A legrosszabb az egészben az orális fixációm. A legtöbb álláspont szerint, ha az ember fogyókúrázik, nagyon kell figyelnie arra, hogy az evés, mint örömforrás, ne kapjon hangsúlyt az életvitelében. Ha kibír mondjuk egy hetet csoki nélkül, jutalmazza meg magát, menjen el fodrászhoz, vegyen ruhát, vegyen könyvet, menjen el moziba. Na persze, csak tudniillik nincs az a mennyiségű ruha vagy könyv, ami felérne mondjuk két darab profitterollal. Vehetek magamnak akármit, engem csak az elégít ki, hogy ha valamit a számba vehetek és lenyelhetem.
Az életemben szereplő férfiak mondjuk értékelni szokták fenti vonásomat, de fogyókúra esetén komoly hátráltató tényező.

Tényleg kicsit furcsán vagyok egyszerre liberális és drogellenes.

Valamint felvázoltam a pasimnak az általam ideálisnak gondolt társadalom szerkezetét. Címszavakban: minden drog legális - szerintem ugyanis az önpusztításhoz való jogunk alapvető emberi jog. A társadalomnak nem feladata, hogy megtiltsa. Egyetlen törvényt fogadok el, azt viszont be kell tartani: 21 év alatt senki, sehol nem vehet drogot (a luxemburgiak megcsinálták a dohányzással, és működik). A társadalomnak az a feladata, hogy minden állampolgár számára biztosítsa azt a tudást, amelynek birtokában felelősen dönthet a droghasználatról, tehát komoly és a kormány által kivitelezett drogprevenció és ismeretterjesztés folyik. Tudta valaki például, hogy cannabis-használat esetén hatszorosára nő a schizophrenia veszélye? Ugye, hogy nem. És az információk birtokában mindenki érezze át, hogy a saját életéért ő a felelős. Ha dohányozni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy esetleg tüdőrákot kap. Ha ki akar ugrani az ablakon, tegye - a gravitációról azért gondolom, mindenki hallott. Ha LSD-zni akar, tegye - de legyen vele tisztában, hogy a következményekért - ami lehet, hogy semmi, de lehet, hogy pszichózis - ő a felelős egyedül.
A pasimnak nem tetszett az utópia, én szimplán nem gondolom, hogy gyakorlatban megvalósítható lenne.
A vitaindító a Kendermag Egyesület akciója volt, én ugyanis azt gondolom, hogy oké, harcoljatok nyugodtan a kender legalizálása ellen, de csak azután, ha minden egyes állampolgárt elláttatok elegendő információval ahhoz, hogy felelősen dönthessen a használat felől. Ha az összes falusi bélabácsi pontosan tudja, hogy hogyan halnak meg a memóriáért felelős szemcsesejtek, és hányszorosára nő az elmebetegségek kockázata, akkor lehet ugrálni. De addig szerintem minden legalizálásért folyó akció káros és öncélú. És azt gondolom még, hogy ha hirtelen legalizálnánk a kendert, és az állam adót vetne ki rá, és haszna származna belőle, nagyon hirtelen eltűnnének a fűvel kapcsolatos prevenciós programok. Hány alkoholista van Magyarországon? Mennyi alkoholprevenciós program? Na ugye.

Az előadásom viszont legalább arra felhívta a figyelmemet, hogy a kollégáim szeretnek engem. Azon felül, hogy tapsoltak*, előtte néhányan odajöttek támogatni, utána pedig mások jöttek oda megmondani, hogy tetszett nekik. Egyedül az Öreg Prof tartotta túl liberálisnak a tanulságot, bár nem tudom, hogyan lehet azt, hogy "ha sokat füvezel, bekattansz", túl liberálisnak vélni.
Az előadásomon nem volt jelen a Rettegett Nagyfőnök, mert külföldön tartózkodott éppen, én pedig ma éjszaka azt álmodtam, hogy elő kellett adnom a jelenlétében is. Úgy különben nem félek tőle egyáltalán.

Este meghallgattuk Niké öccsének Metro Section nevű bandáját, és nyilván jól jelzi az életkoromat, hogy a lelkes és komoly tizenhétévesekből álló zenekart, illetve a fennálló hangulatot legjobban a "bűbájos!" kifejezéssel tudnám leírni. Arra gondoltam, hogy milyen kicsi gyerekek ezek még, és milyen bűbájosan komolyan veszik magukat, te jó ég, én is ilyen fiatal voltam tizenhétévesen? Mert, hogy véresen komolyan vettem magam, az nem kérdés. Dehát hogyne vettem volna, amikor éppenséggel annyira reménytelenül voltam annyira szerelmes, hogy verseim jelentek meg a helyi irodalmi folyóiratban?

* Másodpilóta (landolás után): - Hát ezt jól odabasztad!
Pilóta: - Nem mindegy? Úgyis mindig tapsolnak.

Tegnap életemben először beóvakodtam a Titanic filmfesztiválra. Tíz perc után már tudtam, miért nem jártam eddig; fél óra után pedig - erről ennyit - kijöttem a moziból. Ráébredtem ugyanis, hogy itt rétegfilmek mennek, én pedig filmízlésemet tekintve egészen biztosan nem vagyok réteg. Azért senkinek sem javaslom, hogy valaha, akár véletlenül is megnézze a Freak out! című angol horrorparódiát.

Túléltem, jól sikerült, tapsoltak.

Egyébként meg Yalom doktor művét olvasom, Egzisztenciális pszichoterápia címmel. Jelentős fejlődést vélek felfedezni magamnál, régebben ugyanis pszichoterápiás könyv olvasásakor mindig a beteggel azonosultam, most meg már sikerül néha nem csak a hisztériás pszichopata, hanem a terapeuta szemszögéből is értelmeznem. Yalom szerint minden szorongásunk alapja a halálfélelem, de ha egyszer beláttuk, hogy "tökmindegy, száz év múlva úgyis mind egyformák leszünk", akkor van esélyünk teljes életet élni. A hatodik fejezetnél tartok, ahol azt próbálja belém sulykolni, hogy a világot mi teremtjük (azáltal, amilyennek látjuk), és hogy mindenki saját maga felelős azért, ahogy érzi magát. Hiszen bármit kezdhetünk az életünkkel - a felelősség másik oldala a szabadság, szerinte. A kedvenc példabeszédem:
Beteg: - ...és borzasztó, hogy minden reggel hajnalban kell kelnem, hogy beérjek a munkahelyemre, és estig ott vagyok és a stressz...
Terapeuta: - Miért nem változtat nevet és költözik Kaliforniába?
Majd bedobom a betegeimnél.

Azon gondolkodom, milyen címet adjak holnapi tudományos szereplésemnek. "A bolond Mariska, avagy okoz-e pszichotikus állapotokat a tetrahidrocannabinol?" az eddigi nyertes.

Vannak jó hírek is, fogytam 3 kg-t a dietetikusunk által ajánlott módszerrel (délután 1 után nem szabad szénhidrátot enni).

Mindemellett vettem magamnak egy pink színű felsőt, annak ellenére, hogy az öreg thai jós óva intett mindennemű rózsaszín viselésétől. Ezek után semmin sem kéne csodálkoznom. Sőt, ami azt illeti, a pasim adta rá a pénzt. Legalább szokom a munkanélküli pszichiáter-életstílust.

Ráadásul csütörtökön elő kell adnom tudományt. Biztosan borzalmasan fog sikerülni, és a vezetőség arra gondol majd összeráncolt homlokkal: mit keres ez a nő ebben a neves intézményben? Hogyhogy nem rúgtuk ki már évekkel ezelőtt..?
Nem baj, a pasim ma volt állásinterjún. Amikor megmondta, mennyit szeretne keresni, akkor mondjuk mindenki röhögött. Ez jó jel?

Odafenn az a vélemény, hogy túl sok alkalmazott dolgozik a munkahelyemen. Már el is képzeltem, hogy kirúgnak, nem találok többé állást, nem tudom fizetni a lakáshitelt, elárverezik a lakásomat, és a metróaluljáróban fogok kéregetni. De legalább a kollégáim megígérték, hogy hideg teleken, ha meggyőzően állítom, hogy hallucinálok, szívesen befektetnek egy-két hétre, akpok meleg teát meg haloperidolt.

És még: Mi a különbség a jénai meg a tévedés között?
A jénai üvegtál, de a tévedés lehet fatális.

Meghalt a pápa, Fidel Castro nyert. A "gyászszertartás" szót ellenben két "sz"-szel kell írni.

Meg még az van, hogy húgom kiment Londonba babysitternek. Rossz, mert szeretem a húgomat.

"Nem is az ő döntése volt, a lány ölelte át először." Ami azt illeti, szájon is csókolta, és mindennek már lassan egy éve :-)

Ahogy hallom, a gyárkertben élő madárvilág már átállította az órát, vagy nem hajnalban szokás csipogni?

Viszont van egy jó hírem a ma éjszaka dolgozóknak: a zárt osztályon fekvő, magát prófétának nevező idős hölgy szerint ma kell átállítani az órát. A híreket a matáv különleges tudakozó is megerősítette.

Tényleg, kéne már venni valami jó cipőt.

A kékharisnya visszavág, Jungot olvasok, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Kicsit merészek nekem ezek az analitikusok. "A láb pedig köztudottan fallikus szimbólum." Akkor ezért nem tudok magamnak soha normális cipőt venni? Én meg azt hittem, a hülye cipődivatok vagy a lúdtalpam.

Megnéztük az Órákat. Virginia Woolf akarok lenni.
Na jó, egy olyan korban, amikor már feltalálták az antidepresszívumokat.