Minden, ami szép, öröm lesz örökké

Cím Keatstől, mert agyamra ment a Hyperion-tetralógia. A 2025-ös év azzal kezdődött, hogy váratlanul meghalt Agnus férje, aki tök jó fej volt, aztán később az év során szintén váratlanul meghalt egy gyerekkori barátnőm anyukája, és én ettől annyira megijedtem, mármint hogy az ilyesmi csak így lehetséges, hogy utána már automatikusan lényegesen alacsonyabbra tettem a lécet. Abban az értelemben, hogy oké, minden rendben van, amíg életben vagyunk. Nem borultam ki olyanon, hogy meghúztam az autót. Egész évben az a vers járt a fejemben, hogy csak meg ne halj, csak meg ne haljak*, amiről fogalmam sincs, hogyan került a fejembe és hol hallottam, és mindig örültem, hogy fú, még mindig élünk, akkor mi a probléma.

Sajnálatos módon ettől nem lettem egyáltalán ilyen kedves, elégedett, boldog, vagy más módon spirituálisan megvilágosodott, és pontosan annyira kritikus vagyok, veszekedős és nyafogós, mint normálisan. Kár. Szerencsére nem lettem szorongóbb se, elmentem az életkoromban javasolt szűrővizsgálatokra (meg a férjemet is elküldtem), de amúgy ugyanolyan jól alszom, mint annakelőtte és pont ugyanannyit szorongok, mint világéletemben szoktam. 

Amúgy túl sok minden nem történt, de ez a KÍgyó éve volt, amire jellemző a passzivitás, elmélyülés, tervezgetés, vagyis az ugrabugrálás hiánya. (A következő a Ló éve lesz, az dinamikusabb, de csak februártól kezdődik.)

A kedvenc pillanatom az volt, amikor ültünk Koh Phanghanon a friss déligyümölcsökből és banana pancake-ből álló reggelinél az óceánparti szállásunk napfényes-szellős teraszán és csillámlott a víztükör és áradt a csí és szürcsöltük a coconut shake-et és a Fiú elgondolkodva így szólt: Anyi, kérdezhetek valamit? Miért pont Norvégiába költöztünk?. A kedvenc sétám, amikor Humannel elmentünk a Martinovics térre és megkerestük a 4/B-t, a kedvenc dalom a spotify szerint a Half note city-től a Nem az a Hold**, ami tényleg igaz, szeretem azt a számot (és a Half Note City többi számát is szeretném, ha nem lennének az idegesítően artisztikus szövegeik, de sajnos), ráadásul a tökéletes bemelegítő szám a futógépre. A kedvenc ételem a 886 Dim Sum Bisztróban az az izé, amit ettünk, nem emlékszem a nevére, zsíros sertéshús volt benne, amit soha nem eszem és nem is szeretek, és valamiért csodálatos volt, meg a saját sütésű bejglijeim, örökké hálás vagyok Piszkének a receptért (és az összes családtagom és még néhány kollégám is). A kedvenc filmem a Flow, de meglepően jó volt az Érzelmi érték is, amire fanyalogva mentem el kortársnyomásból, nem szeretem Renate Reinsve-t, tömve volt a mozi és a mellettem lévő két csaj videókat nézett a telefonjukon és selfie-módban rúzsozták magukat Stellan Skarsgard drámai monológja kellős közepén (Sandefjordban). Persze, nagyon kevés felnőtt filmet láttam idén, viszont majdnem az összes gyerekfilmet moziban (küldetésem a gyermekek moziba hurcolása). A könyvekről már beszéltem. 

Ugyanott dolgozom mint eddig, a kis pszichoterápiás bentfekvős osztályon az erdő szélén, nyugis. Befejeztük a traumaterápiás módszerünk pilot study-ját és íródik a cikk, sokkal lassabban, mint gondoltam, de nem én írom, hanem mások, én már megírtam a saját kis részemet, szóval majdcsak lesz valami. Elkezdtünk ugyanerről egy randomizált, kontrollált vizsgálatot, ami lassabban megy, mint gondoltuk, nekem kell bevonni bele résztvevőket, és valamikor novemberben mondtam a Pszichológusnak (65 éves férfi), hogy kellene nekem valami motivációs lökés. Ő Norvégia egyik legismertebb viselkedésterapeutája, nyilván jutalmazásban gondolkodott, úgyhogy azóta mindig, amikor bevonok egy új résztvevőt, kapok tőle egy csillámos cicás matricát, és rögtön azon a héten hirtelen bevontam négy főt, azóta is mindenki ezen röhög (hogy a viselkedésterápia mennyire hatásos). Voltam Amszerdamban kongresszuson, semmi kedvem nem volt hozzá, és aztán csodálatos volt Mamintivel is meg Johnnyval is találkozni, nagyon jó volt úgy résztvenni kongresszuson, hogy kizárólag kedvtelésből vagyok ott, nem kellett saját előadás vagy poszter miatt paráznom, és belelkesültem újra a pszichiátriába, a nerdségbe, hogy a tánc neurobiológiája, meg hogy ha blokkolod az egerek REM-fázisát alvás közben, akkor máshogyan emlékeznek a traumákra, imádom. 

Elmentem két kör kreatív írás kurzusra, nem volt hibátlan, de mindkét kört hasznosnak éreztem, az elmélet között is volt olyan, amit tudok használni, és a beküldött szövegek javítása is tanulságos volt (és ez utóbbiban nem bizonytalanodtam el, pontosan tudtam végig, mi az, amit tényleg javítanom kell, és mi az, amit Andi nem szeret, de én akkor is benne hagyom, mert direkt tettem oda). A regényem nem tudom, hogy áll, néha megrémülök, hogy úristen, soha az életben nem lesz kész, egyébként terjedelmileg 50-60%-nál, de sok javítandó rész van még. Nagyjából abban a mindsetben vagyok, hogy hát, lehet, hogy szar lesz, de egyszerűen annyira akarom, hogy létezzen a 90-es évek Sopronjában játszódó női autofikció, hogy kénytelen vagyok megírni (Isolde: The Beginning). Nem tudom, mikor lesz kész, kevés időm van rá és azt is rosszul osztom be, szóval izguljunk, hogy ne legyen még világvége. 

A komplett ősz és december egy komplett, folyamatos FOMO volt, plusz hátfájás, fejfájás, lábfájás, köhögés, mindig valami. Vagyis nem is a FOMO a megfelelő kifejezés, nem féltem arról, hogy lemaradok valamiről, hanem pontosan tudtam, hogy lemaradok valamiről és szomorkodtam miatta. Grief Of Missing Out. Kezdjük ott, hogy a Húgomnak született gyereke, és én azt mindig úgy képzeltem, hogy majd ott fogok kéretlen jótanácsokkal és nutellás süteménnyel nyüzsögni, erre még mindig csak videochaten láttam. Volt At Night I Fly koncert, ami a kedvenc magyar progrock zenekarom és kb évente egyszer koncerteznek és akkor pont nem voltunk otthon, lemaradtunk a Népi Papa és a haverokról is idén, a Medúzák nélkülünk ettek a Parázsban, a volt kollégáim, a Senior Klub (Niké, Kolléga, Johnny, Kislány meg én), akik utoljára kb húsz éve söröztek együtt, most szerveztek közös sörözést, amiről lemaradtam, megnyílt új helyen a Málna, és akkor miután egész ősszel ezen nyígtam, eljött a december, most nem utaztunk Magyarországra, mert dolgoztam még 24-én is és két ünnep között is, és a gyerekek is eredetileg arra szavaztak, hogy tavaly utaztunk, idén itthon töltsük a karácsonyt, mármint Norvégiában-itthon. Aztán a karácsony előtti héten elkezdték, hogy emlékszel, milyen jó volt tavaly ilyenkor Sopronban a Fő téren a karácsonyi vásáron (sapkákat és kesztyűket venni, mert megfagytunk), meg anyukám szülinapi bulija, és én is elkezdtem, hogy basszus, tényleg milyen jó volt Pesten a barátainkkal, meg amikor Sopronban a hosszú, fekete, harminc éves szövetkabátomban (még mindig iszonyú jól néz ki szerintem, a régi Panic! márka, a felálló szőrű macska logóval) gyalogoltam le az Erhardtba a kacsacombokért, és a sógornőm látott a kocsiból és rögtön tudta, hogy én vagyok, mert csak én járok ilyen vidám léptekkel. 

Igen, tudom, hogy ha egész évben életvitelszerűen Magyarországon élnénk és az ottani állami egészségügyben dolgoznék és a gyerekeim az ottani közoktatásba járnának, akkor lehet, hogy nem járnék ilyen vidám léptekkel. Bár, ami a közoktatást illeti, abban itt is boldogtalanok. Igen, arra is FOMO-m van, hogy nem tehetek többet Magyarországért, Sopronért, a szűk családomért, a barátaimért, csak ilyeneket, hogy Sopronban helyi vállalkozóknál veszem a könyvet, fagyit, péksüteményt, specialty kávét (mondjuk eleve náluk van a jó cucc), meg ingyen oktatok egy magyar egyetemen (online, pár órát), meg elmegyünk majd szavazni. 

Még az is volt a tavalyi évben, hogy részben a regényemnek és az ahhoz kapcsolódó, régi naplóim olvasgatásának köszönhetően, részben meg véletleneknek köszönhetően, több, régi barátommal is többet beszéltem ebben az évben, mint amúgy szoktam (meg Charlessal találkoztunk is Thaiföldön, mert ő ott él), és ez jó. Továbbra is meggyőződésem, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya az életedben, embereknek, akiket ismertél" (Semprun), és egyedül a szeretetnek van _bármi_ értelme a világon, akármilyen kicsi vagy fura helyeken is bukkan fel. 

Terveink a jövő évre: spórolás, és ha sikerül, nagyobb lakásba költözni, mivel a Fiú (9) és a Lány (12) egy db, nagyon kicsi gyerekszobán osztozik, amit ráadásul néha vendégszobának és dolgozószobának is használunk, és előbb-utóbb kell még egy szoba. Már nézegetek hirdetéseket, egyelőre egyik se tetszik, ami kijönne a pénzünkből, szóval, meglátjuk. A gyerekek nagyon akarnak már macskát, szóval elképzelhető, hogy beszerzünk egyet jövőre. A Lány idén végez az általános iskolában (az itt 7 osztályos) és megy tovább a 3 éves ungdomskole-ba, és szeretnénk, ha azt már nem a norvég közoktatásban, hanem a nemzetközi iskolában kezdené, jelentkeztettük oda, meglátjuk, bekerül-e. A szerencsére bízzák, nincs felvételi. A Fiút is jelentkeztettük, mert határozottan ragaszkodik hozzá, hogy ő sem szeret ide járni és át akar menni. Ez a város másik felében van, és tandíjat is kell fizetni, szóval lakásvásárlási terveinket az is befolyásolja majd, hogy bekerülnek-e vagy sem (mind földrajzilag, mind pénzügyileg). További tervem, hogy írom tovább a regényem, meg tornázgatok, meg nagyjából egészségesen eszem, ahogy eddig. 

Ami a világot illeti, hát igen, az nem néz ki jól, de remélem, kitart még egy darabig. Tavaly valahogy szóba jött a munkahelyemen a jövő / klímaváltozás / külpolitika / világvége, és mondtam valami olyasmit, hogy "...ha a világ tíz év múlva is rendben lesz", mire a Pszichológus megkért, hogy definiáljam pontosabban a "rendben lesz"-t, és azt mondtam, hogy "ha lehet kapni elérhető áron pisztáciafagylaltot valódi pisztáciából". Akkor nincs nagy baj, nem? Akkor valószínűleg nem egy sivatagban élünk és nem is bombáznak. Nagyon szeretem a Világ Dolgait, a somlóit a Gerbeaudban, a szín szerint rendezett könyveimet, a cseresznyevirágzást Sopronban, a dzsungeltaxizást Koh Phanghanon, az OPI körömlakkokat, a teraszunkról a színes, norvég naplementéket, a furcsa alakú felhőket, az érdekes, új zenéket, a Love me two times-ot (The Doors) énekelni hangosan az autóban, az esti olvasást a gyerekeimnek, a barátaimmal sétálásokat Budapesten és a világ minden táján, hogy a férjem behozza a reggeli kávémat, a fürdést a 18 fokos tengerben, az új, színes, Búzás Tünde-sálamat, a havas tájat (nézni bentről) (történik épp, 1. ábra), szóval remélem, sokáig még lehet ezeket csinálni, enni, nézni. 

Akkor legyen minden így. 

 

* Szécsi Margit: Arany sarkantyúk 

Csak meg ne halj, csak meg ne haljak, 
csak el ne vássunk túlkorán, 
arany sarkantyúk a világon,
az isten vágtató lován.

**Megpróbáljuk bemásolni ide a kódot, lássuk, működik-e.