Kijöttem a Pendragonból (legjobb könyvesbolt, menjetek) a szerzeményemmel, vártam a villamost a Jászain, mire odajön egy fedélnélkülös, ötvenes, rendezett, józan nő, hogy azt mondja: "Nahát, milyen szép ez a piros kabát*, nagyon jól áll magának, olyan boldog legyen mindig, amilyen szép, azt kívánom! Egy pár forintot kérhetnék ennivalóra?" (Itt benyúlok a zsebembe, ahol a bevásárlókocsis húszasok szoktak lenni, hogy ha van, akkor oké. Közben a nő folytatja, és nem játssza túl, egész visszafogottan adja elő. Látja, hogy zsebbe nyúlkálok, tehát van esélye, és addig is, míg eldöntöm, mennyit kapjon, még dicsérget.) "Vigyázzon ám, hogy ilyen szép nő, meg szép arca is van, ráadásul így smink nélkül ilyen szép, hát le a kalappal. Nagyon boldog legyen, azt kívánom! Olyan boldog, amilyen szép!"
Le a kalappal a módszer előtt, hogy rájött, hogy nem a sajnálatra vagy együttérzésre kell játszani, az kiveszett az emberekből bizonyára, hanem a női hiúságra, mert az állandó. A "smink nélkül ilyen szép"-ért pedig külön pluszpont.
*Tudom, a piros kabát nem passzol a lepusztult imidzshez, de fekete kabátom nincs. Meg szeretem is.