Különben tök jó kedvem van a tornyosuló/nyomasztó munkahelyi problémák ellenére, és semmi különös okom nincs rá. A pszichológusom annak tulajdonítja, hogy Charles visszahozta a Kambodzsa Lonely Planetemet, és hogy azt álmodtam, hogy elveszett a jegygyűrűm, majd meglett. Szerinte felszabadító az a tapasztalat, hogy az elveszett dolgok megkerülnek - vagyis a veszteségek visszafordíthatóak. Szerintem meg kezdenek hatni az omega-3 zsírsavak.

Clare: - (...) miért ne lehetnének a mesék is valóságosak?
Henry: - Talán valóságosak. Vagy egy kis részük valóság, aztán az emberek ezt kiegészítették, tudod?
- Hogy például Hófehérke kómában volt?
- És Csipkerózsika is.
- És az óriásbabos Joe egyszerűen csak egy zseniális kertész volt.
- Noé pedig különc vénember egy lakóhajóval meg egy csomó macskával.
/Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége/

Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, Az Apró Dolgok Istenének a története tetszett, a stílusa meg mégis inkább halálra idegesített. Azért egy kicsit túlzásnak tartom a pasim véleményét, aki Tisza Katához hasonlította (és nem a híres magyar szerzőnőnek akart bókolni ezzel), és lehet, hogy a fordító hibája, de igen, idegesítő volt.
Kaptam két könyvet az egyik kollégámtól, konkrétan a Filozófustól (úgy tűnik, manapság gondot fordít szellemi egyensúlyomra, lásd omega-3-zsírsavak) a narratív technikáról. Azt jelenti, hogy érzelmi állapotokkal összefüggésben, amikor beszélünk, sokszor nézőpontot váltunk; és fordítva, a nézőpontváltás befolyásolja az érzelmi állapotot. Érthetően:
Beteg: - Egy szerdai napon volt az apám temetése (narrátor, múlt idő.) Mind ott voltunk, az egész család. (közeledik az érzelmi átéléshez: T/1-re vált, múlt idő). Nagyon hideg volt, fáztam a kiskabátban. (E/1, múlt idő). Emlékszem, ahogy ott állok és sírok (E/1, jelen idő - itt már nagyon átéli a szomorúságot, ezért gyorsan visszavált: ) A felénél az eső is eleredt (narrátor, múlt idő). 
A terapeuta, ha azt akarja, hogy mélyebbre menjünk, itt beleszólhat és visszatérhet oda, hogy pl.: - Tehát látja magát, amint ott áll és sír. - De ha ennyire nem akarja szadizni a beteget, mehet csak egy lépéssel közelebb, pl.: - Biztosan mindannyiuknak nehéz volt. - Ha meg inkább távolítani akarja, akkor: - Igen, abban az évben hideg őszünk volt.
Persze, ezt az ember amúgy is csinálja érzésből, de azért tetszik.
Meg Az időutazó feleségét olvasom, ami meg tényleg letehetetlen, annak ellenére, hogy ronda borítója van, metróban reklámozták, és Szent Iván-éji álom-nak írják benne az ismert Shakespeare-darab címét, nagyon klassz. Köszönjük lobotomiának és a Zuglói Antikváriumnak.

Mr. Noiz írt egy kritikát az új Neil Gaiman könyvről. Kicsit félek, hogy nekem nem lesz elég dark (bár végülis a Stardust is tetszett, ami meg mese.) Valaki kölcsönadja...?

Új életet kezdtem megint, ezúttal a szokásos stuff (diéta, nemdohányzás, kevesebb kávé, fitness) mellett omega-3 zsírsavat is szedek, mert leendő kollégám, egyébként filozófus, rádumált.* Egyes vizsgálatok szerint ugyanis a japán nőknek azért nincs szülés utáni depressziójuk, mert sok halat esznek, és abban teng túl az omega-3 zsírsav (más irányzatok képviselői fenti jelenséget a távolkeleti, támogatóbb családszerkezet javára írják, de most nem mennék bele a biológiai és a pszichoterápiás szemlélet ősi küzdelmébe). Nem vagyok terhes (még), de azért gondoltam, előzzük meg a téli depressziót omega-3 zsírsavval. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ugyanennyi erővel megehetnék mindennap tíz deka halat, annak természetesen igaza van, de most komolyan, ki eszik meg minden nap tíz deka halat? Meg még azzal a gondolattal játszom, hogy befizetek a Béres Alexandra kajaküldő szolgálatának szénhidrátszegény menüjére, de ezt még nem határoztam el teljesen, mivel furcsa nevű ételek szerepelnek az étlapon. Az újéletkezdés persze ilyenkor, ügyeletben a leggázosabb, mivel a nővérek minden egyes osztályon kávéval csokival, cigarettával, és jelen esetben még almás sütivel is kínálgatnak. Remélem, ma már nem fog történni semmi, és nem kell kimennem a szobámból, itt pedig csak egy banán van és fél üveg répás-narancsos joghurtital.

* Dumált már rá filozófus omega-3-zsírsavak szedésére? Na ugye.

Szóval manapság igencsak leamortizál a munkahely meg csökkenti a frusztrációs toleranciámat. Ha a kolléganőm meg mégegyszer könyveket (az enyémeket) visz el a szobámból a megkérdezésem nélkül, szájba rúgom.
Viszont tegnap "pókemberbajnokság"-nak olvastam a "pókerbajnokság" szót. Most mondjam, hogy ez már a vég?

"A Nagy Történeteknek az a titkuk, hogy nincsenek titkaik. A Nagy történeteket az ember már hallotta és újra hallani akarja őket. Ezekbe bárhol beléphet és kényelmesen elhelyezkedhet bennük. Nem csapják be izgalmakkal és megcsavart befejezésekkel. Nem lepik meg az előre nem láthatóval. Ugyanolyan ismerősek, mint a ház, amelyben lakik. Vagy szeretője bőrének illata. Tudja, hogy végződnek, mégis úgy hallgatja őket, mintha nem tudná. Ugyanúgy, ahogy tudja, hogy egy napon meghal, mégis úgy él, mintha nem tudná."
Arundhati Roy: Az Apró dolgok Istené-t olvasom (alie ajánlására). Olyan könyv, ami helyenként gyönyörű, máskor meg halálosan idegesítő. Különben meg a szokásos, lassan valóban passzolni fog a munkahelyemre a "bolondokháza" kifejezés.

A munkahelyemen minden nap ér kb átlagosan négy negatív előjelő meglepetés és/vagy új feladat és/vagy indokolatlan lebaszás, viszont a pasim megvette a repülőjegyeket, én meg kértem szabit attól a főorvostól aki februárban már a főnököm lesz.

Mert ha úton vagy, viheted magaddal az otthonodat egy bőröndben. Ha meg egyszer mégis kipakolod valahol egy szekrénybe, akkor magadra vess. És nem, nem csak a munkámra gondolok.

Szóval az elmúlt napokban komolyan elgondolkoztam azon, hogy pakolok és elhúzok dolgozni egy londoni drogambulanciára, hiába, hogy nyugatra szivárgott kollégám emailjeiben nem sok jóval kecsegtet, állítólag odaát is ugyanolyan kiábrándító az egészségügy helyzete, mint itt, bevándorló pakisztáni és egyéb orvosokkal (nem, nem a bőrszínükkel van bajom, hanem az oktatásuk színvonalával), és a lakbérekhez és tandíjakhoz képest nem is annyira jó fizetéssel, azaz továbbra is meg kell gondolnia, hogy étteremben vacsizik vagy otthon melegít egy tesco babkonzervet.
Az ember megpróbálja kialakítani az állandóságot az életében, képeket tesz ki az irodája falára, piros pokrócot vesz ügyeleti bentalvásokra, odaviszi a könyveit ("ott van az otthonod, ahol a könyveid"), aztán kiderül, hogy mennie kell, nincs állandóság a világban, meg ilyenek (csupán paranoiditásom akadályoz meg abban, hogy hosszan szidjam egyes magasabb beosztásban lévő kollégáimat). Azt hiszi, jól dolgozik, jó kolléga, jó barátnő, jó vele élni, azt hiszi, ragaszkodnak hozzá, akár harcolnának is érte, és akkor kiderül, hogy nem is olyan biztos. És ha nincs állandóság, akkor nem jobb úton lenni?

Mindenféle történik, konfliktus a templomi esküvő körül, új számítógépes rendszer bevezetése és az ezzel kapcsolatos hisztéria a kórházban, januártól új osztályra helyeznek, ami a tizedik munkahelyem lesz 3 éven belül, szóval minden, amit felépítettünk, dőlni látszik, de már jobb. Ma például azt a pletykát hallottam magamról, hogy legendás munkabírással rendelkezem, azaz annyi beteget viszek, hogy enyhébb napokon egyedül is el tudnám látni kórházunk neuropszichiátriai osztályát (amit most öt plusz egyen csinálnak). Fenti esetre egyébként volt már példa kezdő koromban két hétig, de azóta sem jelentkezett senki a Magyar köztársaság semmiféle érdemrendjével, pedig egy keresztet vagy hasonlót igazán elfogadnék, ha már a túlóráért nem fizetnek.
A legjobb volt hétvégén a nagyszüleimnél lenni, megtanultam a babsterc (hagyományos poncichter étel) receptjét. Bezárt ugyanis az a soproni étterem, ahol még lehetett ilyeneket kapni, és ahol a 'sertésszelet muskotályos gombamártással és babsterccel' a valaha kóstolt 5 legjobb ételemben benne volt. Ezentúl kénytelen leszek magam csinálni. A múlt héten főztem meg sikeresen a másik kuriózumot, szintén fenti nagyszülőktől öröklődő titkos recept alapján: borsóleves, ahogy Mariska Mama készíti. Valóban más íze van, és valóban van egy titka, amit majd jövőbeli technikai fejlettségünk függvényében lányunokáimnak vagy azok főzőrobotjainak továbbadok.
Aerobicozni meg nem voltam másfél hete, mert lejárt a bérletem, és eddig tartott a díleremnél a hosszabbítás, és szörnyen tohonyának érzem magam.
Áá, mennem kell dolgozni.

3.
- Jó reggelt - rebegte bocsánatkérően.

Kanapé elkelt.

Nem haltam meg, csak éjt nappallá téve dolgozom. Vagyis annyi munka lett a munkahelyemen, hogy nincs időm netezni egyáltalán. Meg valamelyik nap is este nyolcig voltam bent. Meg ma is itt vagyok, de mindjárt elmegyek.

Ingyen elvihető egy kanapé és egy fotel. Érdeklődők írjanak emailt. Most már van kép is.

montag visszaesett...

Sokféleképpen köszönhetünk reggel, második rész.

- Szépjóreggelt - sziszegte gyűlölködve.

Ó, istenem, mit találtam! Azt a novellát még Sárváron olvastuk a Fürdő Mediterrán Pihenőjében, és azon röhögtünk, hogy hogy lehet ekkora hülyeségeket írni a "szerző bemutatása"-részbe. A novella maga különben nem olyan rossz.

Ja, persze van tartalék generátor vagy mi, szóval a folyosón van vészvilágítás akkor is, amikor áramszünet van, és egyes konnektorokban van áram. Konkrétan egyet találtam a házban, amelyikben volt áram. Képzeljünk el egy teljesen lekapcsolt kórházat, ahol a folyosókon minden harmadik neon halványan világít, valamint a betegek ebédlőjében szól a tévé. Nem tudom, épelméjű volt-e, aki ezt kitalálta.

Az elektromosság csodálatos dolog.
Ülünk a kezelőben, két nővér és az ügyeletes orvos, megmelegedett jeges teát és kihűlt reggeli kávét iszogatunk, lassan leszáll a szürkület, hónapokkal régebbi blikket olvasgatunk. Egyszerre csak, mintegy varázsütésre felkapcsolódik a villany, megszólal a rádió, bekapcsol a mikró és a számítógép. Tadamm! Újra élünk!

Különben meg mi az, hogy nincs áram egy kórházban? És ha EKG-t kell csinálni vagy mittudomén? Teát akar melegíteni az ügyeletes orvos?