Rilke: Őszi nap

2007.09.16. 15:54 - címkék: - 1 komment

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.


Egyik kedvenc versem ez. Az ősz meg a magány ugye valahol összefügg nagyon. Vagy legalábbis mindkettő lehet kellemes-elmélyülős meg hideg & depressziós is, de nem akarok most lelkizni. Inkább elmondom, hogy kb minden második évben posztolom ezt a verset, és arra emlékszem, amikor egyszer alie kommentezett rá valami pesszimistát azzal kapcsolatban, hogy "ki most maga van, már marad magára", a végkifejlet meg ugye mindenki előtt ismert.

I get the urge for going when meadow grass is turning brown

2007.09.16. 10:52 - címkék: - 1 komment
Szóval ez az ősz eleje, ez jó dolog, az elmúlt napokban már egészen myreille-esen nyomtam, kedves öreg nénitől vásárolt hatalmas őszirózsa-csokorral szaladgáltam az arcomat simogató napfényben, majd vaníliás-tejhabos chai-teával és Joni Mitchellel kényeztettem ízlelőbimbóimat & lelkemet, aztán függönyöket mostam szombaton, hogy könnyebben bejussanak a lakásba a nyár utolsó sugarai, meg chillis vöröslencsekrémlevest (chiliesvanilia) és fahéjas-gyömbéres szilváslepényt (saját) sütöttem-főztem baráti beszélgetéshez.

Meg néztem egy csomó Simpsont.
Meg elhatároztam, a naplómban olvasott ifjúkori sikereimtől felbuzdulva, hogy fogyózni fogok. Már jó régen csináltam. Majd szólok, ha kezdem.

Meg megnéztük mra-nál a Bourne-ultimátumot, ami jó volt, majd megnéztem az Inside Man-t (Belső ember) is, ami meg nagyon jó volt: túszejtős-bankrablós film, de egészen más, mint a szokásosak, ez afféle intellektuális csavarokkal ellátott történet, alig lőnek benne, valamint szerepel a fantasztikus Clive Owen (sajnos az idő egy részében maszkot visel, így viszonylag keveset gyönyörködhetünk szívdöglesztően nyúzott arcában). Még régen Ripley akartam lenni az Alien-filmekből, aztán Ellie Arroway a Kapcsolatból, aztán Alice a Resident Evilből, most ezek után Miss White (Jodie Foster) akarok lenni az Inside Manből, nagyon jó.
Ha már itt tartunk, megnéztem az Ocean's 13-t is, ami, hát, egynek jó, valamint a Brenda Starr-t, ami tulajdonképpen nem a szó szoros értelmében rossz, hanem gyerekfilm. Azért néztem meg, mert Susan Orlean az Orchideatolvajban több orchideatenyésztőt is megkérdez, hogy létezik-e fekete orchidea, de mind azt mondják neki, hogy á, fekete orchidea csak a Brenda Starr-ban van. A Brenda egyébként eredetileg képregény, amelyben dögös, ám talpraesett újságírónő Chicagoban, ránézésre az 1940-es években rejtélyeket old meg, a filmben természetesen őrült német tudós a főgonosz és Timothy Dalton a férfihős. Jó kis noirt lehetett volna ebből forgatni, de sajnos burleszket csináltak, amin 10-12 éves korunkban mondjuk tényleg jókat kacagtunk húgommal, de most már nagyon gáz volt. A fekete orchidea egyébként a dúsgazdag és titokzatos Timothy Daltonnak kell, mert örökletes genetikai betegségéből kifolyólag csak az abból kivont szérum tartja életben, ugye, hogy noir.  

Aztán persze majd jön az a fajta ősz is, amikor november van és sötét és jéghideg eső zuhog, stay tuned.

Szolgálati közlemény

2007.09.13. 08:21 - címkék: - komment
Egy darabig nem lehet kommentezni a blogomban, mivel elegem lett a sok rosszindulatú és provokatív kommentből, amit ti nem láttatok, mert kimoderálom, de az utóbbi időben már minden bejegyzésre legalább kettő jutott. Tényleg elnézést kérek az összes normális kommentezőtől.

I'm not sorry I met you, I'm not sorry it's over

2007.09.11. 20:02 - címkék: - 3 komment
Jó, akkor írok blogot. Az a baj, túl hideg van bármihez, a Rescue me harmadik évadhoz még nincs feliratunk, anélkül meg nincs kedvem nézni, de a férjem amúgy is dolgozik valamit a gépén, nincs kedvem filmnézéssel zavarni, de filmet nézni úgysincs kedvem, mert nincs kedvem egy filmnyi filmhosszhoz, olvasni meg túl hideg van. Szóval most vagy az lesz, hogy A. a legújabb yummie mixtape-et hallgatva kiszedem a szemöldökömet, vagy az, hogy B. a fürdőkádban olvasom lánykori naplóimat.

De előtte még elmesélek két dolgot a történeti hitelesség érdekében.

Először is volt az, hogy úton Bécs felé menet Sopronban töltöttem egy napot, ez azért érdekes, mert Sopronban éltem 18 évig, de már hónapok óta nem voltam ott, nem is tudom, milyen régóta,  most viszont véletlenül arra jártam, megcsodáltam, milyen gyönyörű, hatalmas, egészséges állattá fejlődött Figo, a Dívamacska ivadéka, valamint kaptam egy sms-t Exemtől, hogy nem vagyok-e véletlenül Sopronban. Ez nem csak azért meglepő, mert véletlenül épp ott voltam, hanem mert véletlenül ő is ott volt, róla pedig azt kell tudni, hogy: 1. Norvégiában él, 2. évek óta nem beszélünk egymással, én azt gondoltam, azért, mert én haragszom rá, de persze elképzelhető, hogy ő épp az ellenkezőjét gondolta. Szóval valami konferenciára jöttek Magyarországra és egy norvég fiúval volt, akit épp körbevezetett Sopronban városnézésileg, így csatlakoztam hozzájuk egy kávé erejéig. Igazából maximum az volt a fura, hogy egyáltalán semennyire sem volt fura, simán eldumálgattunk a munkánkról és a szabadidőnkről és a közös ismerőseinkről, kb. ugyanúgy, mint mielőtt összejöttünk volna és én kirúgtam volna aljasul egy szívdöglesztő, ám görény productmanager miatt. Halál komolyan azon gondolkodtam közben, hogy az égvilágon semmi megbánást vagy bűntudatot vagy izgalmat vagy mittudomén, mit kell érezni exekkel? Semmi, eldumáltunk, jól. Örültem neki. Exem mindenkit üdvözöl.

És még Niké bulijáról akartam mesélni, aki fél évre ösztöndíjjal idegen országba távozik, ezért volt szombaton Kollégánál egy echte-igazi Kolléga-féle házibuli, ahol például két kollégámról meglepetésszerűen kiderült, hogy régóta együtt járnak, sőt, esküvőt terveznek, és ahol három gintonic elfogyasztását követően tanácsokat osztogattam az öregebb jogán a számítógépnél dj-zni próbáló fiatalembernek, és magyaráztam neki hosszasan a házibulikon való zenekeverés mesterségét (mert régen mindig én csináltam a zenét a bulikon, szóval van tapasztalatom). Mellesleg azt is elmagyaráztam neki, milyen zenét hallgasson otthon. Később egyszer valahogy hazajutottunk, másnap pedig végülis cerucalos-torecanos infúziót kaptam az orvosi ügyeleten, mert nem bírtam abbahagyni estig sem a hányást, amit azért szerintem biztosan nem a 3 gintonic okozott, leggyanúsabb mondjuk a kínaiban vett rizses étel, de a kininallergiát sem zárhatjuk ki persze.

De most jöjjön a B-terv.

Steampunk Halálcsillag

2007.09.11. 19:47 - címkék: - komment
Mit is mondhatnék.
Nagy méretben, meg még furábbak is, mint pl. steampunk Darth Vader itten.


All gone, gone forever

2007.09.10. 11:26 - címkék: - 6 komment
Amikor nem a Klinikán voltam és nem várost néztem, akkor a régi naplóimat olvastam, amiket nemrég hoztam el nagymamáméktól, ahol cipősdobozokban tárolódtak, hatvan vonalas füzet. Durva azért, hogy mennyire más a napló, mint a blog, teljesen belemerültem és magával ragadott, és bár tudtam, hogy ott ülök Bécsben a Szobában vagy egy Starbucksban, valójában 19 éves lány vagyok, vonaton ülök Sopron és Budapest között, füzetekbe írom a naplómat, walkmanen hallgatom a válogatáskazettáimat és a tollammal tekerem előre, hogy ne fogyjon az elem, Pax toll a legjobb a célra, és nézem az elsuhanó napraforgómezőket. Strongest of all was the feeling of 1998-ness: dizzy, illogical, as if none of the intervening disasters and wrong turns had happened yet. És furcsa és rossz volt, hogy én már nem az a lány vagyok, és sose fogok többet reggel hétig táncolni a Bencéék Sopronra néző teraszán, meg borozni a Fő téren a szobor tövén ülve, meg meztelenül fürödni a Fertő-tóban éjszaka, meg az élet nagy kérdéseit vitatni Tómalmon  és nem fogok már naplót írni az utcalámpa fényénél. Hogy sose leszek többet az a karcsú, hosszú hajú, optimista, bizalmatlan lány. Más lettem azóta, sokkal keményebb vagyok és gúnyosabb és néha ellentmondást nem tűrőbb. De milyen furcsán voltam fiatal koromban egyszerre egy szorongó depressziós, és közben meg a napraforgós lány! Exem azt mondta még a kapcsolatunk kezdetén (a naplóm szerint), hogy tőlem tanulta meg szeretni az életet, és basszus, én annyira szerettem az életet, hogy azt meg lehetett tőlem tanulni, ez milyen már.
És hogy utáltam Pestet egyébként! Már el is felejtettem, hogy ennyire utáltam. Majd asszem idézgetek a régi naplómból, de most csak ezt.

Életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt. (Mika Waltari: Turms, a halhatatlan)

Szoba

2007.09.10. 11:19 - címkék: - 4 komment

Ma meg első munkanapom lenne szabi után, erre beteg lettem jól.
Úgyhogy mesélem tovább. A szobám, az egy 18 emeletes ház 13. emeletén volt, legalábbis azt hiszem, mert a liftben a 14-es gombot kellett megnyomni, ami mellé ki volt ragasztva egy cetli, hogy "13", és akkor kellett kiszállni, amikor a kijelző 15-öt mutatott. Weird. Az egész ház olyan szobákból állt, mint az enyém, és öt napos ottlétem során egyetlen lélekkel sem találkoztam benne, leszámítva az első nap egy takarítónőt.
Le is rajzoltam a szobát, így nézett ki, a képen nem látszik egy darab heverő és én a laptopommal. (Tudom, kissé béna rajz, de próbáljaok meg Paintben rajzolni lefagyott ujjakkal.)

És így nézett ki, amikor ottlétemmel megteremtettem a kívánatos színharmóniát:

Az igazsághoz tartozik, hogy utolsó nap már működött a radiátor.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása