Szóval elég jó volt ez a nyár. Kicsit bizonytalanul alakult, hogy mikor hol leszünk (a budapesti lakásunk, anyukámék soproni kertje és anyósom soproni lakása közül), de aztán lett valahogy. Nagyon másfajta életvitel volt ez a nyári gyerekezés, mint a rendes élet, így aztán le is szoktam mindenféle intellektuális tevékenységről és főként almát hámoztam.
Cica, alma.
A cica, az úgy volt, hogy a szüleimnek egy macskájuk van, Louis Figo, aki 14 éves és ezért Figo Bácsinak hívjuk, egyébként a méltán híres Dívamacska (Montag Dívamacskája) fiai közül való és nagyon félős, szerintem sohasem heverte ki, hogy kölyökkorában elragadtam a jó kis józsefvárosi körgangból és onnantól a vidéki dzsungelben kellett helytállnia. Ehhez jött tavaly Olga, aki Húgom macskája és brit, de Húgom hazaköltözött Londonból egy budapesti egyszobásba, ahol nem jó macskának lenni, így Olga anyáméknál landolt. Egy ilyen nagyon szép, hosszú szőrű, vélhetően hisztrionikus személyiségzavarral élő, migrénes, kissé lenéző és barátságtalan ifjú hölgy. Ezekhez csatlakozott Cirmi, aki meg úgy lett, hogy a szomszéd Erzsi néniék befogadták és elnevezték Rozinak, de sose náluk volt, ezért egy idő után letettek róla, hogy sajátjuknak tekintsék. Ez egy ilyen kis dzsungelharcos kölyökmacska, tök egyértelműen fiú, és három szomszédos kertes házban "lakik", néha Erzsi néniéknél kajál (ők Rozinak hívják), néha Eszter néniéknél (ők Pálinkának), de többnyire anyukáméknál, főleg, ha gyerekek is vannak, mert azt szereti, ha zajlik az élet. A gyerekek rúgják, húzgálják, homokot szórnak rá, slaggal spriccelik, satöbbi, amit Cirmi kiröhög és már jön is vissza és bebújik a pinceablakon (amit nem szabad) és lábaink között cselezve befut a lakásba (amit nem szabad), ezért természetesen Takeshi Kovacsnak neveztem el, de tudom, hogy a macskának jól hangzó, egyszerű név kell, amit a gyerekek is ki tudnak ejteni, ezért lett fedőneve Cirmi.
Így néz ki a Cirmi, ősi ellenségével, a piknikpléddel folytatott közelharc tűzszünetében.
Amikor elmentünk valahova, játszótérre, városba, néha elkísért 10-20 méter hosszan, aztán visszafordult, de amikor augusztus végén bőröndökkel elindultunk a vasútállomás felé, akkor Cirmi keserves nyávogással három utcahosszat kísért minket, átkelt több, széles úttesten, és csak azért nem jött el a vonatig, mert busszal mentünk az állomásra és a buszra már nem szállt fel. Honnan tudta, hogy kedvenc játszótársai (a gyerekeim) most hosszú időre elutaznak? A bőröndökből? Biztos a Küldött-kondicionálás.
Ami az almát illeti, gondoltam, összeszedem a hullott almát, és csinálok belőle egy almáspitét, mert nagyon finom, ugyanakkor nem túl sokáig eltartható az anyukám kertjében termő alma (nem almáskert van, csak egy almafa*). Csak aztán másnap ugyanannyi hullott. Végül valami 14 kg-nál jöttünk el, és a fán volt még legalább 4x annyi. Normálisan mennyi alma terem egy fán? Mindenesetre hetekig minden nap hámoztam egy kis almát, meg recepteket keresgéltem meg gasztrokreatívkodtam.
Szóval regresszióba kerültem végképp, és egyáltalán nem volt könnyű szeptemberben Budapesten újra felpörögni és beüzemelni a játszóterezésért, cicasimogatásért és almahámozásért felelős agyterületeimen kívül eső agyi régiókat, de rajta vagyok a dolgon.
És még a címben szereplő verset is beteszem ide, mert nem egy ismert darab, noname soproni diákköltő tinédzserkorunkból, dehát olyan kis cuki.
Siklósi Gyula: Mint a méhek
tenyerembe
homokszem tapadt
két szememben
még napsugarak
ereimben
csillámló patak
mint a méhek
kaptármélybe
elrejtettem
egy darab nyarat
*Ha most neked is elkezdődött a fejedben az a dalocska, hogy "egy. egy almafa, kettő, két katica...", akkor itt küldök egy részvétteli, együttérző virtuális ölelést. Ne felejtsd el, hogy this will pass, too, mindez csak egy időszak, és semelyik tinédzser nem fog Kerekmesét hallgatni.
Az van még, hogy elkezdtem az Anyatest Turbó-t (igen, én is hallom, hogy hangzik ez, de emlékszem, amikor Alie pár éve edzeni kezdett, akkor azt AcélMILF Projektnek nevezte, szóval), ez egy ilyen online torna. Online tornát még sose csináltam, de volt időszak az életemben, amikor képes voltam Béres Alexandra dvd-re tornázni itthon heti 4-5x, és olyan is volt (tavaly), amikro egy hónapig minden nap csináltam a Love Your Belly-t (az a szétnyílt hasizom elleni torna, nekem olyanom nincs, de nagyon szép hasat csinál).
Most meg nem vagyok képes semmire, és nem tudom pontosan, hogy a motivációm vagy az erőforrásaim hiányoznak, valószínűleg mindkettő kicsit, és tavaly kettővel ezelőtti mellékállásom keretében interjúztam a csajjal, aki megdöbbentően értelmes és jófej volt, plusz legalább kétszer használta a testtudat kifejezést, amit táncterapeutaként mindig örömmel hallok, és már akkor kedvet kaptam, hogy na, majd egyszer kipróbálom ezt.
Viszont az is a lényeg, hogy csináljuk együtt többen és motiváljuk egymást a zárt FB-csoportban, és egyelőre elég nagy a csend ott, szóval gyertek. Hat hétig tart, pénzbe kerül.
Most fogom még csak megcsinálni a szintfelmérőt, ami hétfő óta kinn van, ez mondjuk nem túl jó jel, de jobb későn, mint soha.
Pár hete elkezdtem írni egy bejegyzést a nyárról, aztán félbehagyódott logisztikai nehézségek miatt (nincs rá időm). De most nem ezt akarom mesélni, hanem azt, hogy lejárt a gyedem (gyerek kétéves koráig), de nem megyek még vissza a gyárba, még egy kicsit szabadúszom, ezért megigényeltem a gyest (gyerek 2-3 éves koráig), pár héttel később ugyan, mint kellett volna. Az úgy zajlott, hogy én az ügyintézésben nem vagyok egy kifejezett profi, ezért felhívtam a munkahelyemen a szülési szabadságokat kezelő ügyintéző hölgyet, hogy mit kell csinálni, és azóta azon gondolkodom, hogyan hálálhatnám meg neki, amit értem tett.
Mert már az első gyerekemnél is ő volt a szüléses ügyintéző, és egész egyszerűen lenyűgöző, amit csinál: ha kérdezel valamit, nem küld el a kurvaanyádba, általában tudja a kérdésre a helyes választ (mihez mit kell csatolni mikor, ebbe a rubrikába mit kell írni és hasonlók), amikor nem tudja, akkor megígéri, hogy megkérdezi a felettes szerveket és visszahív, és utána valóban megkérdezi és visszahív. Egyáltalán le sem cseszett, hogy miért két hét késéssel akarok gyest igényelni és minek mentem oda, hanem elküldte emailben az űrlapot, amit töltsek ki és postázzak aláírva neki, csatolva igazolványaink fénymásolatait, de utóbbival még azt is megtehetem, hogy telefonnal lefotózom és emailben csatolom neki. Mindehhez egyáltalán nem különösen kedves, stílusra semmi extra, kicsit fáradt, halk szavú teremtés. Visszapostáztam az űrlapot és beleírtam egy másik papírra, hogy "Kedves XY, köszönöm a segítséget! K.I.", de nagy volt a kísértés, hogy küldjek egy cserép virágot vagy valami.
Arra akarok kilyukadni, hogy jaj istenem, annyira gáz, ahogy itt bánnak egymással az emberek. Hogy ennyire kilóg a sorból, ha valaki szimplán normális. Most így sorolhatnám hosszan, hogy csak az elmúlt héten mikor volt köcsög a pénztáros, a másik bolti eladó, a pasi, amelyik majdnem megbotlott a kismotorunkban, meg a többiek. A munkahelyemen az ügyintéző nénikkel egyébként is ez az alapélményem, amikor harminc felett, egyetemi adjunktusként sírtam az ajtóban a mínusz húsz fokban a nejlontáskában vitt bonbonommal, és konkrét könnyeimre volt szükség, hogy alázás helyett szívességet tegyenek nekem és kijavítsák a bürokratikus hibát, amit már eleve ők vétettek.
A múlt héten a gyerekorvosunk megnézte a Lány fogát, és azt mondta, vigyük el a Futrinka utcai (neveket megváltoztattam) gyerekfogászatra, ami a kerületünkben van, és ahol az ő volt osztálytársa dolgozik, dr. Fogas Lajos, és nagyon jó fej és cuki. Fel is hívtam őket, hogy kérjek időpontot Fogas doktorúrhoz, az megvan, amikor már eleve úgy veszik fel a telefont, hogy a "Halló?" hangsúlyában benne van, hogy "mi a faszt hívogatsz?". Le is cseszett az asszisztensnő, hogy mit képzelek magamról, amikor lakhely szerint mi nem vagyunk benne az utcanévjegyzékükben és a mi utcánk egy másik kerületi fogászathoz tartozik, azt nem tudja megmondani, hogy hova, de IDE NEM, és elment-e talán a józan eszem, amikor őket hívom fel időpontért. Megmondtam neki kedves hangon, hogy azért még nem kell ilyen mérgesen beszélnie velem, csupán tájékozatlan voltam, akkor kicsit lejjebb vett a stílusból és duzzogva megnézte nekem valami papíron, hogy hova tartozunk. A gyerekorvosunk meg azt mondta, hogy tavalyig még simán elláttak bárkit kerületen belül, az utcát nem nézték, csak, hogy kerület.
El is mentünk jól egy magánfogászatra, ahol Peppa malacot lehet nézni, miközben fúrják a fogadat.
És biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van száz ilyen sztorija. Szóval, hogy kifejezetten meglepő, amikor valahol, főként hivatalokban és az egészségügyben, nem köcsögösködnek és meg se aláznak. Neadjisten köszönnek. Szerintem ez nem normális. Jó, értem, hogy mindenki keveset keres és túl van terhelve és ki van égve, és nem is azt várom, hogy legyenek velem kedvesek meg mosolyogjanak. A magánfogászaton mosolyoghatnak, de a kiégett állami rendszerben nem kell mosolyogni. Bőven elég, ha semlegesen viszonyulnak hozzám és kompetensek a szakterületüket illetően, szemlátomást már ettől elájulok.