Az előbb pihenésképpen bekapcsoltam a tv-t, amíg ettem (fordítok amúgy). Éppen a Fiesta nevű magyar popzenekar játszotta fekete, szegecses bőrszerkóban, láncfűrésszel (!) a Nagy Ho-ho-hohorgász soundtrack death metal-változatát. Mit is mondhatnék.

Például, hogy lehetetlennel határos Budapesten South Parkos zoknit kapni. Legalábbis azokban a boltokban, ahol eddig lehetett. Egyedül a Nyugatinál, a McDonaldssal szemben lévő kétnégyzetméteres kis lyukban volt még három egyforma, leárazott darab, 35-38 méretben (de strech, úgyhogy valszeg szükség esetén nagyobb lábra is jó.) Egyet megvettem, úgyhogy már csak kettő van, az eladó csaj pedig szintén nem értette, miért nem hoz a szállító már legalább fél éve, amikor elég jól vették.

És a Zuglói Antikváriumban (ez a neve) megvettem Mika Waltari: Turms, a halhatatlan c. könyvét, amit egyébként nem lehet kapni sehol, és az egyik kedvenc könyvem ever. Most már akár vissza is adhatom Ildikó nagynénjének a kb 12 éve "kölcsönkért" kötetet, bár nem tudok róla, hogy hiányolta volna. Bár a legjobb lenne két példányt tartani az ember kedvenc könyveiből, és akkor nem kellene pánikrohamot kapnom, valahányszor kölcsönkéri valaki.

Tegnap néhány percig majdnem úgy döntöttem, hogy tematikus blogot fogok írni, aztán végiggondoltam az engem érdeklő témákat - regények, pszichoterápia, növények, fitness, diéta, főzés, horrorfilmek, szépségápolás - és arra jutottam, hogy ezek közül főzős meg könyves blog már sok olyan van, ami jobb, mint amilyen az enyém lenne, max pszichológiásat lenne értelme írni, de az meg kit érdekel. Úgy értem, akit érdekel, az utánaolvasna a blogom nélkül is, akit nem, azt meg nem. Felmerült még a teablog, mivel többek között teasznob vagyok, vicces lenne ilyet írni, de engem azért nem érdekel annyira ez a téma. Mármint teák ízéről írni. Úgyhogy azt hiszem, nem fogok tematikus blogot írni mégsem, bár, mint megtudtam, az énblogok ideje hanyatlóban. Énblogja mindenkinek van, most már a tematikus a trendi.
Egyébként amiről remek, hozzáértő, gyakran frissülő tematikus blogot tudnék írni, az a ruhavásárlás.

Igen, hát nagyjából három alkalommal kaptam pánikrohamot a Lush relaxáló habfürdőbigyótól, ugyanis a kis tömbből kioldódó, a víz tetején lebegő barna növényi részek pontosan ugyanúgy néztek ki, mint néhány hatalmas, barna vízbe fúlt molylepke. Rovarokkal meg nem szívesen fürdök együtt.

Pennebaker: Rejtett érzelmeink c. könyvét választottam a stócból. (Eddig akármit kérdeztem az itteni kollégáktól, a kezembe nyomtak egy könyvet, úgyhogy lassan be kéne fogni a számat.) Arról szól, hogy naplót kell írni, mert ha az ember leírja legbensőbb érzelmeit, akkor nemcsak lelkileg lesz egészségesebb, de javul az asztmája, a magas vérnyomása, nő a T-limfocitaszáma, és nagyobb eséllyel kap új állást vagy házasodik meg. 
Több fontos kitétele van az efféle írásnak: csak akkor használ, ha valóban legbensőbb érzelmeinket írjuk le; nem valaki másnak írjuk, hanem csak és kizárólag magunknak; nem kell félnünk attól, hogy illetéktelen kezekbe kerül.
Ennyit a blogolásról, ugye. Nem hiszem, hogy sokáig képes az ember "legbensőbb érzelmekről", nem "valakinek", illetve úgy blogot írni, hogy az biztosan titokban marad az ismerősei előtt. Vicces módon az 1990-ben íródott könyv negyedik mondata mégis a következő: "Az emberek óriási hányada osztja meg legbensőbb gondolatait és érzéseit titkos naplójával, miközben a legjobb barátai előtt is rejtve tartja személyes oldalát."
Egyébként az egész könyv a fenti elméletet alátámasztó kutatásokat mesél el, egy amerikai bestselleríró stílusában. "Amint levettük a vért, be kellett csomagulnunk, majd lóhalálában rohantunk a reptérre, hogy elérjük az ohiói Columbusba tartó utolsó gépet. Amikor a vérminták odaérkeztek, a laboratórium munkatársai éjt nappallá téve dolgoztak rajtuk, mi pedig szorongva vártuk az eredményt." Szórakoztató.

Egyébként 13 év naplóírás, majd 3 év blogolás után alátámaszthatom a szerző nézeteit. A naplóírás terápia, a blogírás hobbi. Menjetek naplót írni.

Voltam életem első kognitív pszichoterápiás csoportján (koterapeutaként csendben figyeltem), és elég jónak tűnik. Kicsit levett ugyan a hatásból, hogy csak 4 órát aludtam előtte ügyeletben. Azt hiszem, ha jönne a jó tündér, annyit kérnék tőle, hogy legyen napi kb 5 óra az alvásigényem. Annyi mindenre képes lehetnék még, amire így nem vagyok. Kaptam pl eddig (tegnap óta) három db pszichoterápiás könyvet, hogy olvassam el őket tegnapra, de nem volt időm még kinyitni sem. Teljes káosz van itt, amiben állítólag van valahol egyfajta rendszer, nagyon remélem, hogy hamarosan én is meg fogom érezni a felszín alatt húzódó taoista áramlatot, mert ez így elég fárasztó.

És elfelejtették itthagyni nekem a volt szobám kulcsát, amit kölcsönadtam utódomnak, úgyhogy most nem tudom, hol fogok aludni ügyeletben, mert az új szobámban nem lehet. És az új szobámban még a réginél is sokkal-sokkal-sokkal ócskább számítógép van, pedig az sem volt semmi.
Jól van, tudom, hogy meg fogok szokni itt is, de egyelőre még nem tartunk ott. Ezek a kollégáim is jó fejek, de az előzőek a barátaim voltak. Régebben egyébként nem izgatott ennyire a munkahelyek közötti váltás, mert sehol sem vackolódtam be ennyire. Hülye kötődés. Pont, amire az ember megszeret egy várost, egy ruhát, egy parfümöt, egy embert, egy kollektívát, már lehet is menni tovább, elszakad, kifogy, meghal, máshová helyeznek, és kezdheted elölről.
Hát kezdem.
Na jó, mesélek mást. Megnéztem egy csomó filmet meg elolvastam egy csomó könyvet az ünnepekben, és egy csomó ismerősömről álmodtam azt, hogy összejöttek egymással, amit annak tulajdonítottam, hogy agyamra ment a sok karácsonyi hepiendes szerelmes-vígjáték. Hát nem? Ma meg azt álmodtam, hogy ugyan nem valami jól állok a fordítással, amit bevállaltam, de elvállalok mellé egy másikat is. Röhögtem reggel, hogy ugyan, ki akarna nekem fordítást adni (ráadásul álmomban jól fizető szakfordításról volt szó), utoljára a laborkönyv esett be így, erre ma felhív egy ismerősöm, hogy lenne-e kedvem jól fizető szakfordításhoz. Nem tudom, mit tegyek, mert valamiből gyűjteni kellene az esküvőre-lagzira-menyasszonyiruhára-nászútra.
Az utóbbi napok kellemes élményei különben a barátaink voltak, a szülinapi bulim is klassz volt, a szilveszteri is (bár mindkettőn kidőltem hajnali egykor), és még ma is kaptam ex-kolléganőmtől egy szempillaspirált szülinapomra (azzal a célzással, hogy festenem kéne magam, mert sosem festem magam hétköznap, de gondolta, hátha kezdetnek megbarátkozom a szempillaspirállal.) Valaki azt is elmagyarázta a szilveszteri bulin (vagy a szülinapi bulin? és hogy ki volt az?), hogy nem érdemes úgy blogot írni, ha már mindenki olvas és nem írhatsz le akármit, mert úgy már nem olyan izgi olvasni. Ettől meg azon kezdtem gondolkodni, hogy lám-lám, a jó öreg leselkedő-ösztön, azért akárki akármit mond, csak azokat a blogokat szeretjük igazán, ahol az író szépen kiteregeti élete összes bugyrait/fájdalmát/érzelmét/szexuális kalandjait/mittudoménmit. De én már nem akarom.
Elégedjünk meg mára annyival, hogy a körmömet sem festem. És most gyorsan fordítok még egy kicsit vizit előtt.

Bejöttem reggel a zuhogó esőben, és kipakoltam a szobából, ahol eddig dolgoztam, és ahol már egész otthonosan éreztem magam, képek a falon, piros pokróc ügyeletre. Becuccoltam egy másikba, ami leszámítva egy haldokló cserepes növényt, teljesen kopár. Átadtam a régi kollégáimnak a múlt héten felvett betegeket, ittam velük egy kávét. Beilleszkedek az új helyen meg minden, de szomorú vagyok nagyon.