Hallgassunk Emilie Simont. Itt van még néhány jó videója, nekem a Flowers tetszik legjobban.
Különben jól meghíztam, mert nem sportolhatok a retinám miatt, és úgy döntöttem, jól van, akkor kövér lány leszek, mit számít az, most komolyan. Azt mondta a szemész, hogy az egyetlen dolog, amit csinálhatok, az a szobabiciklizés, de én azt utálom, és dacból nem csinálom inkább, én futni akarok. Különben vicces jelenet volt, pár hete, ültem a szemésszel szemben, épp befejezte a retinám nézegetését, körülöttünk kb tíz darab, ugrásra kész, nagyon öreg néni, akik árgus szemmel figyelték, hogy mikor állok fel a vizsgálószékből, hogy azonnal a helyemre vethessék magukat csoszoghassanak, de én még megkérdeztem, hogy:
isolde: - Miket csinálhatok? Futhatok?
Szemész: - Nem, semmi olyat, ahol rázkódik a szem.
i: - Jesszusom...
Sz: - Szobabiciklizhetsz.
i: - Csinálhatok felüléseket?
Sz: - Micsoda??? Nem!!!
i: - De... de... de... felülések!! Én felüléseket akarok csinálni!
Sz: - Nem csinálhatsz felüléseket.
i: - ... Uramisten.
A legjobban mondjuk a futás hiányzik, részben a mozgás, de leginkább a pszichés hatása miatt. Úgy kezdődött, hogy mivel a futógépen nem kell különösebben figyelni a környezetedre (nem jön szembe senki és nem fogsz megbotolni egy kőben), remekül lehet hipnotizálódni zenére. Eleinte csak azt szoktam képzelni, hogy egy kihalt országúton futok, de aztán lassan tovább színeződött a kép, és az hiányzik nekem, a kedvenc imaginációm. Azt szoktam elképzelni a futógépen, hogy valami posztapokaliptikus tájon futok, széttöredezett országutakon, felégetett falvakon keresztül, és el kell érnem a Városba, mert nálam van a túléléshez szükséges fegyver / ellenszer / kód. Robbanások a távolban, meg néha lőnek rám helikopterekből, de nem gyorsíthatok és nem is fekhetek le az árokba addig, mert feladat van, be kell osztani az erőmet, és bármi történik is, egyenletes tempóban, fegyelmezetten el kell futnom a Városba. Végülis a maroknyi életben maradt emberiség sorsa múlik rajtam. Néha hajnalodik, vagy látszik a távolban a tenger, vagy hegyen felfelé vezet az út. Prodigy-t és Faithless-t kell hozzá hallgatni, vagy a Lola run zenéjét vagy más hasonló tempójú elektronikus zenét, és ez hiányzik nekem. Persze, tudom, elképzelhetném ezt fekve is, meg játszhatnék olyan játékokkal, amiben még vissza is lőhetek a helikoptereknek, de nem erről van szó, hanem a futásról. Futni kell közben.
És hogy utáltam én régen futni, nem értettem, mért csinálják az emberek.
Voltam egy napot kongresszuson, egész érdekes dolgokat hallottam a gyermekkori alacsony kortizolszint és az agresszivitás összefüggéséről, voltunk bulizni is, ami rossz volt, mert nem táncolhatok a szemem miatt, meg amúgy is megvoltam fázva. Nem is vittem csini ruhát, csak üldögéltem pulóverben és nézelődtem, meg gyönyörködtem az excentrikus pszichiáternőkben (van a pszichiáternőknek egy markánsan elkülöníthető diagnosztikai alcsoportja, akik igen merészen öltözködnek, ez néha bizarr, máskor üdítően különleges összeállításokat szül, a fenti jelenséget nemzetközi és magyar mintán is megfigyeltem). Meg azt találgattam, hogy a rakoncátlanul ugrabugráló, lófarkas, hosszúszoknyás lány biztosan mozgásterapeuta, a színes cicanadrágos, tornacipős néni nyilván gyermekpszichiáter, a macskamozgású tigriscsíkos végzetasszonya pedig bizonyára szexuálterapeuta lehet. Csúnya, fáradt, náthás, szomorú és festetlen voltam, és még így is küldött valaki nekem és asztaltársamnak egy-egy pina coladát, ami azért valahol megnyugtató. És sosem derült ki, ki volt az.
Mindez persze nem akadályozott meg abban, hogy kiolvassam az új Niffeneggert (itt írok róla), pedig hajnali fél háromig olvastam, mert izgalmas volt, aztán elaludtam és rosszakat álmodtam, mert hátborzongató volt, aztán ötkor arra ébredtem, hogy részeg huligánok randalíroznak az ablak alatt. Arra vonatozólag inkább nem találgatnék, hogy vajon a kongresszusi résztvevők közül kerültek-e ki (fogalmazott diplomatikusan). A Balaton viszont gyönyörű.
Kijöttem a Pendragonból (legjobb könyvesbolt, menjetek) a szerzeményemmel, vártam a villamost a Jászain, mire odajön egy fedélnélkülös, ötvenes, rendezett, józan nő, hogy azt mondja: "Nahát, milyen szép ez a piros kabát*, nagyon jól áll magának, olyan boldog legyen mindig, amilyen szép, azt kívánom! Egy pár forintot kérhetnék ennivalóra?" (Itt benyúlok a zsebembe, ahol a bevásárlókocsis húszasok szoktak lenni, hogy ha van, akkor oké. Közben a nő folytatja, és nem játssza túl, egész visszafogottan adja elő. Látja, hogy zsebbe nyúlkálok, tehát van esélye, és addig is, míg eldöntöm, mennyit kapjon, még dicsérget.) "Vigyázzon ám, hogy ilyen szép nő, meg szép arca is van, ráadásul így smink nélkül ilyen szép, hát le a kalappal. Nagyon boldog legyen, azt kívánom! Olyan boldog, amilyen szép!"
Le a kalappal a módszer előtt, hogy rájött, hogy nem a sajnálatra vagy együttérzésre kell játszani, az kiveszett az emberekből bizonyára, hanem a női hiúságra, mert az állandó. A "smink nélkül ilyen szép"-ért pedig külön pluszpont.
*Tudom, a piros kabát nem passzol a lepusztult imidzshez, de fekete kabátom nincs. Meg szeretem is.
Audrey Niffenegger (gyönyörű, keményborítós) új regényét tartom a kezemben, mindjárt egy kórházi halállal és egy temetéssel kezdődik, úgyhogy nem volt nehéz ráhangolódni. Szerintem jó lesz, bár még csak 20 oldalnál tartok.
Elfogadták a cikkünket* (a hosszas kutatásunk, amin évekig dolgoztunk, és mindig nosztalgiával fogok gondolni rá), amitől hirtelen rájöttem, hogy az élet egy hullámvasút, és van jó időszak meg rossz időszak, és ez most nyilvánvalóan a rossz időszak. Ami után a jó időszak jön. Aztán a rossz. Aztán a jó. Aztán a rossz. Aztán a jó. Oké, közhely, de valljuk be, azért mindenféleképpen fejlődés ahhoz képest, hogy "az élet szenvedés, csak én eddig nem vettem észre, de most már látom."
Ez persze nem jelenti azt, hogy leteszem a lantot fekete kardigánt szürke sállal, karikás szemekkel és gyászos tekintettel, mert ha rossz időszak van, akkor az ember öltözzön rossz időszakhoz. Még egy kicsit lenövesztem a hajamat, hogy látszódjanak az ősz szálak, és akkor lesz az igazi.
*Éljen, éljen!!
Azt hallom, ma reggel, hogy letesszük lassan a zöld masnit, mert megegyeznek a fejesek, úgyhogy nem lesz sem éhségsztrájk, sem az a verzió, amikor csak a sürgősségi eseteket látjuk el, nem zár be egy osztályunk se, nincs armageddon.
Megmondom, mi sokkolt engem totálisan az egész történetben: a tájékoztatás. Hogy itt fontos dolgot történtek, és olyanok, amik az egyes emberek, a "nép", lakosság, páciensek életét befolyásolják, nem pedig az enyémet. Nem közvetve befolyásolják, mint a BKV-s fizetések, hanem teljesen közvetlenül: arról volt szó, hogy 2009 utolsó negyedévében nem lesz pénzük a kórházaknak, ezért nem fognak működni, vagyis ha bemegy az ember az epekövével, nem fogják kivenni, mert nincs pénz villanyra, sterilizálásra, szikére, meg mittudomén, mi kell még ahhoz. És hogy erről az emberek mit sem tudnak. Nem tudják, mi történik, pedig az ő bőrükről (epehólyagjukról) van szó.
Először azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert hülyék, vagy nem olvasnak újságot, vagy annyira előítéletesek, hogy gondolatilag nem jutnak tovább annál, hogy "szemét orvosok / pazarló egészségügy". Utána azt gondoltam, hogy azért nem tudják, mert a média nem írja meg rendesen, pedig szerintem ez hírértékű és joguk van az embereknek tudni. Ezt előadtam a környezetemben található újságíró fiatalembernek, aki közölte, hogy a média igenis tájékoztat, és volt erről egy csomó cikk itt meg ott, de a média maga sem volt jól informálva. Mert amikor a szakmai szervezetek azt nyilatkozzák, hogy "csak sürgősségi ellátás lesz három hónapig", akkor az nem hangzik olyan veszélyesnek, mivel senki sem tudja, mit jelent ez. Mi tartozik a sürgősségi ellátásba. Se az újságíró nem tudja, se a lakosság. Az érdemleges tájékoztatás érdekében azt kellett volna tenni, hogy a szakmai szervezetek nem azt írják a sajtóközleménybe, hogy "finanszírozás", "éhségsztrájk" és "minimumfeltételek", hanem hogy Kovács néninek nem fogjuk tudni kivenni az epekövét, mert nem lesz pénzünk szikére, megértette, Kovács néni, ez magát nem zavarja, amikor fizette a TB-t egész életében??
Én nem tudom, nem tudok ebben állást foglalni. Hogy most a média a hibás, vagy rosszak a sajtóközlemények, vagy maguk az emberek. Mindenesetre elképedtem magán a tényen, hogy mennyire nincs képben senki. És ez csak azért volt lehetséges, mert kivételesen én magam valamelyest képben voltam. De ha ez így megy, akkor vajon mi történhet még az országban, ami fontos és érint engem és nem tudom, mert nem olvasom az újságot, vagy mert abban rosszul vagy nem írják meg? Aggasztó. De tudjátok, még nem látok rendesen a szememmel, és addig igazoltan vagyok paranoid.
Valamint pont nekem egy szavam sem lehet, mivel semmit sem olvasok regényeken, szakmai cikkeken, pszichoterápiás könyveken, blogokon és női magazinokon kívül, és általában fogalmam sincs, mi folyik körülöttem. Szerintem a Maslow-piramis miatt van.
Á, mégsincs kedvem írni az egészségügyről, meg bizonygatni itt, hogy mi hogy van, énblogger létemre. Nézzen utána mindenki, mi történik az országában, meg mért hisztiznek az egészségügyi vezetők, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Majd talán később.
Most csak annyit, hogy elkaptam a náthát, nem H1N1, mert az magas láz, izomfájdalom, nekem olyanom nincs, csak torokfájás, tüsszögés, de azért szenvedek. Reggel mindjárt lecseszett a Prof alaptalanul, délután meg a kollégáim részéről nem tapasztaltam azt a mérhetetlen szupportív empátiát és kiemelkedő szolidaritást, amelyre szükségem lenne e nehéz időkben. Mindig abba futok bele, hogy rajtam nem látszik, ha nem vagyok jól, és ezért az emberek nem kímélnek, úgyhogy ma fél délután szenvedő arckifejezéssel, pokrócba burkolózva vacogtam szánalmasan, forró teát szorongatva, hátha kímélni fognak, de nem volt igazán hatásos a kőkemény lelkű pszichiáterekkel szemben. Pedig a mártírkodás művészetét illetően számos modellértékű példa található felmenőim között, de úgy tűnik, ez sem elég. Vagy épp ez a baj. Nem tudok szánalmas lenni, csak mártíromkodni.
A nap fénypontjaként találtam egy kollégát, akivel Koh Phanghanról lehetett beszélgetni, imádok úgy beszélgetni helyekről, hogy "tudod, ott Thong Salában, ahol elágazik a kikötő felől jövő út, ott jobbra". Ezt leszámítva nyűgös vagyok és kedvetlen és szenzitív élményfeldolgozásom van. De nem baj, valamelyik nap úgy döntöttem, hogy jól van, akkor adjuk meg a módját, ideje van a vidámságnak és ideje van a szomorkodásnak, és ha most annak van itt az ideje, hogy rosszul érezzem magam, akkor hozzuk ki belőle, amit lehet, akkor fekete kardigánba burkolózva, gyászos és/vagy vádló arckifejezéssel fogom magamat vonszolni a folyosókon egész ősszel, erre lehet számítani.
Decemberben pedig elmegyünk Koh Phanghanra, ha addig élek is.