás közben beleejtettem Ulickaja: Kukockij esetei című zseniális regényének egy félig kiolvasott példányát a rovinji kikötő koszos vizébe.
"A rovinji Szent Eufémia templomban hétfő délben oltárt porszívózó apáca" c. kép nem az én művem, a fotó hitelességét azonban tanúsíthatom.

Csupa rossz hír, a tolmácsolásért (aug. első hete) csak két vagy három hét múlva fogok pénzt kapni, a fordításért (május) csak szeptember vége felé, a júliusi és augusztusi ügyeleteimért adminisztrációs hiba miatt nem kaptam pénzt, majd az októberi fizetéssel. Az ígéretesnek tűnő lakásról kiderült, hogy szuterén, a másikról, hogy elkelt. Amíg szabin voltam, eltűnt a bögrém. A kollégám mégsem jövő héten cseréli vissza velem a szombati ügyeletet, majd csak októberben.
Hm, úgy tűnik, ez egy jó ősz lesz, pénzesővel és hétvégi lazsálással :-)

Back home, a világon a legjobb nyaralásból, fotók később.

Viszont kitaláltam egy tök jót, figyeljetek:
a pszichiátrián, ahol dolgozom, sok beteg elég sokáig bent fekszik, unatkozik, és elég jól van ahhoz, hogy tudjon olvasni. Akkor jöttem rá, amikor egyik barátnőm feküdt bent, és a két hét alatt behurcoltam neki otthonról a fél világirodalmat. Múlt héten valamelyik reggel meg bambán néztem ki a fejemből a szociális foglalkoztató nővérünkre, és egyszerre csak kitaláltam, hogy milyen klassz lenne, ha lenne könyvtár a betegeknek. Végül is, van otthon egy csomó könyvem, amit csak úgy megvettem, és nem is tetszik, vagy több van belőle, vagy kaptam valakitől és csak útban van. Behozom, hátha valakinek bejön. Hátha más is hoz. Hátha nem lopják el az összeset egy hét alatt.
És akkor felhívás: ha van olyan könyved, amit meguntál, utálsz, túl magas és nem fér el a polcon, nem megy a többihez, a volt csajod felejtette nálad, vagy bármi miatt nem kell már, add neki a pszichiátria osztályunk alakulóban lévő könyvtárának. Csak ne legyen túl vastag vagy túl horror. Írjál nekem emailt, és kitaláljuk, hogyan és mikor.

Én már igazán nem lepődöm meg semmin, de hogy valaki reggel hatkor olvasott a sote könyvtárából...? A takarító néni?

Régi Morcheebát hallgattam tegnap, míg vasaltam, sokkal jobbak voltak, amíg még rendesen drogoztak és depressziós trip-hopot játszottak. Tavaly láttam őket Szigeten, Kollégámmal, aki lelépett a koncert felénél, milyen istentelen régen volt. Tavaly is felvételiztettem ugyanitt, jobban szorongtam a felvételizőknél, és kiborultam, amikor a titkárnéni az akkortájt kutatott ősi református családfájáról csacsogott, az én fám ugyanis nem egy erdőben termett a családfakutatással. Borzasztó év volt a 2003-as, valljuk be.
"Nyomorúságos napok voltak ezek, sérült szárnyú, repülni képtelen éjjeli lepkék." (Honnan idézek?)

Szóval hatodik emeleti huszonnégynégyzetméteres a jászai mari téren, ötelemetes házban. A hatodik emeletet két lakás jelenti - ebből kifolyólag az előtte lévő "gang" itt a lakáshoz tartozó, déli fekvésű, leanderekkel és vadszőlővel romantizált erkély, kis asztallal, rálátással a város háztetőire. Szerelem első látásra, ahogy a pici konyha és fürdőszoba is, és éppen romantikus ábrándozásba merülök, amikor kiderül, hogy a szobának nincsen ablaka. Az már nem jutott. Az eladó építész, ő csinálta, nem tudta máshogy megoldani, minden oldalról másik ház/lépcsőház/másik lakás határol. Bármit megadnék azért a teraszért, de a szobában nem bírom ki 10 másodpercnél tovább, nincs sötét, csomó fény jön be a konyhába vezető üvegajtón, de egy olyan, klausztrofóbiás hisztérikának, aki még lehúzott redőny mellett is képtelen aludni, talán mégsem az ideális lakás.
A nap hátralévő részében már csak pozitív csalódások érnek, fél év után (!) aerobicozni megyek, a dohány utcában azóta kangoo is van, érvényes a mocorgó kártya, a vitalade piacra dobott egy magas karnitin-tartalmú, mandarinízű ásványvizet, a szaunában megismerkedem egy kozmetikussal. Este a Kukockij eseteit olvasom otthon, ami címével ellentétben nagyon klassz és élvezhető könyv. Nem tudom, miért van előítéletem az orosz nevű írókkal / orosz hangzású címekkel, de tudom, hogy pl. sosem vettem volta a kezembe egy Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja (brr) című könyvet, ha nem Kollégám adja anno kölcsön, pedig tök jó volt.
Ma felvételin adminisztráltam, meg beszélgettem a Bölcs Öreggel (professzorunk), úgyhogy fel vagyok dobva, este pedig Rovinj, bár én nem búvárkodom, de majd dobálok a pasimnak heringet, amikor kidugja a fejét a vízből.

Amit nem szabad mondani hisztériázó nőnek (nekem):
"Nyugi, kicsim, hülyeségek miatt hisztizel."
Ami mégis beválik:
"Nyugi, Lámadémon, ne lovalld bele magad ebbe az osztálymicsodába."^*

*(Akinek elsőként megvan mindkét filmes idézet, meghívom egy eperturmixra :-)

Különben elég komolyan idegesít, hogy mindenki "félti". Most már mindenképpen gonosz, aljas, személyiségzavaros szörnynek kell éreznem magam az idők végezetéig? Asszem, ez piros gomb lett nálam, ha eddig nem volt az, legkisebb ingerre hisztériás rohamot kapok. Én nem követtem el semmit, világos? Nem vertem át, csaltam meg, kínoztam, szívattam, zsaroltam senki emberfiát. Jó, jó, fiatal férfiak vérét iszom a vacsihoz, de csak teliholdkor, és le akarok szokni.

Többen tartották már elmebetegségnek a magányfüggőségemet, de én kitartok mellette. Az a helyzet, hogy nagyon szeretek egyedül lenni. Ez most nem a szingliduma, nem egyedül az életben, hanem egyedül az erdőben, egyedül egy utcán, egyedül elmenni moziba, egyedül beülni valahová, és legfőképpen: egyedül otthon. Átlagosan három hétig bírom ki egyedül töltött fél nap nélkül, a 22. napon dekompenzálódom, ideges leszek, és egyáltalán nem érdekel, mi folyik körülöttem a világban és ki mit magyaráz. Úgy viselkedem az embertársaimmal, mintha ott sem lennének (jelen munkakörben ez azért, valljuk be, nem túl szerencsés :-). Előbb-utóbb aztán valahogy mindig megszervezem magamnak a magányos estét, akárhol lakom, koleszban, albérletben. Nem tudom, mi történne, ha mondjuk egy évig egyáltalán nem lehetnék egyedül, szerintem egyre súlyosabb elvonási tüneteim alakulnának ki, végül elkezdenék kis bogarakat és lila egereket hallucinálni, befektetnének a pszichiátriára, és érthetetlen módon minden terápia ellenére csak rosszabbodna az állapotom a hatágyas kórteremben. Ma viszont szomatizálni kezdtem (lelki bajok testi tünetekben való kifejeződése): fáj a torkom, köhögök és taknyos vagyok. Szerintem így próbálja elérni a szervezetem, hogy húzzak haza és kussoljak otthon végre.

Hű, pedig már kezdett veszélyessé válni a helyzet, de úgy tűnik, mégsem kell a délutánt hasznos dolgokkal (aerobic +- lakásnézés) töltenem, munka utáni kávézás Sziporkával.

Meg azon is szorongtam az elmúlt hetekben, hogy vajon mennyire sínyli meg Kollégámmal való baráti viszonyom a történteket (értelmes ez a mondat vajon?), de úgy tűnik, talán nem annyira. Egyébként is nagy szükségem van rá ilyen zivataros újéletkezdős időkben, ő az egyetlen, aki a szokásos nem-is-kell-fogynod helyett képes hiteles döbbenettel elsápadni a testsúlyom hallatán.
Tegnap meg, a Margit-szigeten körülbelül kétszáz futó előzött le minket / jött szembe tízperces sétánk során, felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha szeretnék futni, de ha egyszer utálok. Ráadásul van egy rész, ahol a futóösvényt egyik oldalán dzsungelszerű bokrok, másik oldalán szakadék határolja, és egyáltalán sehol sem fér el mellette egynél több átlagos testalkatú sétáló. Mégiscsak felháborító, hogy a szigetet kisajátítják a sportolók, lassan kiszorítva onnan a holdfényes romantikát kereső, vagy csak szimplán kevésbé fitt embertársaikat. Vissza a Margit-szigetet a lustáknak, párocskáknak, költőknek! Vagy mit gondoltok, Arany János futni járt oda? :-)

Tetszik ez a cikk, vicces.
Jó, jó, megyek dolgozni.

A Libriben elfogyott Tóth Kriszta verseskötete, az így felszabaduló összeget a Kalóriatáblázatok c. könyvre költöttem. Újéletkezdés and stuff. Persze, este Lilla kicsit ráerősített a diétámra némi alkohollal, dehát az összes dolog az életünkben, minden jó és szép, muszáj volt a tartson örökké-re körtepálinkával koccintani. Az este hátralévő részében egymás nyaralási fotóit nézegettük (Kréta, Moldva, Dráva, London, Jezera, a 2. és a 3. folyónév :-), végül arra kezdtünk gyanakodni, hogy a világ alapvetően mégiscsak jól van berendezve, bár lehet, hogy ebben már az elfogyasztott tokaji hárslevelűnek is szerepe volt.

Moondance eszerint okmányhivatalokban, dékáni titkárságokon és a bürokrácia labirintusának egyéb épületeiben töltheti a szeptembert, a DR előtag ugyanis viszonylag nehezen elintézhető névváltoztatásnak számít. Gratu :-)

Ó, és mire jöttem rá. Most, hogy tényleg meggyilkoltam az előzményeket, nem talál rám többet a gugli az eddigi top keresőszavammal, pedig olyan vicces volt, és csak az enyém. Ez nem mehet így tovább. Fennállásom során (2003.jún.5 - 2004.aug.23.) a leggyakoribb guglis keresőszó egy olyan kifejezés volt, amelyről soha, semmi értelmeset nem írtam le - azt hiszem, eljött az idő, hogy elmeséljem a szerencsebambusszal való találkozásom melodramatikus részleteit.

A szerencsebambuszról, mint növényről a világon semmit sem tudok. A legtöbb szobanövény elpusztul nálam. Ha dísznövényápolásról szeretnél hallani, menjél inkább ide.
Városi patk úrihölgy lévén először az Ikeában láttam szerencsebambuszt, ami vizespohárba állított, zöld kábeldarabra emlékeztető lakberendezési tárgyat jelentett, igaz, elhelyezkedéséből (növények polc) inkább élőlényre következtettem. A szerencsebambusz nem volt drága, különösen, miután forgalmazását átvették a városunk aluljáróiban tanyázó kisebbségek is. Nagyon hamar trendivé vált, hiszen kevés anyagi (százér') - és energiaráfordítással pozitív csí-t csempészhettünk otthonunkba. Sajnos, a bambuszfélék eredetileg a Távol-Keleten honosak, nem igazán kedvelik a Kárpát-medencei bérlakások könyvespolcainak éghajlatát. Utóbbi körülmények között gyorsan meghalnak, egy pusztulófélben lévő növény pedig meglepően kevés pozitív életenergiát áraszt. Bár készséggel elhiszek bármilyen babonát, a szerencsebambusszal nem sikerült bepalizni, szerintem egyébként nem is szép.
Magam lepődtem meg a legjobban, amikor Göri, ex-szeretőm, szívdöglesztő topmenedzser és feng shui guru egyszercsak fent nevezett növénnyel állított haza. Az ikeás változatnál valamivel hitelesebbnek tűnő Szerencsebambusz vizespohár helyett cserépben lakott, és drótszerű ágain néhány levélkére emlékeztető dolgot libegtetett - ezek hamar pusztulásnak indultak. Göri tehát következő bevásárlókörútján beszerezte a Hogyan bánjunk szobanövényeinkkel? című könyvet, nem is hiába.
Kapcsolatunk ekkor már finoman szólva nem volt felhőtlen, amelyben én is hibás vagyok: hisztériázom, szanaszét hagyom a ruháimat, nagy orrom van, nemtok helyesen ragozni, és állandóan a parketta recsegő részére lépek rá. Természetes, hogy egyre kevésbé voltam szívesen látott vendég Göri otthonában - puszta jelenlétemmel rontottam a csí-t. Nem így a franciaágy mellett terpeszkedő bambusz. Attól kezdve, hogy Gazdája szakszerűen ápolta, rohamos növekedésbe kezdett, ágakat bocsátva a kisebb ellenállás irányába: egy, a fal és a franciaágy között álló növény esetében nem nehéz kitalálni, melyik lehetett az.
Békés vasárnap estéink számomra a szerencsebambusszal való végeérhetetlen hadakozássá váltak: belógott a tévé elé, belógott a borospoharamba, belelógott a számba. Amikor végre besötétedett, szívdöglesztő szeretőm mellé bújva egyre gyakrabban hallottam a gyűlölt mondatot: "Óvatosan! Vigyázz a Bambuszra!" - míg végül, egy borús estén észre kellett vennem: a Növény hosszú ágaival olyannyira Göri kétszemélyes ágya fölé lóg, hogy ott már csak egy ember alhat kényelmesen.
Az pedig nem én vagyok.

Nahát.
Utoljára a mr.a-val vitáztam valami kocsmában, hogy a kedd miért sárga és a nyolc miért ugyanolyan színű, mint a szerda, de nem tudtam, hogy az ilyesmi külön diagnózis alatt fut.
(Tényleg nagyon ráérek. :-)

Persze, most rakhatom újra a linkeket. (sóhaj)
Végülis, ráérek.

És megnéztem végre a Cinema paradiso c. filmet (a Szörny Rt.-t akartam, de aztán megjelent egy tógába öltözött, lantot és lexikont cipelő szemüveges kis isolde a jobb vállam felett, és meggyőzött, hogy mégis inkább vörösborra és háromórás olasz filmdrámára vágyom), egyáltalán nem értem, mért bőgtem a végén. Vajon miért? Tény, hogy nagyon szép/ ötletes a befejezése, de objektíve inkább kacagnom kellett volna. Bizonyára öregségemre elővesz a szentimentalizmus. Ha elkezdek Romanából idézni és kiskutyás képeket felrakni, kérlek, ne linkeljetek többé.

Ésésés... valamelyik nap meg éppen Robinnal és búzasörökkel próbáltuk (sikeresen) kiragadni barátságunkat a virtualitás ködös mocsarából (wahh :-)), és tettük próbára a Párizstexas felszolgálószemélyzetének idegeit, amikor, amikor, amikor felhívott az Exem, zavarban volt.
Ex: - ...szóvalhogy, arragondoltunkhogy, esetleg, feljöhetnélhozzánk egyszervalamikor. - (várja a döbbent csendet, de nincs)
isolde: - Oké, vihetem a pasimat?
Ex (meglepődik): - ...ööö..éppen kérni akartam. de.. ne gondold, hogy ez most olyan, hogy meghívunk, hogy eldicsekedjünk, hogy milyen boldogan élünk...
isolde: - Világos. Szociológiai tanulmány Budapesten élő fiatal orvosok életkörülményeiről. Menni fog.
Ex: -... jó, de ne gondold, hogy...
isolde: - Nyugi. Nyugi. Oké. Világos.

Remélhetőleg vette, hogy semmi para nincsen abban, hogy meghívnak. Szerintem azt hitte, hogy egyedül akarok megjelenni egy üveg bájitallal a Marry me! feliratú tangámban, megpróbálom békává változtatni a csaját, és előrelátható kudarcom esetén a falhoz csapdosom a kristálypoharakat / cserepesnövényeket. Vagy nemtom, mitől tart. Tény, hogy nem viselkedtem mindig kiszámíthatóan normálisan, de azóta már változott egy és más, érettebb-bölcsebb-okosabb-hűségesebb-szebb-magabiztosabb-bölcsebb-érettebb lettem. Vékonyabb, az nem, szerintem rám sem jönne már fent említett tanga.