Írok nektek ismeretterjesztést a traumatikus emlékekről. Olvastam Manelánál (aki olvasta egy könyvben), hogy milyen elrettentően káros dolog az önigazolás, és nem is csak a házastársi veszekedésekben, hanem odakint a társadalomban is, sőt, a pszichiátriában. Vannak például emberek, akiket gyermekkorukban megerőszakoltak, és ezek ahelyett, hogy szépen túltennék már magukat ezen a hülyeségen, a traumás eseményt később mintegy ürügyként használják fel saját tetteik, egyéniségük magyarázatára, áthárítva a felelősséget. De ha ez nem lenne elég, a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában már-már tömeghisztériává vált az elfeledett gyermekkori emlékek felidézése pszichoterápia, esetleg hipnózis segítségével. A páciensek hirtelen emlékezni kezdtek ilyen-olyan gyermekkori szexuális abúzusra, amelyben édes apukájuk vagy az óvónéni részesítette őket, és csak sokkal később derült ki, hogy ezek a hamis emlékek valójában nem történtek meg, csak a Pszichiáterek sugallták őket. A Pszichiáterek (mint rendesen) számtalan ártatlan ember életét tették így tönkre, de természetesen később sem vallották be, hogy tévedtek, hanem görcsösen ragaszkodtak hozzá, és praxist meg egzisztenciát építettek a jelenség köré.

Azt nem tudom, mi történt a nyolcvanas évek Amerikájában (simán el tudom képzelni, hogy tömeghisztéria), és nincs is kedvem tudománytörténetileg utánaolvasni, ugyanakkor a gyermekkori abúzus / hamis emlékek kérdése izgalmas, és erről fogok mesélni most. Tudniillik arról, hogy elfelejtheti-e az ember, ha szexuálisan zaklatták vagy bántalmazták, és utána visszanyerheti-e az emléket, illetve "visszanyerheti"-e olyankor is, amikor nem bántalmazták, illetve miért nem teszi már túl magát rajta.

 

Áh, csak a munkáról tudok beszélni

Most már épp kezdtem megzakkanni a sok nyomasztó régi feladattól és izgalmas új projekttől, úgyhogy amikor nyugalom volt az ügyeletben, készítettem magamnak kategóriák szerinti teendőlistákat, melyik cikk, kutatás, adminisztratív teendő hol tart épp, és mit kell tennem vele. Kicsit sajnálom, hogy sosem tanultam projektmenedzsmentet, nem tudom, mennyire van abban olyan, a mindennapokban használható tudás, amire magamtól még nem jöttem rá. Bár sok olyan hatékonyságnövelő dolog van, amire magamtól nem jöttem rá, hanem meg kellett, hogy mondják. Mint például legutóbb Lamtól az, hogy "avoid taking it as a symbolic task", amit kb. öt évvel ezelőtt kellett volna motivációs poszter formájában a falra celluxoznom, rengeteg rinyálástól kímélve meg ezáltal szűkebb környezetemet. Persze, ha túlzott szimbolikus jelentőséget tulajdonítok a feladatoknak, akkor ugyan nehezebben végzem el, de a végén sokkal jobban lehet örülni, például biztosan nem táncikáltam volna körbe az épületet minden ajtón bekopogva és nem vettem volna egyből két pár cipőt a Cikkem megjelenésekor, ha nem terhelte volna szegénykét annyi projekció. Hát igen, szorongani amiatt a pillanat miatt érdemes, amikor megszűnik.

De nem erről akarok írni, hanem, hogy most, hogy némi átmeneti rend van az agyamban és a polcomon és valamennyire a sajátgép-mappáimban is, az alábbi megdöbbentő felfedezésekre jutottam:
- a teendőim túlnyomó többsége az "egyéb" kategóriába esik, ami egészen biztosan káros hatással van mind az életminőségemre, mind azokra a teendőkre, ami nem "egyéb".
- egymilliárd oldal szakmai cikket és könyvet kell elolvasnom vagy kellett volna már régesrég.
- tényleg vannak régi, nyomasztó, és izgalmas, új feladatok.

Arra is rájöttem (újfent), hogy én tényleg nem tudom, valaha képes leszek-e arra, hogy adott szakterület egyetlen szűk szeletkéjének a szeletkéjének legyek a szakértője, pedig az egy csomó előnnyel járna, például lenne valami, aminek én lennék a szakértője, és mindig okosnak érezném magam. Ahelyett, hogy viszonylag sok dologhoz tudok egy vagy két értelmes mondatot hozzászólni, de mindegyik esetében pontosan látom, hogy mennyi mindent nem tudok még, és mindig hülyének érzem magam. Nem beszélve a dolog gyakorlati hasznáról. Hát, ez van, most vagy úgy kell leélnem az életemet, hogy sok dologhoz érzem magam hülyének, vagy reneszánsz öregasszony leszek bámulatos interdiszciplináris tudással, lemezgyűjteménnyel és baracklekvárral. Esetleg reneszánsz öregasszony, aki sok dologhoz érzi magát hülyének. Igen, valószínűleg ez.

Első hét

Ez az a bejegyzés, ahol a kajákról írok, mindjárt, csak először magyarázat. A bioséf eredetileg vegetariánus konyha, én viszont húsos ételeket ettem, a rejtély megoldása pedig a séf új fogyasztó és szívvédő diétája, amit az Ornish fedőnevű diétás módszernek megfelelően állít össze. Én személy szerint nem vagyok semmilyen diétás módszernek elkötelezett híve, ebben csirke van meg hal meg zöldségek, amiket szeretek, aki bővebben szeretne olvasni a diéta mibenlétéről, orvosi alkalmazásáról, az fáradjon errefelé. A honlapon egyébként annyi az izgi, hogy regisztrációkor meg kell adni az ember testsúlyát, mennyit mozog, meg még pár adatot, ez alapján a rendszer kiszámolja a heti tápanyagszükségletet, és amikor rendelem az ételeket és sorban kattintgatom be, hogy melyiket kérem, akkor oldalt mutatja több színes csík, hogy az eddigi rendelés mekkora részét teszi ki a heti megengedettnek. Teljes napi étrendet lehet rendelni hat napra, amiből én csak kétharmad ebédet szoktam (főétel plusz egy valami) öt napra, ez a heti megengedett zsír és szénhidrátbevitelem töredékét szokta mutatni, az élelmi rost bevitelemnek viszont elég nagy %-át, ez jó. Olyan nem történt, hogy többet akartam volna rendelni a heti megengedett zsíradagnál, úgyhogy akkor nem tudom, mi történik, kigyullad-e egy piros lámpa, megszólal egy riasztó vagy kommandósok veszik körül az épületet.

Kezdjük azokkal, amik tetszettek. Ettem kókusztejben párolt tilápia filét thai zöldségekkel, ez nagyon finom, nagyon puha, nagyon omlós hal volt, egy marék csíkokra vágott, kicsit csípős zöldséggel, szerettem. A legfinomabb a héten a pénteki kaja volt, amit úgy hívtak, hogy "Tökfőzelék" tökmaggal pirított csirkemellel, én a tökfőzeléket utálom és utoljára szerintem oviban ettem, amikor felettem állt a dadusnéni és hiába sírtam, esélyem se volt, megjegyzem, a gyermekkori traumatizáció rengeteg mindent okoz az ember személyiségében a későbbiekben, most olvastam nyomtattam ki erről számtalan cikket, de ez mellékszál. Tehát arra gondoltam, kaland az élet, hátha az idézőjel javít valamit a tökfőzeléken, vagy éppen azt jelzi, hogy nem is tökfőzeléket értenek alatta, hanem steakburgonyát vagy csokoládéfagylaltot vagy egy piros sportautót. Párolt, zöld színű zöldségcsíkokat (gondolom, tök, de mivel évtizedek óta nem ettem sütőtökön kívül más tököt, így nem lehetünk benne biztosak) értettek alatta kevéske fűszeres lében, meg puha csirkemelldarabkákat tökmagba forgatva. És ettem olyat is, hogy padlizsános mini pizza ruccola krémmel, ami kis, barna tésztakorongocskákat jelentett padlizsánkrémmel a tetejükön, meg zöld trutyit, meg is kaptam a magamét a nézelődőktől ("az meg mi, kakispogácsa?"), de igazából finom volt. Némelyik étel mellett volt egy kevés jégsaláta is, holott benne sem volt a nevükben, ezt örömmel üdvözöltük. Volt még csirkemellel töltött padlizsán kelvirágpürével és sárgarépával (képünkön, értelemszerűen a kelvirágpüré a furcsa színű Dolog, ami nem a padlizsán és nem a répa),

valamint parajos gnocchirolád paradicsomos laskagombával és parmezánnal, amelyet kényszerítő erejű logisztikai és pszichológiai nyomásnak engedelmeskedve nekiadtam a Filozófusnak (képünkön) (nem a Filozófus, a rolád). Konkrétan az történt, hogy ügyelet utáni szabadnapon voltam, ezért kimentem ebédelni a városba Alaine-nel egy meg nem nevezett olasz étterembe, ahol elképesztően finom ruccolás raviolit ettem és elképesztően finom tejeskávét ittam, miközben megbeszéltük az életünket, de ez mellékszál, utána még visszajöttem a munkahelyemre. Itt szomorkodott a Filozófust délután fél háromkor úgy, hogy még nem volt ideje ebédelni, és ugyan eredetileg haza akartam vinni a kaját vacsira, megesett rajta a szívem, nekiadtam, és alaposan megfigyeltem, milyen érzelmeket tükröz az arca, amíg eszi. A görbe nagyjából három szakaszra volt osztható, 1. megtudja, hogy kaját kap, öröm, meglepetés, 2. elkezdi enni, fintorgás, undor, csalódottság, amelynek verbálisan is hangot ad "én ettem már gnocchit és az nem ilyen volt", "miből van ez, nyers kukoricadara?", "és ez mi ez a zöld, valami csíra?", majd fokozatos átmenettel értük el a harmadik szakaszt, 3. derűs, megbocsátó arckifejezés, "végül is meg lehet ezt enni, ha az ember már megszokta", "te, ez nem is rossz" - kijelentésekkel.

A héten egy alkalommal rendeltem levest, amit szintén a Filozófus evett meg, fahéjas szilvalevesről van szó, próbáltam győzködni, hogy szerintem azt meg kell melegíteni és forrón kell tálalni, hogy fűszeres illatával felidézze a kandalló / a nyár melegét esős őszi délutánokon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyümölcslevest hidegen esszük. Azt mondta, finom, csak az anyukája nagyobb darab szilvákat szokott bele tenni. A többi napokon meg édességet rendeltem, mivel imádom az egészséges bioédességet, tudjátok, amiben nincs sok cukor, viszont annál több méz meg barna liszt. Volt tiramisu ricotta krémmel, meg banánfelfújt szederöntettel (képünkön),

meg zabpehellyel töltött körte fahéjöntettel, ezek mind hibátlanok voltak, és volt a Coco-Kamut, amiről nem tudtam, micsoda, nos, ez kókuszreszelékkel kevert madáreledel volt, nem tudom, minek rendeltem meg, amikor utálom a kókuszt, a tökfőzelékes napon történt, úgy látszik, feszegetni akartam a határaimat. Sajnos, túl kókuszos volt és túl bio. Később utánanéztem, a kamut az egy magyar település, ahol tréfás kedvű honfitársaink parkot neveztek el az index.hu-ról, valamint egy ősi búzafajta. Sejthettem volna.

A fotókat én csináltam, ezért nem túl profik, de legalább a valóság van rajtuk.

Don’t analyse, don't analyze, don’t go that way

Rendszerint ki szoktam akadni azon a kérdésen, amikor új ismerősök megkérdezik a szakmám hallatán, hogy "és most engem is elemzel?". Mondjuk azért amikor az előbb egy emailben leírtam azt a mondatot, hogy "a barátaim többségének már nagyjából leteszteltem az összes neurokognitív funkcióját és izoláltam a DNS-ét", akkor magam is megijedtem.

Monstrous discrepancies

Az eszem megáll

Én már elég régóta dolgozom itt, és nagyjából tisztában vagyok a Hely apróbb-nagyobb hibáival és hátulütőivel, de még mindig van az, amikor hitetlenkedve csóválom a fejemet. (Fogalmazott rejtélyesen, miután mégiscsak az interneten vagyunk).

Ó, istenem, gyerekek, hogyan lesz ebből kiút.

We’re half-awake in a fake empire

Úgy döntöttem, hogy már kinőttem abból a korból, amikor illik utálni a láncleveleket és blogos játékokat, szóval inkább szeretem. Soroljak fel 15 albumot, amire mindig emlékezni fogok. Most így ezek jutnak eszembe, van olyan, ami azért emlékezetes, mert imádom, meg van olyan, amit az életem egy bizonyos szakaszában (azokban az években; vagy azon a buszos utazáson, amikor nem volt nálam más zene) olyannyira szanaszét hallgattam, hogy már a fejemben van benne.

The National - Boxer
Portishead - Dummy
Pink Floyd - Dark side of the moon
Yes - Close to the edge
Joan Jett - Bad reputation
Alanis Morrissette - Jagged Little Pill
Joni Mitchell - Blue
Cseh Tamás - Levél nővéremnek
The Doors - The Doors
Dido - No angel
Arcade Fire - Funeral
Regina Spektor - Begin to hope
Red Hot Chili Peppers - Californication
Nina Simone - My baby just cares for me (ez asszem egy kalózlemez, igazából best of)
Paula Cole - This fire

Meg eszembe jutott most kb. még 15, aminek rajta kéne lennie, de mit húzzak ki.

Nem annyira szeretném továbbadni konkrét embereknek, hanem inkább most az tetszik, hogy csinálja meg mindenki a saját blogjában, akinek kedve van.

A Maslow-piramis egy alsóbb szintjén eközben

Arra is gondoltam, mi lenne, ha eladnám a halhatatlan lelkemet az ördögnek, vagy legalább némi reklámfelületet, de aztán eszembe jutott az ördög ellentéte: a Séf, és írtam neki, hogy mi lenne, ha megint küldene nekem kaját ugyanúgy, mint rég. Mert az annyira klassz volt, lehetett mindig izgulni, hogy vajon miféle Dolog lesz a dobozban aznap, és ennyi öröm hadd legyen már az életemben, ha már ruhákat nem vehetek (ld. alább). Időközben megváltozott a menzánk és munkába állásom első mintegy hat évétől eltérően már nem eszem minden nap rántott halat, mivel nincsen minden nap rántott hal, helyette egyre kisebb, hidegebb, vékonyabb és ízetlenebb grillezett csirkemellet eszem minden nap és az egyetlen jutalom sivár ételem mellé az egyadagos Hellman's majonéz, de már azt is unom. Szóval durva dolgok jönnek, a hétre olyanokat rendeltem, amiknek a nevét se értettem, sőt, volt olyan, aminek a nevében szereplő szavakat sem. Minden héten egyszer írni fogok arról, hogy mit ettem a héten, négy hétig, az összesen négy bejegyzés, erre lehet számítani. Ha rossz lesz, megírom, hogy rossz, nyugi, nem része a dealnek, hogy csak dicsérek.

A ruhákkal meg az van, hogy a tavalyi sikeren felbuzdulva (ahol "siker" alatt azt értjük, hogy egész ősszel ugyanabban a Zsuzsinénitől örökölt fekete kardigánban vonszoltam magam borzalmas depressziósan egyik kilátástalan perctől a másikig) idén is arra gondoltam, hogy majd szeptember 1-től három hónapig nem veszek ruhákat. Aztán rájöttem, hogy ezt nyilvánvalóan képtelen leszek kivitelezni a Zöld Felső (ld. alább) miatt, és az ember ne tegyen olyan fogadalmakat, amiket majd nyilvánvalóan nem tart be, mert annak a vége szenvedés és meghasonulás és hová vezetne az, ha annyi félkézzel legyűrt szakmai, pszichoszociális, valamint inter-, intra- és extrapszichés konfliktus után végül egy kötöttpulcsi miatt kellene visszamennem költséges és elhúzódó pszichoterápiára, ezért némiképpen módosítottunk a szabályokon.

A mögöttes ideológia a szokásos, a ruhagyártás rengeteg széndioxidot termel, meg kell menteni a bolygót, véget kell vetni a pazarlásnak, meg kell tanulnom hűségesnek maradni a régi ruháimhoz és meg kell tanulnom, hogy az élet nem úgy működik, hogy ha megunod, akkor lecseréled. Hogy ha elkopik, akkor huss, beleszeretsz egy másikba, a régit meg kidobod. Bla, bla, bla, igazából spórolni akarok, de sokkal könnyebb, ha van hozzá ideológiám is, mert maga a pénz az sajnos a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére is csupán akkor érdekel, ha hirtelen megcsappan.

És nagyjából idén tavasszal vettem észre, hogy alig vannak a boltokban és az utcán sötétzöld cuccok: minden évben megvan, melyik szín hiányzik a palettáról, most épp ez. Azonnal elkezdtem akarni sötétzöld hosszú ujjú kötött felsőt, azt az igazi klasszikus sötétzöldet, amilyen színű szerintem a szerda (sokat segítettem, tudom). Persze, nyáron nem lehet kötött felsőt kapni, meg nem is nagyon vettem ruhákat, mert vagy annyit dolgoztam, hogy időm sem volt, vagy szabin voltam és kiegyensúlyozott, és nem volt szükségem semmiféle kényszeres önjutalmazásra. Mire észbekaptam, augusztus 30 lett, és a hátralévő két napban nem volt elég időm keresgélni a zöld felsőt, és csak peregtek az órák és közeledett a szeptember elseje, amikor bezárul a kapu és már nem vehetek ruhákat, uramisten, elviselhetetlen volt a feszültség!!! és akkor döntöttem. A szeptember 1-től számított 3 hónapig nem veszek mást - azaz sem ruhákat, sem táskákat, sem ékszert, sem sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, sem csudacsuda gyöngyöket - csak zöld felsőt. Ha megtalálom a Zöld Felsőt. Ez fog következni.