Ilyen cicát akarok.

Egyébként nem "elvből" nem vivezek vagy valami, egyszerűen csak régóta - úgy 3 éve? - fenn voltam és nem használtam egyáltalán, akkor meg minek, pláne kezdett idegesíteni az oldalt övező tömeghisztéria. De nem kívánok több szót vesztegetni a kérdésre, éppen a fenti okból. Nem olyan fontos.
Ami sokkal fontosabb: azon gondolkodom itt fordítás közben, hogy milyen könyveket vigyek Thaiföldre. Összeszámoltam, miket olvastam ki tavaly:
Polcz Alaine: Rend és rendetlenség
George R. R. Martin: Trónok harca
Susan Townsend: the Queen and I
Nemtudomki: A nagy mangó
Ed McBain: nemtudommiacíme-krimi
Bradbury: The illustrated man.
Idén eddig A rajt meg a Ronald Dahl életrajzot akarom vinni, esetleg Yalom csoportpszichoterápiás könyvét (Yalom olvasmányosabb sok regénynél). Mondjuk, ha a pasim is hoz három olyan könyvet, amit ki akarok olvasni, akkor megvagyunk, bár erre viszonylag kicsi az esély. Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy délkeletázsiai utazás során nem illik regényeket olvasni... azzal nem értek egyet.

Beszélgettem ma egy csomót a nővérekkel meg a Filozófussal a gyereknevelésről. Megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki egyszerre megeszi az egész doboz narancsos tictacot, még akkor is, ha a másik valaki négy éves.
Az előbb meg megszüntettem valamit, amit már régóta akartam, mert annak idején divatból belekezdtem, de valljuk be, elég messze áll az én szociofób természetemtől. Pontosan annyi ismerőst szeretnék, amennyivel az életben tartom a kapcsolatot, és nem, nem, nem szeretném ismét felfedezni azokat, akiknek annak idején még a számát sem írtam bele a telefonomba. A múltkor megkérdezte az ebédlőben az egyik sebész (esetleg nőgyógyász?) ifjú titán, hogy miért nem jelzek már vissza, amikor ő legalább két hete ismerősnek jelölt, és egyáltalán mi az, hogy utoljára november végén léptem be a wiwre. Kicsit meglepett, mivel ismeretségünk történetében talán ez volt a leghosszabb párbeszéd, amit valaha folytattunk, bár tény, hogy egy évfolyamba jártunk az egyetemen. Én ebben nem hiszek és nem is érdekel egyáltalán. Szóval leléptem a wiwről.

Filozófus kolléga: - ...és akkor mondtam a négyéves fiamnak, hogy én már elfáradtam, most meséljen ő. El is kezdte, hogy volt egyszer egy lovag, stb, "és akkor a sárkány meg a lovag összeverekedtek, trallala, trallala" és elkezdett így énekelgetni. Kérdezem tőle, mi ez a dalbetét itt a mese közepén? Azt mondja teljesen magától értetődően: hát reklám. Na, ezek után mondtam le a kábeltévé-előfizetést.

Wow, a titokzatos hősök egymás arcába néztek: mr.a-interjú éjfélkapitánynál.

A folyamatos, több helyen végzett munkának egyébként a bevételen kívül az is az előnye, hogy nincs időm vásárolgatni. Bár lehet, hogy az ezzel járó anyagi előny már nem is lesz olyan fontos, amikor vásárláselvonási tünetekkel visznek be a pszich a saját munkahelyemre.

Beszéljünk inkább a hidegrekordról. 1940. február 16-án mérték Magyarországon a valaha volt leghidegebb hőmérsékletet a ma már Miskolchoz tartozó Görömbölytapolcán: -35 C. És az azért megnyugtató, hogy idén február 16-án sem leszek Görömbölytapolcán.
Hanem Bangkokban.

Bevállaltam 3. sz. mellékállásomat egy hét erejéig, azaz gyakorlatilag már semmi mást nem csinálhatok munkán kívül. Ez az, amikor interjúzok. Így:

1.
isolde: - És, mi a hobbid?
Vizsgálati alany: - ...Számítógép.
i: - Azon belül? Számítógéppel azért ma már elég sok mindent lehet csinálni.
alany: - Hát.... internet.
i: - Aha... és mit csinálsz az interneten?
alany: - ?
i: - Honfoglalózol, csetelsz, world of warcraftezel, pornót nézel, szerencsejátékozol, naplót írsz, filmeket töltesz le?
alany: - Hát, csetelek, meg képetekt tltök le. Öööö.... szép tájakról.

2.
isolde: - És, mi a hobbid?
alany: - Olvasás.
i: - És miket olvasol?
alany: - Öööö... mindenfélét.
i: - Na de mégis, mit.
alany (nem néz a szemembe): - Hátttöööö, regényeket.
i: - Például? Mifélét? Mi a kedvenced?
alany (lesüti a szemét és szemmel láthatóan szégyenkezik): - Hát, ilyen.... sci-fit meg... fantasyt...

És amivel teljesen ki tudnak borítani:
isolde: - Mik a távolabbi terveid?
alany (kivétel nélkül mindegyik): - Öööö...
i: - Mit fogsz csinálni, ha már elég pénzt összeszedtél a hajózással, és nem akarsz hajózni tovább?
alany: - Erre még nem is gondoltam... hát, majd alakul.
i: - De mihez fogsz kezdeni szerinted?
alany: - A pénzzel?
i: - Meg az életeddel. Mit fogsz dolgozni?
alany: - Hát, gondolom, veszek egy lakást... (erősen töri a fejét)... egy autót... aztán... valami saját vállalkozás.
i: - Például?
alany: - Hát, azt még nem tudom, majd meglátjuk.

Kevéssé céltudatos generáció, az szent.
És az a furcsa, hogy néha szlovákokkal is interjúzok, akik ilyeneket mondanak, hogy "hazajövök és elvégzem ezt-meg-azt a főiskolát, kell a pénz a tandíjra" vagy "hazajövök és nyitok egy teázót itt és itt" vagy "hazajövök és abban a faluban veszek egy házat, és kutyákat tenyésztek".
Nem, mintha én annyira céltudatos lennék, de legalább álmaim voltak mindig.

És hát arról se feledkezzünk meg, hogy az ember csupán abban különbözik az állatoktól, hogy képes "hazudni", vagyis olyanra gondolni, olyanról beszélni, ami nincs úgy. Kitalált történetekkel operálni. A kitalált történeteink, a fikción alapuló érzelmeink és a virtuális kapcsolataink tettek minket az evolúció csúcsává. Lehet, hogy a kitalált történeteink nélkül nem együttérzőek lennénk, hanem szépen visszafejlődnénk a pávián szintjére.
Kivéve, ha a kreacionizmusban hiszünk, mert akkor már eleve ilyennek lettünk teremtve.
By the way, remélem, mindenki hallotta, hogy négy, egyenként egyórás rész erejéig újra összeáll a Jóbarátok. Az első részt még idén bemutatják az USA-ban.

Az ananász meg tényleg nem fán terem. :-)

Megnéztük a Serenityt, ami kedvenc sorozatomból, a Fireflyból készült film, és a jó édes anyját Josh Weddonnak. Nem mesélem el, mit tett, azok kedvéért, akik még csak ezután fogják megnézni (azaz remélem, összes olvasóm), de... ne kerüljön a szemem elé az a pasi.
A film egyébként remek, azok számára is érthető, akik nem látták a sorozatot, nekem, aki látta, meg még ütősebb. Egyrészt sokkal jobban megszerettem a szereplőket 14 részen keresztül, és sokkal jobban izgulok értük, másrészt meg olyan dolgok derülnek ki a filmben, ami 14 részen keresztül foglalkoztatott. Szóval javaslom először a sorozatot megtekinteni.

Meg azon gondolkodtam, miután megfelelően elszomorodtunk a filmen, hogy milyen durva már, hogy az embernek egy csomó érzelmét fikció váltja ki. Csomószor vagyunk jókedvűek, szomorúak, dühösek stb. olyan események miatt, amit filmben látunk vagy olvasunk. Nem dokumentumfilmre gondolok, hanem pl. amikor emberek ezrei örültek annak, hogy megint összejött Ross és Rachel. És hogy ez tulajdonképpen milyen durva már, hogy olyan dolgok miatt érzünk érzelmeket, amik egyáltalán meg sem történtek és nem is léteztek soha (pl. amikor a Vadon foglyaiban meghal a medve, a végén pedig ott a neve a stáblistán, még a medve is csak egy színész volt). És hogy vajon érzelmeinknek mekkora hányada lehet ilyen "fikción alapuló", és mekkora a valóságon alapuló. És többet vagy máshogy éreznénk-e a valóságban, ha nem kapnánk semmi fikciót. Pl. ha mostantól egy évig nem olvasnék és nem néznék tévét? Közönyössé válnék az emberek iránt, mert túl kevés stimulus érne, vagy éppen szenvedélyesebbé válnék valódi kapcsolataimban?
És miben különbözik az, hogy kedvelem a szomszédomat, vagy hogy kedvelem Chandlert? Máshogy izgul az ember azokért, akiket csak a virtuális világból ismer? Nem, mintha ismerném a szomszédomat.
És egyáltalán miben különböznek a horrorfilmek meg a bőgős szerelmes filmek a kábítószerektől? Mindegyikkel egyfajta érzést akarunk kiváltani, gyakorlatilag mesterséges úton. Miért esik teljesen más megítélés alá, ha bekapsz egy szem XTC-t, vagy ha megnézel egy vígjátékot? Egyik se "valódi" eredetű érzelem. Mert a szerelmes filmet több időbe telt megalkotni, vagy az műalkotás? Szerintem a metil-dihidroxi-metamphetamin-molekulát is sokan, sokáig tervezték és fejlesztették. Mert a kábítószerek függőséget okoznak? Nem lehet, hogy a "fikció", a történetek is függőséget okoznak, csak azért nem vettük még észre, mert már az egész nyugati civilizáció függő? Vajon mi lenne, ha nem kapnánk több kitalált történetet?
Meg ilyenek.