Voltam egy napot kongresszuson, egész érdekes dolgokat hallottam a gyermekkori alacsony kortizolszint és az agresszivitás összefüggéséről, voltunk bulizni is, ami rossz volt, mert nem táncolhatok a szemem miatt, meg amúgy is megvoltam fázva. Nem is vittem csini ruhát, csak üldögéltem pulóverben és nézelődtem, meg gyönyörködtem az excentrikus pszichiáternőkben (van a pszichiáternőknek egy markánsan elkülöníthető diagnosztikai alcsoportja, akik igen merészen öltözködnek, ez néha bizarr, máskor üdítően különleges összeállításokat szül, a fenti jelenséget nemzetközi és magyar mintán is megfigyeltem). Meg azt találgattam, hogy a rakoncátlanul ugrabugráló, lófarkas, hosszúszoknyás lány biztosan mozgásterapeuta, a színes cicanadrágos, tornacipős néni nyilván gyermekpszichiáter, a macskamozgású tigriscsíkos végzetasszonya pedig bizonyára szexuálterapeuta lehet. Csúnya, fáradt, náthás, szomorú és festetlen voltam, és még így is küldött valaki nekem és asztaltársamnak egy-egy pina coladát, ami azért valahol megnyugtató. És sosem derült ki, ki volt az.
Mindez persze nem akadályozott meg abban, hogy kiolvassam az új Niffeneggert (itt írok róla), pedig hajnali fél háromig olvastam, mert izgalmas volt, aztán elaludtam és rosszakat álmodtam, mert hátborzongató volt, aztán ötkor arra ébredtem, hogy részeg huligánok randalíroznak az ablak alatt. Arra vonatozólag inkább nem találgatnék, hogy vajon a kongresszusi résztvevők közül kerültek-e ki (fogalmazott diplomatikusan). A Balaton viszont gyönyörű.