- Egyszerűen nem tudom megmagyarázni a takarítónőnek, hogy az asztalterítőt ne úgy tegye fel az étkezőasztalra, hogy látszanak a hajtás élei. Előtte ki kell vasalni. Mindig elmagyarázom, akkor egy hétig úgy csinálja, aztán megint nem.
- De legalább nem lop, képzeld, nálunk volt olyan takarító csaj, akit nem engedett el egyedül takarítani a férje, mindig jött vele, megvárta, és addig kiolvasta a könyveket a polcon.
- Az is elég gáz. És tudod, mi van még, én erre kényes vagyok, hogy ha letörlöm a fürdőszobapolcot, akkor szeretem, ha szépen elrendezve vannak visszatéve rá a kis tégelyek, nem csak úgy valahogy összevissza. Ezt se érti, mindig mondom, hogy rendezze el szépen, de teljesen hiába.
- Ja, ja. Nálunk mindig van egy polc, amit kihagy a portörlésből, azt valahogy nem szereti. Nagyon nehéz rendes takarítónőt taálni manapság.
- És olyan meg nincs is, hogy nem lop, hanem annak is örülni kell, ha legalább értékek nem tűnnek el. Csokiból, bonbonból mindig hiányzik, dehát az a legkevesebb.

A fenti beszélgetés a manikűrösnél hangzik el, nem ez a szokatlan, hanem hogy a fenti beszélgetést a manikűröscsaj és a fodrászcsaj folytatja egymással, miközben a körmeit csináltató Doktorasszony (én) nem igazán tud érdemben hozzászólni, miután sose volt takarítónője. Hová tart ez a világ, kérem.