Á, mégsincs kedvem írni az egészségügyről, meg bizonygatni itt, hogy mi hogy van, énblogger létemre. Nézzen utána mindenki, mi történik az országában, meg mért hisztiznek az egészségügyi vezetők, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit. Majd talán később.
Most csak annyit, hogy elkaptam a náthát, nem H1N1, mert az magas láz, izomfájdalom, nekem olyanom nincs, csak torokfájás, tüsszögés, de azért szenvedek. Reggel mindjárt lecseszett a Prof alaptalanul, délután meg a kollégáim részéről nem tapasztaltam azt a mérhetetlen szupportív empátiát és kiemelkedő szolidaritást, amelyre szükségem lenne e nehéz időkben. Mindig abba futok bele, hogy rajtam nem látszik, ha nem vagyok jól, és ezért az emberek nem kímélnek, úgyhogy ma fél délután szenvedő arckifejezéssel, pokrócba burkolózva vacogtam szánalmasan, forró teát szorongatva, hátha kímélni fognak, de nem volt igazán hatásos a kőkemény lelkű pszichiáterekkel szemben. Pedig a mártírkodás művészetét illetően számos modellértékű példa található felmenőim között, de úgy tűnik, ez sem elég. Vagy épp ez a baj. Nem tudok szánalmas lenni, csak mártíromkodni.
A nap fénypontjaként találtam egy kollégát, akivel Koh Phanghanról lehetett beszélgetni, imádok úgy beszélgetni helyekről, hogy "tudod, ott Thong Salában, ahol elágazik a kikötő felől jövő út, ott jobbra". Ezt leszámítva nyűgös vagyok és kedvetlen és szenzitív élményfeldolgozásom van. De nem baj, valamelyik nap úgy döntöttem, hogy jól van, akkor adjuk meg a módját, ideje van a vidámságnak és ideje van a szomorkodásnak, és ha most annak van itt az ideje, hogy rosszul érezzem magam, akkor hozzuk ki belőle, amit lehet, akkor fekete kardigánba burkolózva, gyászos és/vagy vádló arckifejezéssel fogom magamat vonszolni a folyosókon egész ősszel, erre lehet számítani.
Decemberben pedig elmegyünk Koh Phanghanra, ha addig élek is.