The saddest story ever told, oh lord

Ugye, és az világos, hogy amennyiben ma délután sikeres vizsgát teszek, akkor mivel fogok foglalkozni holnap? Kirándulok Sopronban? Elmegyek kontakttáncra? Szaunázom az edzőteremben? Megnézek nyolc filmet zsinórban? Mi derült ki az imént, hogy mivel kell foglalkoznom holnap? Na, mivel? Na, mivel? Na, mivel? Hát persze, hogy a soha el nem készülő, életvitelszerűen írogatott cikkemmel. Naná. Mégis mi más lehetne a jutalmam.

Soha nem lesz ennek vége. Megyek, kicsit imaginálom, ahogy felmondok.

Even cold November rain

Egyre nagyobb a kísértés, hogy pszichoterápia-tanulás helyett blogbejegyzéseket írjak az időjárásról.

Si vis pacem para bellum

isolde (felnéz random pszichoterápiás könyvből): - Te, köztünk dominanciaharc van?
Férj: - Majd adok én neked dominanciaharcot!

Főleg cica

Innen. Cuki.

You've gotta try a little harder

A kognitív viselkedésterápiás tankönyv olvasása közben megerősödött az a diszfunkcionális hiedelmem, hogy nem vagyok elég perfekcionista.

Kaland az élet

Lassan tetőfokára hág az izgalom, ugyanis évek óta szeretnék egy olyan joghurtkészítő gépet, amilyen a szüleimnek van (kis tégelyek vannak benne és nem drága), és végre találtam egyet a vaterán, ma vettem át, jelenleg van benne a cucc, aminek estére joghurttá kell változnia.

Tudomtudom, a tejből akkor is joghurt lesz egy idő után, ha csak hozzáadunk joghurtot és állni hagyjuk, de az nem olyan.

Nekem semmi se szent

Egészen komolyan az agyamra ment a tárgykapcsolatelmélet, és rájöttem, hogy túl sok itt a tárgy, és integrálok és differenciálok és szelektálok és kiválogatom, mi kell, meg mi nem kell nekem az életben. Ez kell, ez nem kell. Ez se kéne most annyira (mármint ez a bloggerkedés), de rámragadt és nem jön le, hát nincs mit tenni.

Van az minden évben, amikor szétválogatom a ruháimat és elajándékozom azokat, amik nem kellenek, azt is imádom, lehet csinálni mámorosan, kidobálni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet, s ami új meg ép. Nem, nem félek attól, hogy kidobok valamit, ami később mégis kellene. A lomtalanítás direkt a kedvencem, a férjem szokott lefogni, hogy ne hajítsam ki az összes bútordarabot meg konyhaeszközt, amit valamiért nem kedvelek. Szóval gyűjtögetek, szelektálok, lavírozok, és "a bizonytalanságom tart biztonságban", hogy klasszikust idézzek.

De azt nem gondoltam, hogy valaha sorra kerülnek a könyvek is. Klassz.

A lepényhal megy először

A reményhal meg utoljára. Örülök, hogy velem egyidőben másoknak is feltűnik ugyanaz a probléma, bár kissé más interpretációban, de a lényeg ugyanaz. És akkor folytassuk a lavírozást az életben, mert ahhoz igazán értek.

Az élet, az univerzum meg minden

Manapság meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy lassan nyolc éve dolgozom itt és megengedtem, hogy a munkám felfalja az életemet, és a végén mégis itt állok üres kézzel.

Ja, mert az is az elméletem, hogy túl felszínes vagyok, és hogy erről is a munkám tehet, mert ha ott jelen akarok lenni rendesen és a teljes valómban napi nyolc órában, akkor ahhoz arra volt szükség, hogy odakint felszínes lehessek és agyatlanul sorozatokat bámuljak és hülyeségeken röhögjek, mert így volt meg az egyensúly és így volt túlélhető.

Volt benne tudatos rész, amikor kiléptem az írókörből, mert láttam, hogy nem fér bele és valamit be kell áldozni, és volt csak félig tudatos, hogy nem kerestem pénzt és kevés időt töltök a szeretteimmel, és akkora rendetlenség van a lakásban, hogy azt mutogatni kéne. De nem tudom, mit vártam cserébe. Mit vártam cserébe? Megbecsülést? Dicséretet? Pénzt? Nem is gondolkodtam ezen, csak csináltam, amit mondtak vagy amit kellett?

Szóval ezzel jár, ha az ember szabadságot vesz ki, hogy vizsgára tanuljon. Ha egy kicsit is kívülről nézek az életemre, már egészen furcsának tűnnek benne a hangsúlyok. És persze, általános jelenségről beszéltünk, Johnny elmélete az évi rendes szabadságról, hogy két-három nap delírium után az ember kitisztul és ráébred, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel". Valójában nem gondolom, hogy erre van bármiféle válasz vagy teendő. Sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy a valóság az az, hogy feltűnően sok esetben azt csináltam, amihez kedvem volt, és hogy nem üres kézzel állok, hanem egy csomó mindenem van, de hagyjuk a realitástesztelést, az a gyengék menedéke.

A tanulással persze rettentően semennyire sem haladok, de majd az utolsó három napban gyorsan összeszedem magam, ez a titkos terv.

Much more simply than otherwise

Azt mondja, "azért kedvelem, mert mindig olyan emberi", én meg ezen gondolkodom azóta, hogy ez egy bók? És egyáltalán ez mit jelent? Hogy emberi? Hogy őszinte, vagy néha ügyetlenkedik, vagy hiteles? Mert az Ember az olyan, az hiteles? Mert amelyik hazudik, vagy mindig csúcsszuper, vagy játssza az eszét, az nem emberi? Akkor az micsoda? Macska?

We don't need no thought control

Teljesen feldobott engem ez a sztori, hogy tudniillik eszembe sem jutott a gyűrűs helyzetben egyáltalán részt venni, és különösen nem gondolkodtam semmiféle reális magyarázaton. Klassz, már azt hittem, hogy a régi elvarázsolt helyett egy ilyen gyakorlatias, talpraesett menyecske lett belőlem az utóbbi években és elveszítettem a világban (kissé értetlenül) szemlélődő üzemmódomat. Nem, nem tudom, miért örülök ennek.

Még az történt, hogy kölcsönkérték tőlem a Rend és rendetlenség c. Polcz Alaine könyvemet, úgyhogy előszedtem, és eszembe jutott belőle egy gondolat: hogy tudniillik van valamennyi párhuzam aközött, mennyire van rend az ember fejében, meg a szobájában/íróasztalán. Szóval körbesétáltam a lakásban ezzel a szemmel, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy különböző helyiségek ajtajában állva, ujjal a szoba közepe felé mutogatva hangosan röhögök. Hát, ha akkora rend van a fejemben, mint ebben a lakásban, akkor az több mint kétségbeejtő.

Egy gyűrű mind felett

Utazom a villamoson, hétfő, felhős ég, merengek az Élet Dolgain, fülemben zene, szememen napszemüveg. A szemközti ülésen egy leginkább perzsa kinézetű, harmincas, körszakállas fickó ül sötétkék melegítőben és felém pislog. Kisvártatva feláll, közelebb jön, lehajol, és az ülésem alól felvesz a földről egy hatalmas arany pecsétgyűrűt. Rám pillant és valamit beszél. Kiveszem a fülhallgatót, leveszem a napszemüveget, akkor éppen ott tart tört magyarságal, hogy én vesztettem-e el a gyűrűt. Elég nyilvánvaló, hogy nem, megmondom, hogy nem.

Forgatja a kezében tanácstalanul.

Tört magyarsággal megkérdezi, hogy kell-e nekem, ő mit csináljon vele, nem magyar. Az a válasz tűnik helyénvalónak, hogy nem, nekem ne adja, hiszen ő találta. Miközben felém nyújtja, észreveszem, hogy kis papírfül van a gyűrűn, árcédula és hogy hány karátos, közelebb hajolok és lopva kibetűzöm, hogy hetvennyolcezer forint. A fickó vállat vonva a sötétkék melegítőnadrágja zsebébe süllyeszti az ormótlan méretű pecsétgyűrűt és visszaül a helyére.

Visszarakom a fülembe a fülhallgatót és azon merengek tovább, hogy ezt most így hogy? Most ez mi volt? Most ez még a Valóság úgy egyébként? Mert amúgy semennyire sem zavarna, ha mostantól átalakulna az életem valami mágikusrealista regénnyé vagy urbánus fantasy-vá.

Még mindig a kitömött mókusnál tartok

Szóval meg akarok tanulni úgy felülni az ágyon, mint Karády Katalin a Halálos tavaszban. Szaténkombinét viselnék és harisnyatartót és számtalan vérvörös rúzsom lenne és kiszámíthatatlan hangulatváltozásaim. Sosem lehetne tudni, hogy mikor húzom be a rózsacsokorral érkező férfit a nyakkendőjénél fogva az ajtórésen és csókolom szájon és mikor pofozom fel és öntöm az arcába a kezemben tartott pohár pezsgőt. Vagy hogy milyen sorrendben. Otthon is tűsarkúban járnék és épphogy-áttetsző csipkeköntösökben és belehalnék a szerelembe, de legalábbis a kanapén elheverve zokognék vigasztalhatatlanul vagy az ablakmélyedésben ácsorognék álmodozva, esetleg karomon macskával, szipkából szívnám a cigarettát és szakadna az eső. Hosszú hajam lenne, ami állandóan az arcomba hullna és folyvást férfiak könyörögnének, hogy kibontsam, és halovány, vadító parfümillat lengene körül, amerre járok, és kezdő költők már a járásomról több versszakot írnának. Kevesebbet nevetnék, bár a mosolyomról további versszakokat írnának, inkább állandóan sarkon fordulnék és elrohannék és úgy tennék, mintha meg sem hallanám, amikor kétségbeesetten kiáltozzák utánam a nevemet. Senkit sem ölelnék meg, hanem magamhoz rántanám őket meg ellökném meg a karjaikba zuhannék, meg hagynám, hogy vezessenek tánc közben. Holdfény lenne és aprócska táncparkett, a tollboámat ledobnám a korlátra és csak nekünk játszana a zenekar, aztán snitt, és már a nappaliban táncolnánk tovább és a kitömött mókusra hajítanám a szaténkombinét. Aztán elölről.

Theoretical Block

Hát ez mekkora, ezt imádom. Mindenkinek kötelező, aki ismeri a Nagyvárad téri Elméleti Tömböt.

Eredetileg itt: Theoretical Block from Aron Lorincz on Vimeo.

Hová vezetne az

Kétségkívül jobb lett volna, ha a hiperkritikusságot például nem integrálom a szelfembe, és akkor most nem akarnám tízoldalanként kihajítani a nyitott ablakon nem esne nehezemre betartani azt a fogadalmat, hogy legalább addig nem szidom a tankönyvet, amíg le nem vizsgáztam belőle. Tudom, írjál jobbat.

A szívnek húrja van

Akkor I love you-t fogunk hallgatni, egy sanzon-feldolgozást, eredetileg azt hittem, Karády Katalin, de az internet szerint Törőcsik Marinak írták.

És itt van az eredeti (2.00-nál kezdődik). Törőcsik Mari azért elég meggyőző.

Ez aztán oda vezetett, hogy fél délelőtt sanzonokat hallgatunk, és a Halálos tavasz botrányos vetkőzős jelenetén nevetgélünk. Egyrészt csodálatosan erotikus, látszik Karády Katalin harisnyás bokája a mézeskalácsszív tükrében, másrészt meg micsoda, kitömött mókus??

Ti mind egyéniségek vagytok

Már csak az az egyetlen dolog aggaszt engem, hogy ha teszemazt még pár év és kiábrándulok még a pszichoterápiából is, vagy meglátom a korlátoltságát (mondtam már, hogy borzasztó, hogy ha valamit egyszer megláttál, utána már nem lehet nem-meglátni? Bezzeg ha pszichotikus szintűek lennének az énvédő mechanizmusaim, akkor menne az ilyesmi. Látjátok, hova vezetett az a sok önismeret?) és úgy döntök, mindenki éljen úgy, ahogy akar vagy ahogy tud, és ki vagyok én, hogy beledumáljak, akkor azután miből fogok élni. Reméljük, idáig azért nem jutunk el.

Ellenben most I love you-t fogok hallgatni és napozok és elolvasom a pszichoterápia tankönyvének második kiadását. Mert nekem megvan ugyan az első, de meg kellett vennem a másodikat is. Mert kínosan üres a könyvespolcom, és az első annyira fenomenálisan klassz volt, és annyi pénzem van, hogy húszezresekkel fűtünk.

Ja, és még az is volt, hogy hosszú kihagyás után idén tavasszal úgy döntöttem, én ugyan be nem fizetem magam szóbanforgó pszichoterápiás kongresszusra a saját pénzemből, mert annyira nem érdekel, és tíz percig smúzoltam az első utamba kerülő  orvoslátogatóval, mire az befizetett kétnapos, nemottalvós hazai kongresszusra, valami tízezer forint volt a regisztrációs díj, ennyiért adtam el halhatatlan lelkemet, és erre kiderül, hogy a díjban nincs benne az ebéd, és ha akarok ebédet, akkor fizessek be még négyezer rugót. Ezért tart itt ez az ország.

Túl sokat beszélek

Tehát a tárgykapcsolatelméletről, ugyanis ezek után az a nyomasztó érzésem támadt, tartozom neki annyival, hogy gúnyolódás helyett kicsit megvédem. Mert különben még a végén valami fafejű iskolahű terapeutának tűnnék, és hová vezetne az.

Kezdetben volt S. Freud, aki levezette, hogy csomó pszichés tünet abból adódik, hogy az énünk különböző részei között konfliktus van. Harc. Áthidalhatatlan feszültség. Az énünk különböző részei az ösztön-én, az ego, és a felettes én, ezek hárman nem értenek egyet, aztán meg is van a baj. Freud után aztán többen rájöttek, hogy ő túlságosan az intrapszichés (az adott páciens agyán/lelkén belüli) konfliktusokra koncentrált, és nem tűnt fel neki, hogy van külvilág is, és azzal is kellene érdemben foglalkozni. A tárgykapcsolatelmélet kidolgozói (kedvencünk, Melanie Klein, meg a cuki Anna Freud*, meg még egy rakat brit) azt próbálták levezetni gyerekek és páciensek megfigyelésére alapozva, hogy a külvilágban létező dolgokkal mit csinál a pszichénk és ahhoz hogyan viszonyul. A külvilágnak azon elemeit, amikre érzelmek irányulnak, elnevezték tárgynak (bár ez lehet élőlény is vagy fogalom, anyánk is vagy a Himnusz vagy egy adag csokoládépuding), a saját magunkat összefoglaló néven elnevezték szelfnek, és azzal kezdtek el foglalkozni, hogy a tárgy és a szelf között miféle viszonyok léteznek.

Ennek eddig azért, a furcsa szóhasználatot leszámítva, van értelme.

Bevezettek egy csomó fogalmat bizonyos működésekre, például amiket korábban már említettem. Amikor a szelf a saját elfogadhatatalan részét kivetíti a tárgyra és megpróbálja abban kontrollálni, az a projektív identifikáció, ami magyarul az jelenti, hogy nem vagyok hajlandó bevallani magamnak, hogy vigasztalásra szorulok, ezért azt képzelem, hogy más vigasztalásra szorul, majd megvigasztalom őt. Vagy: dühös vagyok a férjemre, de ezt nem akarom belátni, ehelyett addig basztatom, amíg ő dühös nem lesz, aztán vagy megpróbálom megnyugtatni, vagy akkor már én is lehetek dühös amiatt, hogy ő az, win-win. Vagy van például az internalizáció, amikor a szelfünk részévé tesszük a jó tárgyat vagy annak egy részét, ez az, amikor a körülöttünk lévő emberek bizonyos tulajdonságait eltanuljuk, gesztusaiktól a világlátásukig, és ha nincs velünk anyánk, akkor mondunk magunknak estimesét, bizonyos helyzetekben úgy reagálunk, ahogy idősebb kollégáinktól láttuk, stb. (Áh, ez annyira szomorú. Én ettől végtelenül szomorú vagyok, hogy erre kényszerülünk. Sokkal jobb, amikor a hülye internalizáció helyett simán ott vannak velünk a jó tárgyak.) Vagy a hasítás, amikor nem vagyunk hajlandóak belátni, hogy a dolgok egyszerre jók és rosszak, és vagy csak rossznak, vagy csak jónak tartjuk őket, ami naponta is változhat (pl. ott volt Göri, akit vagy feltétlen imádtam, vagy meg tudtam volna ölni), de lehet csinálni csoportok szintjén is, az emberek nem mind jók és gonoszak is egyszerre, hanem vannak a cigányok/vegetariánusok/pszichiáterek, akik elvetelmült gonoszak**, és vannak a skinheadek/húsevők/ami a pszichiáter ellentéte, akik mind csak jók, és akkor lehet a másik csapatot utálni, de magunkban nem kell meglátni a rosszat, win-win. Meg egy csomó ilyesmi, létező lelki működéseket leíró, alapvetően hasznos fogalmak.

A kissé bizarr szóhasználat és bizarr, szimbolikus, néha túlszexualizált példák miatt eleve lehet gúnyolódni, engem a könyvben most az zavart, hogy mindenki mást ért a fogalmak alatt és évtizedes meddő viták alakulnak ki elméletalkotók között, és fejlődésre igen nehezen képes a dolog. Hogy meg kell tanulnom a tankönyvből Mahler fejlődési kategóriáit, holott már tudjuk, hogy nincs is normál autizmus szakasza. Nem létezik. Az is zavart, hogy olyan, mint valami téveszme, mindenre rá lehet vonatkoztatni, a kisgyerek azért köpi ki a spenótot, mert az projekció, így kíván megszabadulni a rossz tárgytól, és hosszan elemezzük a Piroska és a farkast, hogy abban a jó tárgy, a rossz tárgy, az inkorporáció (ti. a farkas felzabálja Piroskát) és egyéb mechanizmusok hol érhetőek tetten. Az összes pszichiátriai kórkép megmagyarázható tárgykapcsolati síkon, jó, legyen. Van a fixációs teória, hogy melyik betegség hol rekedt meg a fejlődési vonalon, azt is túlhaladtuk már tudtommal, akkor meg minek tanítják úgy, mint jelenben érvényes, létező dolgot. Se nem humanista, se nem tudományos, én meg ugye Rogersen nőttem fel, nekem ez kicsit fura.

De ami igazából zavart most, az az, hogy rettentően patologizál, vagyis bizonyos mechanizmusokra el van döntve, hogy az a kóros, a másik meg a normális. Mondjuk eleve a tárgykapcsolatelméletben szereplő csecsemők: kóros, bizarr, beteg kis korcsok szegények szinte mind. Az énvédő mechanizmusaimról pedig le lehet szépen szállni. Ha én projektálni akarok, meg hasítani, akkor hadd csináljam már anélkül, hogy patológiásnak kelljen magamat érezni. Hamilton ugyan megemlíti néha bátortalanul, hogy ezek a mechanizmusok a "normál népesség" körében is meglepően gyakoriak. És tényleg, akkor mindenkit meg kell ebből gyógyítani? És ha nem fogok hasítani, akkor jobb lesz? Jobb fej leszek? Normális leszek? Boldog? Könnyebb lesz az élet? Nehezebb? Miért mondjuk azt egyfajta működésmódra, hogy személyiségzavar, a másikra meg nem? A Mester egyszer azt mondta, a szenvedést kell nézni, akkor nemnormális valami, ha az illető szenved tőle. Aki "normális", az kevesebbet szenved. Mert szenvedni nyilván nem normális.

Bezzeg amikor életemben először találkoztam Luciával a Tandemben (2006 őszén), akkor lazán közölte, hogy ő ugyan tanult pszichológiát, de nem lesz az, mert a pszichológusok meg akarják változtatni az embereket és egy normálisnak nevezett skatulyába akarják őket kényszeríteni, vagy valami ilyesmit magyarázott, és én egészen biztos voltam benne, hogy hülyeségeket beszél.

*Anna Freud, miközben analizálta a díványon szabadasszociáló pácienst, kötögetett, mert jobban tudott figyelni, ha a kezeit lefoglalta ezzel a monoton munkával, és a múltkor azon röhögtünk, hogy az annafreudistáknak valószínűleg esettanulmányként egy-egy sálat vagy pulóvert kell leadniuk, és a szupervíziós csoportjaik úgy zajlanak, hogy "itt ez a piszkosszürke, kötéshibákkal teli csík a negatív viszontáttételre utalhat".
**A példák önkényesek és felcserélhetőek, az isolde.hu szerkesztősége nem gondolja, hogy a romák vagy a vegák vagy a pszichiáterek gonoszak lennének, sem fordítva. Jelen bejegyzés megírása közben egyetlen pszichiáter sem sérült meg.

Szerinted a gitár az magyar?

Kaptam egyébként Rejtitől I love you CD-ket, úgyhogy azokat hallgatom a tárgykapcsolatelmélethez. Az elmélet csoportokra vonatkoztatva mondjuk sok mindent megmagyaráz a munkahelyemmel/a pszichiátriával kapcsolatban. De ez mellékszál, az I love you ellenben kétségkívül cuki.