Beszélgettem ma egy csomót a nővérekkel meg a Filozófussal a gyereknevelésről. Megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki egyszerre megeszi az egész doboz narancsos tictacot, még akkor is, ha a másik valaki négy éves.
Az előbb meg megszüntettem valamit, amit már régóta akartam, mert annak idején divatból belekezdtem, de valljuk be, elég messze áll az én szociofób természetemtől. Pontosan annyi ismerőst szeretnék, amennyivel az életben tartom a kapcsolatot, és nem, nem, nem szeretném ismét felfedezni azokat, akiknek annak idején még a számát sem írtam bele a telefonomba. A múltkor megkérdezte az ebédlőben az egyik sebész (esetleg nőgyógyász?) ifjú titán, hogy miért nem jelzek már vissza, amikor ő legalább két hete ismerősnek jelölt, és egyáltalán mi az, hogy utoljára november végén léptem be a wiwre. Kicsit meglepett, mivel ismeretségünk történetében talán ez volt a leghosszabb párbeszéd, amit valaha folytattunk, bár tény, hogy egy évfolyamba jártunk az egyetemen. Én ebben nem hiszek és nem is érdekel egyáltalán. Szóval leléptem a wiwről.