isolde: - Úgy hiányzik nekem a Valóság. Igazi dolgok, amik nem ilyen mentális konstruktumok, amiket nem ember talált ki önfejében, hanem léteznek. Ami miatt az L. elment egyszer egy évre tuját pakolni teherautóra, holott amúgy informatikus. Nem mentális folyamatoknak akarom tudni a nevét, hanem növényeknek akarom tudni a nevét (mint ahogy tudtam is, csak már sokat elfelejtettem). Tárgyakat akarok, mozdulatokat, időjárást. Létező dolgokat. Még a mozgásterápiás képzésen is olyan kézzelfogható dolgokról volt szó tegnap, hogy az Időt az archaikus társadalmak körként képzelték el, a nyugati társadalmak számegyenesként, mígnem Nietzsche javasolta a végtelen sugarú kört. Nagyon klassz, szeretek elvont lenni, szeretem a szelfszerveződést, a faktoranalízist, az interaktív memóriarendszereket, a szubjektív időélmény neuropszichológiáját, de... hiányzik a Világ.
Férj (megértően): - Aha, megértem... Menjél mosogatni, az konkrétum.
Már teljesen biztos, hogy nekem az agyamra ment a sok hülyeség, ma barátnőim csecsemőkorú gyermekein a joint attention-helyzetekkel kísérleteztem, Zs. (4 hónap) még nem csinálja, de M. (6 hónap) már tankönyvi szinten követi a tekintetet. És cukik is.
Bevezetés
Régóta képezi érdeklődési területemet az előadói szorongás(om), azonban a téma tudományos értékű megközelítése csupán az elmúlt hónapok eredménye. Korábbi vizsgálataink igazolták a szobanövények szorongáscsökkentő hatását, valamint egyéb tényezők mellett felvetették a hallgatóság összetételének szerepét is. Felmerül a kérdés, hogy hierarchikus munkahelyi struktúrák esetén, ahol a beosztottak alapból szoronganak főnökeiktől, milyen hatással van az előadói szorongásra magasabb beosztású vezető jelenléte a közönség soraiban. Jelen vizsgálat során arra kerestük a választ, vajon fokozza-e fiatal előadók szorongását intézményük igazgatójának váratlan felbukkanása. Megfigyeléseinket adott szakmai kongresszus véletlenszerűen kiválasztott szekciójában, két konszekutív eset kapcsán végeztük.
Módszerek
Annak érdekében, hogy elkerüljük az előadó és az intézményvezető interperszonális kapcsolatának egyedi sajátosságaiból eredő torzítást, két különböző intézményből származó fiatal előadó és a hozzá passzoló intézményvezető esetében végeztünk megfigyelést, vizsgálatunkban tehát 2 fő előadó és 2 fő vezető vett részt. Az intézményvezetők mindkét esetben előzetes figyelmeztetés nélkül, hirtelen bukkantak fel közvetlenül az előadás előtt, illetve közben, így a vizsgálati személyeknek nem volt idejük adaptálódni a kialakult helyzethez.
Eredmények
Az első esetben a fiatal, női előadó (én) intézményvezetője az első dia felvetítésének időpontjában érkezett meglepetésszerűen a közönség soraiba. Ezt követően az előadó (én) az előadás megtartására ugyan képes volt, ám mindvégig a szorongás szubjektív és vegetatív tüneteit észlelte (szájszárazság, gyorsult szívverés). Beszédében a Mahl-féle zavarjelek aránya extrém módon megnőtt: az említett előadó általában úgy nagyjából azért képes nyelvtanilag helyes mondatok segítségével kommunikálni, jelen esetben azonban az értelmetlen vagy befejezetlen mondatok, a helytelenül kiejtett szavak és a hosszú szünetek aránya sokszorosan meghaladta a megszokott mértéket.
A második esetben fiatal férfi kutató megfigyelésére volt lehetőségünk, aki előadását szemmel láthatóan szorongásmentesen, mi több, lazán kezdte, mely mind beszédében, mind gesztikulációjában megfigyelhető volt. Előadásának közepén érkezett a terembe intézményvezetője, és az előző esethez hasonlóan, a terem első sorában foglalt helyet. A közönség összetételének ilyen irányú változása az előadó szorongását másodperceken belül szemmel látható mértékben fokozta: pszichomotoriuma, gesztusai, mimikája gátolttá váltak, hangszíne veszített korábbi mélységéből, hangja elhalkult, testtartása görnyedtté, arca sápadttá, tekintete rémültté vált.
Következtetések
Eredményeink szerint fiatal előadók állapotszorongását nagymértékben növeli intézményvezetőjük hirtelen megjelenése a közönség soraiban. Vizsgálatunk erőssége, hogy a jelenséget két konszekutív eset kapcsán is megfigyelhettük, két különböző intézményből származó előadó-igazgató páros vonatkozásában. Eredményeinket így kevésbé befolyásolja az adott interperszonális kapcsolat egyedi vonásaiból eredő torzítás.
Vizsgálatunk limitációi közé tartozik a kis elemszám, a placebo-kontroll hiánya, iletve az a tény, hogy a szorongásnak csupán pszichomotoros és szubjektív jeleit figyeltük meg. A továbbiakban érdekes lenne a fiatal előadó pulzusának és bőrellenállásának mérése hasonló helyzetekben. A jövőbeli kutatásokkal kapcsolatban azonban számos etikai aggály merül fel. Jelen vizsgálat során az előadók mindkét esetben képesek voltak előadásuk viszonylag értelmes prezentálására a fenti stresszkeltő körülmények között is. Anekdotikus értesüléseink szerint azonban a vizsgálatunkban szereplő kongresszus egy másik szekciójában egy fiatal előadó leány intézményvezetője érkezését követően állítólag majdnem elájult, és pohár víz elfogyasztása után, nagy nehézségek árán tudta csak befejezni előadását. A hasonló események a fiatal előadók életminőségét, várható élettartamát, tudományos karrierjét hátrányosan befolyásolhatják.
Már a 19. században születtek ajánlások, miszerint nem szabad emberen olyan kísérletet végezni, mely bármely mértékben káros lehet számára, még akkor sem, ha az eredmények a tudomány, vagyis mások számára jelentős előnnyel járnának. Emellett az emberen végzett kísérletek etikai és jogi szabályozásának két fő dokumentuma, a Nürnbergi Kódex és a Helsinki Deklaráció értelmében a vizsgálatot megelőzően a kísérleti személy tájékozott beleegyezése szükséges. A fent részletezett vizsglatban azonban a tájékozott beleegyezést követően már nem lett volna váratlan az intézményvezető megjelenése, amely eredményeink értékelését erősen behatárolta volna. A jövőbeli hasonló vizsgálatok során tehát a kísérleti protokoll és az etikai megfontolások gondos egyeztetésére lesz szükség.
Nem szeretek halálhíreket írni blogban. Salinger azt mondta, hogy a diétájával és életmódjával 120 évig fog élni, és én ezt teljesen komolyan elhittem neki, erre tessék.
Köszönjük a könyveket.
Ismételten beigazolódni láttam a híres Melrose Place-elméletet, amelyet Zsuzsi Néni dolgozott ki az interperszonális világ jelenségeinek leírására, és valami olyasmit jelent, hogy ha valakit valahonnan ismersz, akkor azt valahonnan máshonnan is ismered, de inkább idézem szó szerint az elmélet megalkotóját:
"Az egy nagyon tudományos elmélet arról, hogy mindenki mindenkinek a mindenkije. Ugye bármely ember a világon átlag hat kézfogásra van a világon bármely másik embertől, hálózatelmélet, ilyenek. Mindig kiderül, hogy a rég nem látott unokatestvéred a kollégád szomszédjának a pasija."
Közben még mindig a diáimat csinálom, miközben Charlessal csetelek, aki Etiópiában van. Az internet csodálatos dolog.
Tegnap meg nem mentem el Barabási legújabb hálózatos-génes előadására, mert kozmetikushoz voltam bejelentve, úgyhogy most nem tudok tükörbe nézni. Mármint, csak eszmei szinten nem tudok, a szemöldököm igazából nagyon szép lett. Ilyenek történnek.
isolde: - Bezzeg a régi szép idők, szociális fóbiás koromban, mennyi időm volt naplót írni meg álmodozni meg regényeket olvasni...
Nővér: - De most mit csinálnál, ha szociális fóbiás lennél, miért lenne az neked jó?
isolde: - Akkor biztos nem tudománykodtam volna és nem lenne phd-m és már nem dolgoznék itt, hanem nyugis életem lenne.
Nővér: - Az nem lehetséges a sémád miatt.
isolde: - ????
Nővér: - Emlékszel, pár évvel ezelőtt kitöltöttél egy séma-kérdőívet?
isolde: - Tényleg? És melyik jött ki?
Nővér: - Az elismerésigény.
isolde (beletörődéssel vegyes döbbenettel): - ... ... Átok ül rajtam.
Túlságosan jól képzett személyzettel dolgozom.
Alkalmazva a tanultakat, a mai napon elbújtam, kikapcsoltam, nemet mondtam, lenémítottam, eljöttem, visszautasítottam, és meg is írtam az előadásom úgy 60%-át. Mondjuk jelenleg mintegy tizenöt ember neheztel rám, amiért nem foglalkoztam velük, vannak viszont klassz diagramjaim.
Ez most nem hangzik valami lelkesen, pedig igazából örülök.
Alkalmazva a tanultakat, a mai napon elbújtam, kikapcsoltam, nemet mondtam, lenémítottam, eljöttem, visszautasítottam, és meg is írtam az előadásom úgy 60%-át. Mondjuk jelenleg mintegy tizenöt ember neheztel rám, amiért nem foglalkoztam velük, vannak viszont klassz diagramjaim.
Ez most nem hangzik valami lelkesen, pedig igazából örülök.
Én annyira szeretem az Univerzumnak a humorát. Például az olyat, amikor egy nehéz hetet megkoronázó alvásmegvonásos ügyeletet követően átmegyek a Plázába bevásárolni meg csekkeket fizetni, bambán közlekedem a posta irányába, és akkor egy csillogó szemű kardigános fickó leszólít szórólappal és valami kiállítást ajánlgatva gyengéden egy plazmatévé irányába fordít, ahol épp azt mondja a hang, hogy "Úgy gondolja, hogy a pszichiátriának semmi köze Önhöz?! Gondolja csak újra!! A pszichiátria már beférkőzött élete minden részébe!!". A szcientológus fiatalember mondjuk kissé értetlenkedve nézett, amikor percekig hangosan röhögtem.
Különben meg basszus. (Mérges vagyok, mert alig aludtam munkából kifolyólag.) Abból is elegem van, hogy a blogomban nyígok a munkahelyem miatt, ezt is kikérem magamnak, nekem ez a blog a külön kis játszóterem volt, ahol komolytalankodhattam és írhattam a ruhákról meg az aerobicteremről meg Brennbergről meg a manikűröscsajról, nem pedig holmi nagy magyar orvosos frusztrálódás színtere, és ez is dühít. Elég ebből. Megoldom, vagy nem oldom meg, maradok vagy elmegyek, valahogy lesz. Vagy ahogy örökérvényű Húgom mondaná: gecijó minden. Itt van zene is januári hétfő reggelekhez.
Komolyan úgy kezdtem ezt az évet, hogy rájöttem, hogy én magamtól jöttem ide, és érdekel, amit csinálok és szeretem, és akkor akár tölthetem ezzel is az időmet, és tulajdonképpen minek annyi pénz. Szeretek a betegekkel foglalkozni, érdekel, lelkes vagyok. Szeretek okosodni, érdekel, lelkes vagyok. Rájöttem valamikor az elmúlt hónapban arra is, hogy az, hogy nincs professzorcsaládfám és egy nyafogó vagyok, semmilyen szinten nem ürügy arra, hogy lustán vagy nem a képességeimhez mérten végezzem a munkámat, hagyjuk már ezt a hülyeséget, túlléptem ezen és ettől kedvem lett hozzá. Rájöttem, hogy az, hogy nem vagyok szuperokos, szintén nem kell, hogy izgasson, ilyen vagyok, ez van, attól még élvezhetem. Utánaolvastam, meghallgattam, szabadnapomon kongresszusra mentem, péntek délután este tízig járok egy képzésbe, nem láttam az Avatart, a Dr. Parnassust, a Moont, a Sherlock Holmest, és semennyire nem zavar, mert ha én képzésbe akarok járni mozi helyett, azzal sincs semmi baj. Próbáltam elmagyarázni apukámnak, aki most valami harcos keleti sportot tanul éppen újonnan, hogy én szeretnék taijizni, de nincs rá időm, amit szemmel láthatóan egy percig sem hitt el. Megint érdekelt a munkám, és élveztem, hogy tudok dolgokat, és élveztem, hogy nem tudok dolgokat és utánanézhetek és megtanulhatom, és most nem hatásvadász vagyok, hanem tényleg.
Úgy két hét után tűnt fel, hogy nem, nem nézhetek utána és tanulhatom meg, mert nincs rá időm, sohasem leszek elég alapos, mert nem fér bele, mert nem kedvez a rendszer. Akkor úgy döntöttem, hogy jó, rendben, nem kedvez, én márpedig győzni fogok és egész könyveket fogok elolvasni, angolul, mert érdekel, és rendesen fogom csinálni akkor is, mert szarul csinálni nem élvezet. Rám bíztak két rendszeres feladatot, mindkettőt hetente kell csinálni ugyanaznap délelőtt ugyanabban az időpontban, elővettem asszertivitásom csúcsát, elmagyaráztam az illetékesnek, hogy én egy darab beosztott vagyok és egyszerre nem tudok két helyen lenni és a fizika mai állása szerint irreális két, egyszerre, más emberekkel és helyszínen végzendő feladatot bízni egy emberre, és nem az én dolgom, hogy ezzel megküzdjek, hanem a munkáltatómé, mert ez nem stressz vagy pszichés terhelés vagy egyéb lelki dolog, hanem fizika. A legnagyobb meglepetésemre nem sikerült ezt az információt átvinnem, úgyhogy hosszas telefonálgatás és kollégákkal való cserélgetés árán megoldottam. Azért oldottam meg, mert kedvelem azt, aki rám bízta, és tudom, hogy neki is nehéz, és ugyanezért segítettek nekem megoldani a kollégák, mert kedvelnek, és tudják.
Oké, akkor a rendszer adott, nézzük meg, tudok-e benne változni, mert ezt akarom csinálni, amit most, mert érdekel, lelkesedem, rendesen akarom csinálni, fejlődni akarok benne, akkor majd coacholom magam, beosztom az időmet, ügyes vagyok, meg tudom csinálni, I'm a leaf on the wind, watch how I soar.
Úgy három hétbe telt, mire rájöttem, hogy nem biztos. Hogy itt vagyok basszameg lelkesen, kipihenten, érdekel, akarom, és nem ezen múlik, és korábban számtalanszor voltam én a hibás, rinyáltam, pótcselekedtem, bloggerkedtem, neurotikuskodtam, duzzogtam, de most, ebben a három hétben nem én vagyok a hibás, hanem ezt így nem lehet rendesen csinálni. Persze, meg fogom tenni a tőlem telhetőt, átszervezem, csoportosítom, nemet mondok, elrejtőzöm, kikapcsolom, I'm a leaf on the wind, de egyrészt nem fog nagyon sokat segíteni, másrészt meg milyen már, hogy nekem kell itt passzív-agresszívkodni, trükközni, elbújni csupán azért, mert dolgozni szeretnék.
Vannak azok a filmek, amikről anyázva jövök ki, mert annyira jó lehetett volna, és miért kellett valami hülyeséggel elcseszni, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és fájdalmasan félresikerült, most ezt érzem a rendszerrel is, a téma klassz, a lelkesedésemet visszaszereztem, benne volt egy klassz mozi lehetősége, és hülyeségekkel csesszük el. Persze, ki mondta, hogy az élet egy jó film, és ki mondta, hogy direkt élvezetet kellene okoznia a munkának, tegnap is láttam, ahogy az útépítő munkások a mínusz ezer fokban törték föl a betont, nekem meg nem kell ötkor kelnem és kátránygőzt belélegeznem, ami klassz. Vissza kellene mennem egy lépcsőfokot a Maslow-piramisban, van pénzem kajára, szeretem a férjemet, vannak barátaim, mindkét szememmel látok, mit foglalkozok ilyenekkel, hogy lelkesedem meg érdekel meg jól akarom csinálni, luxus, hübrisz, ki dumálta tele a fejemet ezzel a hülyeséggel, mikor. Direkt adaptív volt a szociális fóbiám meg a teljesítményszorongásom, szépen eléldegéltem volna azzal a titkos hittel, hogy én nem vagyok elég jó és kész, ennyi. Az a sok hülye önreflexió, meg pszichoterápia, meg a körülöttem lévő emberek, akik megtanítottak rá, hogy mire vagyok alkalmas. Ahelyett, hogy elmentem volna a soproni könyvtárba dolgozni, fonott copfom lenne festetlen ősz szálakkal, gyűjteném a különleges teákat meg a napraforgós képeket, titkon verseket írnék és azon rinyálnék a kolléganőknek naphosszat, hogy miért nem lettem orvos.
Manikűröscsaj: - És miket ettetek Thaiföldön?
isolde: - Helyi kajákat, sok sült rizst, sült tésztát, halakat, banános palacsintát, koktélokat... Jól meg is híztam.
Manikűröscsaj (megnyugtatólag): - Ó, nem is látszik. Dehát te eddig se voltál vékony.
isolde (levegőért kapkod).
Szóval (most az időről lesz szó egy darabig, ez is van olyan jó, mint bármi) arra jöttem rá, hogy amitől igazán elfáradok és idegbeteg leszek a mindennapi tevékenységeim során, az az állandó fókuszváltás. Mert sok dolgom van, oké, de annak a nagy része alapvetően még mindig olyan típusú feladat, ami érdekel, sőt, még olyan is van, amit direkt szeretek. A baj az, hogy vannak az elmélyülést igénylő feladatok (mint például pszichoterápia vagy tudományos cikkek olvasása), és emellett rengeteg hirtelen beeső és megoldást igénylő gyakorlati probléma, jönnek, kopognak, telefonálnak. Igazából szeretek gyakorlati problémákat megoldani, van abban is flow-élmény, és az elmélyülést igénylő nyugis feladatokat is szeretem, de ezt a kettőt nem tudom vegyíteni egymással. Nem tudom úgy írni most épp az előadásomat, hogy percenként benyit valaki, kihív, bekopog, aláírást kér, kérdez, utasít, telefonál, és fél óra múlva már amúgy is máshol kéne lennem, mert kezdődik ez vagy az. Na és akkor nagyjából az a rendszer, hogy próbálok elmélyülni, percenként kirántanak belőle, ettől idegbeteg leszek, dühös leszek azokra, akik megzavarnak, dühös leszek magamra, amiért nem vagyok képes elmélyülni, jobban elfáradok ettől, mintha egész nap hatékonyan csináltam volna egy, maximum két, na jó, maximum öt dolgot, majd pedig már eleve képtelen vagyok odafigyelni az elmélyülést igénylő feladatra, mert készenlétben vagyok, hiszen akárki akármikor megzavarhat és fél óra már múlva úgyis máshol kéne lennem. És aztán meg már mindegy, mindig készenlétben vagyok, a szó, amit keresünk, a stressz. Pedig régen én olyan ügyesen el tudtam merengeni problémákon meg könyveken meg embereken hosszasan, ha békén hagytak. Tragikus. Stimulusfüggetlen lány vagyok egy stimulusfüggő világban.
- Egyszerűen nem tudom megmagyarázni a takarítónőnek, hogy az asztalterítőt ne úgy tegye fel az étkezőasztalra, hogy látszanak a hajtás élei. Előtte ki kell vasalni. Mindig elmagyarázom, akkor egy hétig úgy csinálja, aztán megint nem.
- De legalább nem lop, képzeld, nálunk volt olyan takarító csaj, akit nem engedett el egyedül takarítani a férje, mindig jött vele, megvárta, és addig kiolvasta a könyveket a polcon.
- Az is elég gáz. És tudod, mi van még, én erre kényes vagyok, hogy ha letörlöm a fürdőszobapolcot, akkor szeretem, ha szépen elrendezve vannak visszatéve rá a kis tégelyek, nem csak úgy valahogy összevissza. Ezt se érti, mindig mondom, hogy rendezze el szépen, de teljesen hiába.
- Ja, ja. Nálunk mindig van egy polc, amit kihagy a portörlésből, azt valahogy nem szereti. Nagyon nehéz rendes takarítónőt taálni manapság.
- És olyan meg nincs is, hogy nem lop, hanem annak is örülni kell, ha legalább értékek nem tűnnek el. Csokiból, bonbonból mindig hiányzik, dehát az a legkevesebb.
A fenti beszélgetés a manikűrösnél hangzik el, nem ez a szokatlan, hanem hogy a fenti beszélgetést a manikűröscsaj és a fodrászcsaj folytatja egymással, miközben a körmeit csináltató Doktorasszony (én) nem igazán tud érdemben hozzászólni, miután sose volt takarítónője. Hová tart ez a világ, kérem.
Mellesleg írom három napja, hogy mivel töltöm az Időmet, kis feljegyzéseim igen érdekes mintázatokat mutatnak és sajnálatosan kevés reményre adnak okot. Előzetes eredményeim ugyanis cáfolják azt a hipotézist, hogy említésre méltó időt töltök haszontalan dolgokkal, mint rinyálás, netezés, munkahelyi pletyka*, egyéb tetszőleges pótcselekvés. Három nap után talán korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de sajnos ha nem én osztom be rosszul az Időmet, hanem képességeimhez és körülményeimhez képest elég jól kihasználom azt, sőt neurotikus teljesítménygátlásom sincs épp, akkor nem fogok tudni érdemben változtatni a helyzeten. És akkor ugyanez lesz, mint eddig, mindig mindenről azt fogom érezni, hogy csak hirtelenjében összetákoltam, és én utálom ezt érezni. Ó, de kár lenne. Bárcsak kiderülne, hogy legalább részben én vagyok a hibás, hogy egy lógós, munkakerülő, internetfüggő, pletykás nyafogó vagyok, és akkor elmehetnék a problémámmal életmódtanácsadóhoz, reikimesterhez, pszichiáterhez, vagy amihez épp kedvem szottyan.
Azért kaptam néhány jól használhatónak tűnő tanácsot, ki is próbálok mindent, hisz a Cél halál, az Élet küzdelem, s a blogger célja e küzdés maga. Majd elmondom, melyik hogyan vált be, ám borítékolhatjuk, hogy ez a projekt olyan lesz, mint azok a filmek, amikor már az elején lehet tudni, hogy a szimpatikus és bátor főhős mintegy 90-120 perc leforgása alatt fog dicső és hősies harcban csúfosan elbukni a perzsa túlerővel / a feka sztárbokszolóval / a skót felkelőket leverő angol csapatokkal szemben.
Be is teszem ezt a számot.
Well, this is how it works:
You're young until you're not.
You love until you don't.
You try until you can't.
*Bizonyos mennyiségű csacsogás a kollégákkal szükséges és adaptív, ezt egyébként anno ebben a könyvben is olvastam, de most meg még tapasztalom is, amennyiben előnyös irányba mozdítja az esetleg megcibálódott csoportdinamikát, ami klassz.
isolde: - És nézd, ezt kaptam kölcsön. (Lengeti az Affect regulation and the origin of the self c. könyvet.)
Férj: - "A polc eredete?"
isolde: - Azt találtam ki, hogy felírom mondjuk félóránként, mivel töltöm egyáltalán az időmet egész nap, hátha akkor közelebb jutok a megoldáshoz, vagy legalább a problémához.
Pszichológuslány: - Jézusom, de hogy van időd ezt írogatni?
isolde: - Azt találtam ki, hogy felírom mondjuk félóránként, mivel töltöm egyáltalán az időmet egész nap, hátha akkor közelebb jutok a megoldáshoz, vagy legalább a problémához.
Pszichológuslány: - Jézusom, de hogy van időd ezt írogatni?
Kezdjük ott, hogy eleve mindig sejtettem, hogy idő nem létezik és tizenhét és hetven éves vagyok egyszerre, és akkor pár éve hallottam valami előadást az ausztrál bennszülöttek cirkuláris időkezeléséről, ott mindjárt magamra ismertem. A cirkuláris időszemlélet szerint minden ismétlődik, még ha más formákban is, az időnek nincsenek jól megszabható határai, nem osztható fel és mérhető meg precízen. A nyugati, lineáris időszemlélet ezzel szemben az időt mennyiségi egységekre osztja, nagyjából egy szakaszokra osztott számegyenesként képzeli el, ebből adódóan ha valami már megtörtént, akkor az örökre elveszett. Az előadó (már nem emlékszem, mi volt ez és hol) arról beszélt, hogy az ausztrál bennszülöttektől egészen máshogyan kell felvenni az orvosi anamnézist, mert nem időrendben mondják a múltat, hanem fontossági sorrendben: a jelentősebb vagy megrázóbb események közelebbinek tűnnek, a jelentéktelenebben régmúltnak. Ki emlékszik már arra, hogy megműtötték a benőtt körmömet (egy hete), viszont mostanában halt meg a kedvenc nagyapám (hét éve). Nekem ez teljesen érthető, nem eltelt idő van, hanem jelentőség, és nyilván nem osztható fel az idő egyenlő részekre, vagyis persze, van egy ilyen konszenzus, de annak alig van köze a szubjektív időélményhez. És onnantól, hogy nincs köze a szubjektív időélményhez, mesterségessé és idegenné és nehézkessé válik az idő úgynevezett mérése, mint ahogyan az is.
Ez még nem minden.
This largest study on time sense in manic patients confirmed results of a divergent alteration of time experience in depressive and in manic patients but revealed an uniform time overestimation by both patient groups in time judgment tasks.
A plakáton meg "gyanús szövetkabát"-nak olvastam a "gyapjús szövetkabát"-ot. Üdvözletem S. Freudnak.