Ahelyett, hogy elmentem volna síelni hétvégén, rohangásztam, biztosítást kötöttem meg váltottam pénzt, valamint elkövettem azt a hibát, hogy beültem enni a Vistába. Régen klassz és vicces hely volt a Vista kávéház, és bár rengeteget kellett várni a kajákra, a végén általában valami finomat hoztak. Valami történhetett. Alapvetően türelmes típus vagyok, de amikor arra eszméltem, hogy már legalább hat fejezetnyit elolvastam a könyvemből, Gaugain vagy négy remekművet megfestett, nagyanyja többször megváltotta a világot, én pedig még mindig nem kaptam enni, akkor elkezdtem aggódni a Klubszendvicsemért. Úgy hatvan perccel az étel megrendelését követően, mivel az éhségtől kopogó szememmel már nem bírtam tovább olvasni az összefolyó betűket, szóltam a pincérnek, aki bocsánatkérések közepette azonnal kihozta a szendvicset. Sajnos a klubszendvics ezúttal két kiszikkadt, valószínűleg hatvan perccel ezelőtt megpirított toast közé helyezett rosszul átsült (valószínűleg egy percig sütött) csirkemellszeletből állt, de addigra már annyira éhes voltam, hogy szinte teljesen mindegy volt. Ellenben elhatároztm, hogy legközelebb a Vistában csak kávét fogok kérni, és rendelek mellé egy pizzát valamelyik pizzafutár-szolgálattól. Simán kihozzák egy óra alatt, és finomabb is. Vagy megkérem őket, hogy használhassam a konyhát. Egy óra alatt egész jó dolgokat tudok főzni.
Később futárszolgálatot teljesítettem, és azt hiszem, sikerült életem eddig talán legdöbbentebb pillantását bezsebelnem. A számítógépes magazin szerkesztőségében, ahová bevittem a cuccot, rombuszmintás inget viselő fiatalember nyitott ajtót, majd így szólt:
- M...?? - amit kb. "mi az isten...??"-nek fordítottam, de a szeméből a teljes szöveg is kiolvasható volt. Nagyjából: "Egy vöröshajú nő. Színes sálban. MIT keres szombat délben vörös hajú nő számítógépes magazin szerkesztőségében? Ez lehetetlen! Be kellett volna vennem a gyógyszeremet... Pislogok kettőt, hátha elmúlik... de nem!! Még mindig itt van!! Mi lehet ez? A földönkívüliek!! Vagy megbolondultam!! Vagy..." - A so-called 'társalgás' egy pontján aztán, megelőzendő a pánikrohamot, gyorsan közöltem vele küldetésem valódi célját. (Vagyis amit falból mindig mondani szoktam, amikor földönkívüli megbízóimnak kémkedem.)
Később már csak fodrásznál voltam meg befesttettem a szempillámat, valamint az este fénypontjaként megvásároltam a Titkos gyilkos mama (Serial mom) c. DVD-t. Még mindig elég jó.

Még 5 nap. Három munkanap. Egy ügyelet. És érdekes, ahogy a pasim már arról álmodozik, hogy milyen jó lesz, én meg: nem. Azért, mert még sosem voltam Ázsiában, és hiába olvastam el csomó útikönyvet és nézegettem csomó fényképet, valójában egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz. "Jövő héten ilyenkor már nyár lesz." - gondolom, de a superegóm figyel és helyesbít. "Te hülye vagy? Nézzél már ki, hó esik, hétköznap van, február." I just can't imagine.

"Sokszor sajnálom a férfiakat. Igaz lehet a mondás, hogy az életük örök késztetés. Csak mennek és próbálják teljesíteni a küldetésük, biztosítani a génállomány frissítését. Borzalmas lehet."
Hehe.

Még mindig ez a kedvencem.
Egyéb hírek:
Ma összefutottam Kollégámmal a folyosón. Szakállt növeszt, mint Freud. Még nem döntöttem el, kiírjam-e újra a Város Legjóképűbb Pszichiátere contestet.
Mario Vargas Llosa nevű író (kérem, azonnal írja meg nekem valaki, hogyan kell helyesen kiejteni a nevét) Édenkert a sarkon túl c. könyvét olvasom. Gaugainről szól meg a nagyanyjáról, és nincsenek benne mutánsok. Nem túl izgi, de jó kis nyugis könyv. (Könyvkritikában mindig jó voltam :-)

Erre most látom, hogy nesze, másik könyvet is írt. "Emberformájú szörnyek", valamint "elszabadul a pokol", ki hitte volna. Attól mondjuk nem félek, hogy a jövöben meghatározhatatlan müfajú bizarr-mutánsos olvasmányok nélkül maradunk.
Hm, vajon mikor lehet majd kapni? :-)

Kiolvastam China Miéville: Perdido pályaudvar c. könyvét, ami valamiféle elmebeteg, bizarr, groteszk és zseniális írás. Az elsö száz oldalon csak elmebeteg és bizarr, azon túl kell tenni magunkat, különös tekintettel az oldalanként kb ötven hangulatfestö szóra (vonaglik, sötéten, gigászi, szennyezö, büzös, mocsok, vájnak, sírgödrök, rothadó, nyomortelep, orrfacsaró, szörnyeteg, szivárog, ocsmány and such). Úgy 100 oldal után az író hálistennek kezdi kapisgálni, hogy talán már megfelelöen bemutatta a helyszint, és kibontakozik a zseniálisan elmebeteg cselekmény - utána már csak kb. kétoldalanként bukkan fel egy-egy eddig ismeretlen bizarr mutáns szerzet. Azt gondoltam, ez a China Miéville egészen biztosan egy rosszul kezelt pszichotikus, aki két adag LSD között pihenésnek szippantja a kokaint, de megnéztem a képét az internezen és teljesen normális angol fickónak tünik. (Már ha ez utóbbi kifejezés egyáltalán értelmezhetö.) Valamint ezúton gratulálnék a fordítónak, aki valószínüleg a világirodalomban egyedülálló módon adekvát szövegkörnyezetben használja a "világszöttes" szót. :-)

Az utóbbi idöben kiolvasott Auster, Bradbury, Dick, Orson Scott Card és China Miéville után viszont hirtelen valami hétköznapi könyv után kezdtem vágyakozni, úgyhogy meginterjúvoltam a kollégáimat.
Nem kellett volna.

Isolde: - Figyi, mondjatok nekem valami jó könyvet, ami a jelen vagy múlt században játszódik, de semmiképpen nem a jövöben, ami nem bizarr, groteszk vagy elmebeteg, amiben csak emberek szerepelnek, tehát mutánsok, ürlények, démonok, zombik kizárva, és amiben nem krízisenergiával vagy téridö-ugrással közlekednek, hanem mondjuk... busszal. Max vonattal.
Vámpír: - Most olvastam ki a Valist, azt szívesen kölcsönadom. Philip K. Dick írta, amikor már kezdett megörülni, zseniális önéletrajzi irás, ahol sosem tudod, hol az átmenet a valóság meg a pszichózis között.
Kislány (elövesz egy könyvet): - Ha kiolvastam, ezt odaadom, nagyon vicces, az elöbb például a Tollas Kígyó nevü azték isten az Atrium Hyatt Hotel konyhájában reinkarnálódott pitbull képében, de mégsem ette meg Bélát, a henteslegényt.
Isolde: - ...ööö... olyasvalamire gondoltam, ami még kevésbé bizarr...
Kislány (megvetöen): - Ja?? Olvasd az Anna Kareninát, abban van vonat is.

Nem adtam fel, és az idöjárás ellenére elindultam normális könyvet venni. Céltudatosan az Európa Kiadó boltjába igyekeztem, két okból: törzsvásárlói kártyám van, valamint azt gondoltam, ök viszonylag kevés kardozós-mutánsost adnak ki. Náluk talán nem fenyeget az a veszély, hogy a 'szépirodalom' polcról választott mü huszonkettedik oldalán mágus jelenik meg és változtatja kígyófejü mutánsokká a békésen teázó szereplögárdát.

Aztán megvettem Victor Pelevintöl Az agyag géppuskát.

Még hat és fél munkanap.

Rosszkedvű vagyok. Mogorva, mizantróp, dohányzó öregember-hangulatom van. Hétfő.
Úgy különben semmi okom rá.

Kedd délután, Isolde szikrázó napsütésben száll fel a Györbe tartó vonatra. Szürkületkor már a Városban van. A Város augusztus óta mit sem veszített különös hangulatából, és Isolde úgy dönt, gyalog teszi meg a kórház felé vezetö csaknem félórás utat. Kabátján át- meg átsüvít a szél, mégis megáll egy pillanatra a vasúti felüljáró kellös közepén. A látvány leginkább szürreális: a Várost hó borítja. A fehér szönyeg bolyhai között összegabalyodva, szétválva, majd a végtelenben újra találkozva olajosan fénylö fekete sínpárok futnak; a szürkéskék ég alján hatalmas, bizarr rózsaszín tányér a felkelö telihold. Isolde megborzong, kabátját összébb húzva megszaporázza lépteit. Nem egyszer járt már errefelé, mégis valahogy idegennek érzi magát: Európa nagyvárosaiban sosem tévedt el, a Város egyforma utcái mégis újra meg újra zavarba hozzák. Kerülö úton jut el a kórházba.

Ugyanez történik a visszaúton is, a néptelen utcákon véletlenszerüen felbukkanó helyiektöl kell útbaigazítást kérnie, hogy visszataláljon a vasútállomásra. Gondolataiba merülve teszi meg a hosszú utat. Egy darabon fekete macska szalad nyomában, fel-feltünedezve a kerítések között, és Isolde arra gondol: nem, nem a barátja ez a Város, és nem az ellensége. Ittjártakor szinte sosem tért haza üres kézzel, mindig hozott magával valamit - valami örömtelit, vagy valami fájdalmasat. Gondolatban sorra veszi a Város ajándékait - egy pár fülbevaló, ami késöbb elveszett, majd megkerült egy kritikus éjszakán; el sem kezdödött és szomorú véget ért szerelmek; lakásának elözö tulajdonosa; barátok; egy festmény. Késésben van, mire a felüljáróhoz ér. Besötétedett, a Hold már magasan jár: most pontosan akkora és ugyanolyan sápadt sárga színü, mint a Városháza toronyórája, és eszébe jut a tavaszi nap, amikor fent járt a toronyban.

A peronon hideg van, a várakozó utasok lélegzete meglátszik a fagyos levegöben, és Isolde azon tünödik, úgy tünik, ezúttal üres kézzel hagyja el a Várost. A tetökröl szállingózó kósza hópelyheket kémlelve azonban váratlan ötlete támad. Titokzatos mosollyal elkap egy táncoló hópelyhet, majd tolvaj módjára, suttyomban a zsebébe rejti.

Szerda reggelre hó borítja Budapestet.

Jó kedvem van valamiért. Viszont megyek délután a Karmikus Városba, ahol pusztán az elmúlt évben több szerelmi csalódást szenvedtem el és okoztam, mint amúgy az szokásom, és ahol múlt nyáron szájsebész törte el saját kezűleg húgom alsó állkapcsát. Most vették ki a csavarokat, azaz az ő tolmácsolásában "egy egész szerszámoskamrát pakoltak ki a számból." Mondjuk hozhattam volna magammal valami kabalát, nem árt, ha az ember felvértezi magát, amikor karmikus rontás alatt lévő helyekre merészkedik. De mit árthat Győr egy soproninak :-)

Találtam két jót a cikkben:

"A még ma is gyakran ismételgetett vád szerint a bloggerek soha nem lesznek képesek alternatívát nyújtani a hivatásos sajtóval szemben"
Kár, pedig mindig is az volt titkos szent küldetésem célja, hogy többen nézzenek, mint a hírtv-t/emtivít/indexet/kiskegyedet (nem kívánt törlendö).

Ráadásul"...egyes szélsőséges bloggerek is teljesen elutasítják a hagyományos médiát."
Azt mondjuk régóta sejtettem, hogy figyeltetnek. Máskülönben honnan tudnák, hogy nincs tévém és a metróban is csak egészen ritkán olvasom el a kitett napilapokat?

Szerintem nem éppen elegáns, bár kétségkívül vicces dolog olyanról írni, amihez nem értünk.

Van porszívóm, kanapéágyam,
vadiúj hűtőszekrényem,
van pasim is, nem kell már két
macskával megöregednem.
Van lakásom, saját tulajdon,
bár nincs meg harminc négyzetméter,
síelni is megtanultam,
van sídzsekim a szekrényben.
Van szőnyegem és állólámpám,
szélcsengőm a rontás ellen,
itthon vagyok itt e világban
vagy ki tudja.

És vettem ágyat is, az elég egyszerű volt, mert pont olyan ágyat, jobban mondva pont olyan kinyitható kanapéágyat, amilyet én szeretnék, nem gyártanak egyáltalán. Van tapasztalatom, ugyanis amikor Göri vette a lakását sokéve (kettő és fél), akkor elhurcolt magával az összes bútorboltokba, én meg kihasználtam azt az időt, amikor éppen nem hisztiztem valami konfliktus miatt, és néztem ágyakat a képzeletbeli lakásomba. Szóval láttam én már az összes ágyat, ezért tegnap csak bementem a kikába, és mondtam, hogy azt a kanapét kérem. Olyan, hogy kinyitva két ember fér el rajta, kinyitatlanul meg egy, és jövő héten szállítják.
Csupa kaland és izgalom az életem.

A megfejtés Haloperidol.

A tegnapi postból pedig kifelejtettem, hogy a táskám füle is leszakadt. Ellenben megérkezett a hűtőm: megbeszéltem az eladónővel, hogy szombat délután szállítják, bár figyelmeztetett, hogy rengeteg kiszállítanivaló van aznapra, tehát akkor se essek pánikba, ha este tízkor még hűtő sehol. Végül szombat kora hajnalban, 11-kor, amikor épp a kávékészítés kimerítő és koncentrációt igénylő feladatára próbáltam felkészíteni magamat, csörög a telefon, hogy "itt állunk az ajtó előtt a hűtővel". Sajnos fenti ajtó Zuglóban, én a félkész kávémmal pedig Óbudán voltunk, de mivel félálomban ügyesen hívok taxit, végül létrejött az üzlet.
Ma reggel meg igazán hisztis vagyok. Jó, jó, szép volt a napfelkelte az Árpád híd felett meg minden, de azért némiképp rontott az élményen, hogy munkába jöttem. (sóhaj)

Nagyon, nagyon rossz napom van. Nem tudom, mi az isten okozza, de múljon el azonnal.
Kezdjük ott, hogy mindjárt zuhogó esövel és másnapossággal inditottunk. Söt, kezdjük az elején, tegnap. A lakásavató zsúrom olyan volt, mint amilyennek lennie kell, vidám barátaim jelenlétükkel támogatták a lakás csi-jét - vágható cigarettafüstöt, üres poharakat és hasonló hütöszekrényt hagyva maguk után. Nem, dehogy, nincs is hütöm. Mindegy, klassz volt, bár a tervezettnél valószínüleg jóval több bort fogyasztottam oda sem figyelve. Végül elmentünk a Mammutba, Medipubba, amely ezúttal is rossz döntésnek bizonyult. Eddig ugyanis kétszer voltam ott hasonló bulin, amely mind a kétszer közepesen súlyos hisztériába torkollott.
Elmesélem.
1. Nyár van, isolde bulizni megy kolléganöivel és kollégáival fenti helyre. Gyanútlanul. Lám, ugyanott bulizik isolde késöbb Göri néven ismertté vált macho menedzser pasija is haverjaival. Isolde lelkesen üdvözli a férfit, akiröl úgy tudja, együtt járnak, közös életet terveznek. Göri odaköszön, a haverjainak nem mutatja be, az este további részében tudomást sem vesz hösnönkröl. Isolde tequilával és bacardi breezerekkel próbál úrrá lenni a helyzeten, majd hazafelé a négyes-hatoson beleszeret késöbbi reménytelen szerelmébe.
2. Néhány hónappal késöbb Isolde barátnöivel bulizik fenti helyen, boldogan, hiszen megbeszélte Reménytelen Szerelmével, hogy késöbb csatlakozik hozzájuk. A fiatalember persze nem bukkan fel, annál meglepöbb, hogy isolde egyik barátnöje azt állítja, kétszer is összefutott vele a szórakozóhely területén. Ott volt, csak éppen hösnönkröl még egy köszönés erejéig sem vett tudomást. Isolde tequilával és bacardi breezerekkel próbál úrrá lenni a helyzeten, majd hazafelé a négyes-hatoson bög.
3. Ehhez képest a tegnapi buliban csak szar zene volt. Kötelességtudóan táncoltunk azért, miközben próbáltam bacardi breezerrel úrrá lenni a helyzeten. Késöbb feladtam.
   Több tanulsággal is szolgál a történet. Ne járjunk olyan pasival, akinek az összes eddigi nöje pszichoterápiára jár. Ne hisztizzünk be kellö bizonyíték nélkül - a 2. sz. esetben ugyanis utóbb tisztázódott a félreértés. A bacardi breezer önmagában kevés krízisszituációk túlélésére, tequilával együtt azért van némi esély. 
És föleg: a Mammut Medipubokon rontás ül.

A mai napon a másnaposságot és a zuhogó esöt leszámítva végül is csak nagyfönökünk alázta le reggel a teljes kollektivánkat, munkahelyemen továbbra sem müködik az internet, egyszer szállt el egy komplett zárójelentésem, hazafelé megbüntetett az ellenör, valamint éppen nem müködött a lift sem. De legalább megszámoltam, hogy míg harmadik emeleti téglaépítésü lakásomba 99 lépcsöfok vezet fel, addig a pasim tizedik emeleti paneljába 180. Bizony.

A nap jó híre, hogy vettem egy hütöt. Holnap szállítják.

Senkinek nem kell a lámpa? Odaadom ingyen.

Itt ez a trendi narancssárga müanyag lámpabúra, nem egy ócska oldies remake, hanem eredeti, egyenesen a nyolcvanas évekböl. Ha valaki szeretné hazavinni, annak szívesen nekiadom egy jelképes összegért. A befolyt bevételböl siralmas anyagi körülmények között élö fiatal magyar pszichiáternök dél-kelet-ázsiai utazását támogatjuk. Nem viccelek, írjatok az amaranta kukac freemail pont hu-ra.

Kislány fedőnevű kolléganőm az alábbi betűrejtvénnyel fogadott:

ÜDVÖZLÉS
BÁLVÁNY

Segítségül: a megfejtésben angol szavak is előfordulnak. Még segítség: egészségügyben dolgozunk.
A megfejtést következő számunkban közöljük.

Meg még az van, hogy éppenséggel nem működik a freeblogos mailem, de majd fog, és részemről hálás vagyok a mr.a-nak a katasztrófaelhárításért, bármi okozta is.

Minden óvintézkedés ellenére ott felejtettem a kedvenc narancsos dossziémat a nemzetközi oltóközpontban. Nagy, üres mappa, nagy, sárga naranccsal az elején. Tífusz meg hepatitis ellen védve vagyok, csak a maláriával volt nehezebb dolgunk: a doktornő elsőre felírta azt a szert, amitől ketten bolondultak meg a szemem láttára az utóbbi egy évben. Egy harmadik utazó sajátélménye csak forgó, hatalmas csillagokról és furcsa testérzésről szólt, de őszerinte fenti gyógyszer kevésbé hat azokra, akik amúgy is használnak hallucinogént. A második vonalbeli ajánlott szer csupán fényérzékenységet okoz, szóval napra menni tilos vele, úgyhogy maradtunk a harmadik, drágánál. Mégis inkább szegény legyek a nyaralásomon, mint napallergiás vagy pszichotikus.