Kezdjük ott, hogy eleve mindig sejtettem, hogy idő nem létezik és tizenhét és hetven éves vagyok egyszerre, és akkor pár éve hallottam valami előadást az ausztrál bennszülöttek cirkuláris időkezeléséről, ott mindjárt magamra ismertem. A cirkuláris időszemlélet szerint minden ismétlődik, még ha más formákban is, az időnek nincsenek jól megszabható határai, nem osztható fel és mérhető meg precízen. A nyugati, lineáris időszemlélet ezzel szemben az időt mennyiségi egységekre osztja, nagyjából egy szakaszokra osztott számegyenesként képzeli el, ebből adódóan ha valami már megtörtént, akkor az örökre elveszett. Az előadó (már nem emlékszem, mi volt ez és hol) arról beszélt, hogy az ausztrál bennszülöttektől egészen máshogyan kell felvenni az orvosi anamnézist, mert nem időrendben mondják a múltat, hanem fontossági sorrendben: a jelentősebb vagy megrázóbb események közelebbinek tűnnek, a jelentéktelenebben régmúltnak. Ki emlékszik már arra, hogy megműtötték a benőtt körmömet (egy hete), viszont mostanában halt meg a kedvenc nagyapám (hét éve). Nekem ez teljesen érthető, nem eltelt idő van, hanem jelentőség, és nyilván nem osztható fel az idő egyenlő részekre, vagyis persze, van egy ilyen konszenzus, de annak alig van köze a szubjektív időélményhez. És onnantól, hogy nincs köze a szubjektív időélményhez, mesterségessé és idegenné és nehézkessé válik az idő úgynevezett mérése, mint ahogyan az is.
Ez még nem minden.
This largest study on time sense in manic patients confirmed results of a divergent alteration of time experience in depressive and in manic patients but revealed an uniform time overestimation by both patient groups in time judgment tasks.