Ezeket olvastam idén

2019.12.30. 15:36 - címkék: Címkék: könyv -

Frank Schatzing: A pillangó zsarnoksága. Ő írta a Rajt-t, amit szerettünk, és én bevallom, ezt is bírtam a hibáival együtt. Van benne akció és filozofikus elmélkedés is, túl sok meglepetést nem tartalmaz a témában (párhuzamos dimenziók és öntudatra ébredő AI), de kedveltem. 

Andy Weir: A marsi. Hát ez de jó! Tudom, évekkel ezelőtt volt új, de én most értem ide. 

Orvos-Tóth Noémi: A terapeuta esetei: Egy nárcisztikus hálójában. Azért olvastam el, hogy kölcsönadjam egy páciensnek, amúgy tanulságos és okos kis könyv, csak én nem annyira bírom a szerző stílusát sajnos, bocs. 

Roy Jacobsen: Szoba kiadó. Egyik kedvenc könyvem volt idén, Osloban játszódik a 90-es évek elején, úgy szól nehéz élethelyzetekről és érzelmekről, hogy nem nyomasztó, szerettem a szereplőket is és az egyszerű szövegét is. 

Peter Wohlleben: A fák titkos élete. Szeretnem kellett volna, az erdőről szóló nonfiction, de untam és idegesített az állandó antropomorfizálás. A fák nem beszélnek és nem esznek és nem félnek, és én nem attól tudok jobban kapcsolódni a témához, ha ilyeneket írunk róluk. 

Morten A. Stroksnes: Tengerkönyv. Ez is nonfiction és arról szól, hogy a nem nagyon szimpatikus szerzőnek kapuzárási pánikja van, és ahelyett, hogy venne egy sportkocsit, le akar vadászni egy grönlandi cápát. Szerencsére ez csak az apropója annak, hogy mindent megtudjunk az északi tengerek múltjáról és jelenéről és izgalmas lényeiről és végül csodálatos könyv. A környezetvédők a megjelenés után afféle pamfletjüknek tekintették a könyvet, amin az író meg kiakadt, mert nem ez volt a szándéka, de bocs, szerintem is a tengerről szól és nem rólad, haver. 

Torben Kuhlmann: Armstrong. Ez egy gyerekkönyv és egy egérről szól, aki a Holdra jut, de annyira szerettem, hogy muszáj itt megemlíteni, gyönyörű és hangulatos grafika és tények és cuki. Különben ezer gyerekkönyvet olvastam a gyerekkenek idén is, Ruminitól a Kicsi Sárga Repülőig, de azokat nem jegyzem. Az Armstrongot viszont vegyétek meg, csodálatos. 

Torben Kuhlmann: Lindbergh. Igazából ez az első könyv és az Armstrong a második, nyilván egy egérről szól, aki feltalálja a repülőgépet, egyébként a szerző srác diplomamunkája volt, és ez se rossz, de az Armstrongot jobban szerettem. 

Sarah Naphtali: Buddhizmus anyáknak iskolás gyerekkel. Kedvenc gyereknevelős sorozatom még mindig. 

Andy Weir: Artemis. Bölcsész ismerőseim utálták*, a természettudósok meg éltették ezt a könyvet, és én is szerettem, de mondjuk tényleg nem az árnyalt karakterábrázolás miatt. 

Karl Ove Knausgard: Élet. Hát igen, Knausgardnak kell lenni ahhoz, hogy írj hatszáz oldalt Észak-Norvégiáról és a merevedésedről és még jó is legyen. 

Carrie Fisher: A hercegnő naplója. Azt hittem, ez rendes önéletrajz és kicsit csalódtam. 

Tormod Haugen: Zeppelin. Ez egy furcsa kis norvég ifjúsági regény. 

Erik Wahlström: Isten. Olvastuk anno Szunyogh Szabolcs: Bibliai meséket? Na ez egy hasonló, csak hosszabb, kíméletlenebb a humora és svéd. 

Kim Leine: Kalak. Valahogy belőlem fanyalgást vált ki, ha túladagolják a szörnyűséget (apja szexuálisan abúzálja 15 évesen, majd ápolóként súlyos drogfüggő, és ez csak az első 5 oldal), de annyira érdekes volt a setting (Grönlandon játszódik), hogy az mégis elvitte a hátán nekem. 

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé. Ennek a fülszövege annyira nyomasztó regényt ígért, hogy sokáig halogattam, de aztán tökre nem volt kizárólag nyomasztó, hanem érdekes és érzelmekkel teli is, és pont annyira bizarr, ami még jó. A furcsa felnőtt fickó emlékszik vissza zaklatott kisgyerekkorára. Mondjuk az elefántos szál eléggé bosszantott, hogy most akkor az szimbólum vagy igazi elefánt és nemár, de aztán megbékéltem ezzel. 

Erik Fosnes Hansen: Zsoltár az út végén. Ezt is sokáig halogattam, mert azt hittem, valami fajsúlyos kortársirodalom, amihez idő és elmélyülés szükséges, erre tök izgalmas! Még csak a felénél tartok. A Titanic zenészeiről és az ő kitalált múltjukról szól és úgy van megírva, hogy simán látom magam előtt a netflixen**. Plusz a magyar fordítás is klassz. 

Joe Hill: Furcsa időjárás. Asszem négy kisregény van benne és kettőt olvastam el, sokra nem emlékszem belőlük. Azt hiszem, erre mondják, hogy korrekt iparosmunka. 

Cressida Cowell: Tvillingene leker med en Plesiosaurus. Jó, ez az a könyv, amit a Happy Mealhez adnak, szóval még gyerekkönyvnek is gyér, de első könyv, amit norvégul olvastam el***(még tavasszal Bergenben kaptuk a mekiben).

Update: ja, még ez is volt: Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit. Skandináv krimiparódia, vicces volt, csak túl meta. 

Jesszusom, de hiányérzetem van, szóljatok, mit hagytam ki. Jó, tudom, a Pa vei-t. Ez kevesebb könyv, mint tavaly, de most szinte mindet a saját szórakoztatásomra olvastam, tavaly meg volt egy csomó, amit szaklektoráltam vagy ilyesmi (- mentegetőzött). Meg olyan nehéz manapság jó könyvet találni. 

*De közben kiderült, hogy Lam szerette, szóval ne általánosítsunk. 

**Belenéztünk valamelyik nap a Dickens: Karácsonyi történet horrorfantasy feldolgozásába, húsz perc után meguntam, de ugyanabban a 19. századi Londonban játszódik a Zsoltár az út végén egy része is és remekül visszaadja a hangulatot. Mármint a könyv. Hogy úgy mondjam, nem kaptam kedvet a 19. századi Londonban élni. 

***A tanárunktól kaptam egy kortárs novellagyűjteményt is, de abból még csak egy és felet olvastam, úgyhogy nem írhatom ide. 

 

Szerinted a gitár az magyar?

2019.12.28. 18:39 - címkék: Címkék: kaja süti nyafogás -

Idén keresztülmentem egy fázison cukrászati fejlődésemet illetően, amelynek során minimousse entremet-ket készítettem tükörglazúrral, innen, aztán pont december elején meguntam az ezekkel való pepecselést és új kihívásokra vágytam, és akkor rájöttem, hogy flódni!!! Flódnit kell készítenem, mert az kihívás, meg imádom. Aztán mondták a norvégon, hogy a téli szünet előtti utolsó napra, amikor majd kiselőadást tartok az autizmus spektrum zavarról, különös tekintettel Saga Norénre, akkor esetleg ha hoznék sütit is. 

Mondtam, hogy szuper, akkor majd hozok flódnit, mire a norvégtanáron kívül, aki magyar, az összes csoporttársam, akik nem magyarok, de van köztük izraeli is, üres tekintettel meredtek rám. Flódni, magyaráztam, typisk jiddisk kake? Semmi. Her er en bild. Semmi. Majd a norvégtanár felvilágosított, hogy a flódni az magyar. Én továbbra is meg voltam győződve róla, hogy a flódni az egy internacionális zsidó sütemény, úgyhogy miután aznap mindenkinek, akivel találkoztam, nekiszegeztem a kérdést ("szerinted a flódni az magyar?"), utánanéztem. És tényleg. A flódni név ugyan feltehetően a Fladen nevű süteményből ered, de az csak azt jelenti, hogy lapos sütemény, esetleg hogy több tésztaréteg van és azok között valamilyen töltelék. A Tel Aviv-i Egyetem egy kutatója szerint Elizer ben Joel Halevi 12. századi kézirata, a Sefer Ra’avyah szintén említi a Fladen-t, amit akkoriban még rendszerint sajttal (!?) készítettek. (Innen). 

Szóval bár vannak gyökerek, a jelenlegi flódni, amelyben az alsó töltelékréteg mákos, azután diós, azután fehérboros alma, majd pedig szilvalekvár következik, kifejezetten a magyar városi zsidóság jellegzetes süteménye, mi több, etnoidentifikációs szimbóluma. 

Úgyhogy a norvégon az autizmus kiselőadásomat a flódni kultúrtürténetével kezdtem (és a neurodiverzitással fejeztem be). Ami egyébként csodálatosan sikerült, nem az előadás, az mittudomén, valahogyan, hanem a flódni. A tepsi többi részét a karácsonyi medúzabulin tálaltam fel, ahol egyébként már volt egyszer nagyon régen flódni, csak az Raj Ráhelé volt és a mr.a hozta és én meg islert sütöttem és még a régi panellakásban laktunk és még gyerekeink se voltak és az L. meg az Agnus eredetileg vidám dalokat adtak elő szívszorítóan, bár lehet, hogy ez három különböző karácsony. 

És még ez volt: 
isolde: - Akkor majd mondj légyszi értő véleményt a flódnimról. 
Suematra: - Te most konkrétan lezsidóztál? 

Mondom, hogy etnoidentifikációs szimbólum. 

Time spent with cats is never wasted*

2019.12.20. 13:20 - címkék: Címkék: nyelvtanulás norvég nyafogás -

Nos, mint kiderült, a sikeres és hatékony nyelvtanulás záloga az, hogy a nyelvtanárodnak legyen nyolc macskája. 

Ezt most nem csak így légből kaptam, hanem célzott megfigyeléseket folytattam a norvégon, és megkérdeztem magát a tanárt is (akinek jelen pillanatban nyolc macskája van, de a tanfolyam egy pontján volt már kilenc is) arról, hogy tudniillik hogyhogy ilyen hatékonyan haladunk. Azt mondta, szeret orvosokat tanítani, mert azok tudnak strukturálni és tanulni is. Ebben lehet valamennyi igazság, de azért nem túl valószínű, hogy az orvosok szimplán jobban tanulnak nyelvet, mint a nem-orvosok és kész. 

Jómagam arra jutottam, hogy több tényező is van, amelyek részben a keretekből adódnak, részben technikai, részben pedig személyes tényezők (akárcsak a pszichoterápia) (vagy az Élet).

A keretek azok, hogy minden hétköznap reggel kilenctől délután fél háromig tart a tanfolyam, és emellett kapunk több-kevesebb házit is otthonra. És hát ha valamivel napi 7-8 órát foglalkozol minden nap, bármi is az, akkor azért annak egy idő után lesz látszatja. Ugyanakkor jártam már korábban is intenzív nyelvtanfolyamra, egyszer egy ilyen több hetes nyárira is, ami minden nap volt délelőtt, és nem tudtam sokkal jobban németül utána, mint előtte. Szóval biztos vagyok benne, hogy a fő magyarázat egyszerűen a ráfordított időmennyiség, de nem _csak_ ez. 

További, a keretekhez tartozó tényező, hogy kislétszámú a csoportunk és hogy ingyen van a frissen őrölt kávé. 

A tanárunk amúgy tök jó, szépen optimális szinten tartja a lazulást és a stresszelést, sokféle feladatot használ, de semmi csodaszámba menőt, szóval több tankönyvet is használunk párhuzamosan, vesszük az olvasmányt, töltjük a munkafüzetet, elmagyarázza a nyelvtant (norvégul), írunk, hallgatjuk a magnót, néha nézünk filmet meg beszélünk. Mindezeket úgy variálja, hogy nem unalmas. Esküszöm, a legjobban azt unom, amikor a Bridge c. sorozatot nézzük. (Én kérek elnézést.) Ja, meg sem szégyenít meg ilyesmi, de én nem nagyon emlékszem megszégyenítő vagy túl kritikus nyelvtanárra az életemből, hacsak ide nem számítjuk Jekatyerina Ivanovnát általános iskola negyedikből, de ő sem az orosztudásom miatt szégyenített meg, hanem mert becsengetés után labdáztam.  

Van még maga a nyelv, ami hasonlít kicsit az angolra meg kicsit a németre és mindez tök sokat segít, hiába, hogy németül sosem sikerült rendesen megtanulnom, mégis most hasznát veszem. Ha mandarinul tanulnánk, az lényegesen nehezebb lenne. 

Az én hozzáállásom valamiért viszont teljesen más, mint az eddigi nyelvtanulásaimnál, nem tudom, miért, de észreveszem magamon, hogy kevésbé iskolásan tanulom és sokkal spontánabbul. Van az, hogy a kisgyerekkori és a felnőttkori nyelvtanulás között számtalan különbség van, de az egyik a hibakivédés versus társas könnyedség, ami azt jelenti, hogy a kétéves nem úgy beszél, hogy közben igyekszik a helyes nyelvtani struktúrát alkalmazni, mivel nem tud róla, hogy léteznek nyelvtani struktúrák, hanem improvizál meg modelltanul, aztán hatodszorra már jól mondja. És most ezen a tanfolyamon én simán összevissza beszélek, és néha közben javítom magam, néha javít a tanár, de nincs az, hogy leblokkolok, mert nem jut eszembe a melléknévragozás. 

Ez részben még mindig lehet az időtényezőtől, hogy ti. a nyelvtanulás is olyan, mint az autóvezetés vagy a hangszer, hogy explicit tanulással kezded (amikor még minden mozdulatot agyból csinálsz, odafigyelve) (és szívás), ami a folyamat során implicitté válik (amikor már automatikus és nem annyira gondolkodsz, inkább gyakorolsz) (és már élvezetesebb), és mivel ilyen nagy dózisban haladunk, gyorsabban eljött ez a pillanat.

És aztán így megvilágosodtam, hogy nyilván mégiscsak a tanárunk csinál valamit, amiért képesek vagyunk a munkafüzet és könyv és nyelvtan ellenére / mellett is spontánabbul tanulni, mint amúgy szoktunk, úgyhogy két nap megfigyelés után ismét megkérdeztem tőle. 
isolde: - Az is van, hogy te létrehozol itt egy ilyen _légkört_, az micsoda, és mivel éred el? 
Norvégtanár (sokat sejtetően): - A macskák azok. 

Utána még faggattam, hogy mégis hogyan és mi itt az oksági kapcsolat, de már csak kitérő válaszokat kaptam. A macskákkal nem találkozunk, otthon vannak nála, mi meg a nyelviskolában.

Sosem fogjuk megtudni. 

(Még az igazsághoz tartozik, hogy bár ez a tanfolyam idén októberben kezdődött, előtte tavaly már vettem pár órát, csak abbahagytam, mert nem fért bele az életembe és akkor a harmadik leckéig jutottam a könyvben, és aztán szeptemberben volt egy online tanfolyam, heti egy órában, akkor is a harmadik leckéig juttottam ugyanannak a könyvnek az újabb kiadásában, vagyis októberben nem nulláról kezdtem, hanem, mittudomén, 0.002-ről.)

*/Sigmund Freud/

Engem virággal dobáljanak

2019.12.16. 22:35 - címkék: Címkék: nyelvtanulás norvég nyafogás -

"Te úgyis szeretsz szerepelni" - mondták ma nekem norvégon. Hát nem csodálatos? Emlékeztek, amikor még szociális fóbiás tizenhétéves voltam és meg sem mertem szólalni? Emlékeztek, amikor életemben először előadtam a magyar pszichiátriai társaság éves vándorgyűlésén és szétparáztam magam és a prof azt mondta: "élvezd!", és kicsit azt gondoltam, ez megőrült? Amikor előadtam "otthon" a munkahelyemen a csütörtöki tudományon, amin mindenki kb. alszik, és attól rettegtem? És tessék, röpke 15-20 évvel és hatszázmillió kisebb-nagyobb előadással, megtartott tanórával és vezetett pszichoterápiás csoporttal később én lettem az, aki szeret szerepelni. 

Jó, mondjuk oviban dizőz akartam lenni, csak nem tudok énekelni. Se táncolni. 

Szóval szeretném elmondani a világ többi szociális fóbiásának és előadói szorongástól szenvedőjének, hogy idő és gyakorlás kérdése az egész. A deszenzitizáció csodálatos dolog. Ha ezt az időt csótányokkal töltöttem volna, lehet, hogy már azoktól se rettegnék!

Most aztán tarthatok norvégul kiselőadást az autizmus spektrum zavarról.*

Különben meg szomorú vagyok, mert ma volt az utolsó nap a magánrendelésemen és a pszichoterápiás kapcsolat az sajnos valódi kapcsolat és a búcsúzás az búcsúzás. Ah, öregszem. 

*Jól tolom a "humble brag"-et?** A rejtett dicsekvés, amikor panaszkodsz, de valójában dicsekszel. A három piros kasmírpulóverem összehajtva ugyanúgy néz ki, és amikor a V-nyakút akarom kihúzni, mindig a kardigán jön elő. A múltkor is órákat késett a járatunk a Maldívra. Nincs egy rongyom, amit felvehetnék a Nobel-díjkiosztóra. 

**Mármint, hogy októberben kezdtem el norvégul tanulni, és már múlt héten megtartottam első ppt kiselőadásomat norvégul, amelyben elmagyaráztam a karteziánus dualizmust és a gén-környezet interakciót is. Mindez persze nem a velemszületett zsenialitásomnak köszönhető, hanem a nyelvtanulás körülményeinek és módjának, de erről majd máskor. 

 

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása