Ha már költészet napja, nyerw múltkori bejegyzéséről eszembe jutott, basszus, mennyire utálom én meg azt, amikor régmúlt művészek pszichopatológiáját elemzik pszichiáterek / pszichológusok visszamenőleg. Ez egyetlen dologra alkalmas: hogy az elemző tarthasson róla egy kongresszusi előadást, ha egyetemi hallgató, akkor írhasson szakdolgozatot, ha nagyban gondolkodik, akkor írhasson róla egy vagy több könyvet. Igen, Csontvárynak volt valami baja a pszichotikus spektrumban, talán skizofrénia, talán nem, attól függ, melyik diagnosztikai kategorizálást használjuk, a DSM IV-et vagy az V-öt vagy a leonhardi-t, vagy ha pszichoanalitikusok vagyunk, akkor látens homoszexualitásáról és anyjához fűződő szokatlan viszonyáról is lehet értekezni. Nem mindegy? Meg van Gogh meg Dosztojevszkij meg Frida Kahlo. A legdivatosabb magyar zakkant persze szerencsétlen József Attila, akiről, mármint elmeállapotáról nem tudom, hány könyvet adtak ki eddig, dehát sosem elég. Valamirevaló magyar pszichiáter ír egyet. Míg nyerwet épp az bosszantotta, hogy irodalmárok pszichológust játszanak (az idézett mondat Flóra pszichoszomatikus szívizomgyulladásáról... OMG), engem az szokott, amikor pszichiáterek fogják a szerencsétlen elhalt költő verseit és megmagyarázzák, hogy lám, a kés meg a kenyér meg az engem vigyen fel a padlásra, nyilvánvaló a borderline zavar vagy a pszichotikus zavar vagy a súlyos depresszió vagy az akármi, amivel szegény költőnket a pszichoanalitikusok félrekezelték vagy nem kezelték félre, és amely megnyilvánul zaklatott párkapcsolataiban ésatöbbi.
Természetesen, ha az ember zakkant költő, számolnia kell vele, hogy az utókor majd könyvekben, cikkekben és kongresszusi előadásokban fogja elemezni pszichopatológiáját az aktuálisan fennálló fejlődés-pszichopatológiai eszmerendszer és/vagy pszichiátriai diagnosztikai kategóriák mentén. És akkor lehet borzongani, hogy hűű, úristen, skizofrénia meg személyiségzavar meg Flóra se tudta vele felvenni a Rorschach-tesztet. A normalitás bosszúja.
Amúgy itt van az eddig kedvenc összefoglalóm az "őrült zseni", vagyis a kreativitás és pszichopatológia összefüggésének témakörében, tessék, így kell erről a témáról értelmesen beszélni.
Tegnap lettem 36 éves, sajnos a kis Lánynak épp nem volt túl jó napja (rosszul aludt nappal és éjjel is), de legalább sütött a nap és sétáltunk a hegyen és rendeltünk az internetről malacsültet birsalmával és ettem a konyakos meggyemből is.
Meg eszembe jutott, hogy régen a villanykörtés vicceket szerettem, úgyhogy elolvastam párat, hát, van jobb is, rosszabb is. Tessék, itt vannak a szakmába vágóak:
Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez?
Nos, ön szerint mennyi szükséges?
Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez?
Csak egy, de legalább huszonöt találkozás szükséges.
Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez?
Kettő. Az egyik becsavarja, a másik fogja a faszt. Akarom mondani, a létrát.
Hány pszichoanalitikus kell egy villanykörte kicseréléséhez?
Egy sem. A villanykörte majd kicseréli magát, ha készen áll.
Jaj, akartam írni arról is, hogy voltunk pszichiáterekkel (= Niké, Kolléga és Johnny) és családjaikkal a Millenáris parkban, csomó kisgyerekünk van összesen, az enyém a legkisebb (és a legcukibb, nyilván), és megbeszéltük, milyen a munkahelyünkön a morál és a hangulat (nem, nem kaptam kedvet, hogy bölcsibe adva a gyermeket, rohanjak vissza), meg voltam a Westendben is kétszer (babával, mindenhova úgy megyek), ahol remek baba-mama szoba van és a Costában lehet mandula- vagy rizstejjel kérni a lattét. És sütöttem aszalt paradicsomos kenyeret meg répás kenyeret meg fügés kenyeret meg aszalt sárgabarackos kenyeret, és főztem be vaníliás-citromos birslekvárt (anyukám segítségével)(sajnos nem elég sűrű, de hátha idővel még sűrűsödik kicsit), és vettem fenyőmézet meg hársmézet meg krémmézet a piacon, mert mézsznob vagyok és mert meg vagyok fázva és mert kárpótolni kell magam valamivel amiatt, hogy nem ehetek csokit meg sütit meg tejszínhabot. Meg sétáltunk mindenfelé, és hiányoznak a reggeli soproni erdei séták. És vezettem autót november elsején, és parkoltam parkolóházban, és útközben kikapcsolt kétszer a GPS, most visszavigyem a boltba vajon? És fáj a torkom és köhögök, csak nehogy elkapja a Lány, nem szeretem, ha ő beteg. És hiányzik a férjem, mert először Sopronban voltunk egy hétig nélküle, aztán két napig találkoztunk, de akkor beteg volt és járványügyileg izoláltam a másik szobában, aztán meg elutazott. És jaj, nagyon félek, mi lesz télen, mert most csomót vagyunk kint és minden nyűgösségre az a megoldás, hogy lemegyünk sétálni, csomószor megpróbálok más dolgokat, de a vége az, hogy lemegyünk sétálni, és szélben meg esőben én utálni fogok sétálni, egyébként a szelet a Lány sem szereti, sír, és akárki akármit mond, egyáltalán nem könnyebb télen hordozni, mint babakocsizni, a kocsiban csak becipzároznám a kis kezeslábasába, magamra meg egy kabát, így meg rá is kell pulcsi meg rám is, aztán a hordozó, aztán a kabát, de így is kinn van a nyakunk, és ha ki akar jönni, ami előfordul, akkor már nem vehetem ki, mert megfázik, és különben is téli depresszióm van már előre. Pedig vettem egy használt hordozóskabátot a vaterán, és amikor elmentem érte átvenni, akkor leszólított egy met tai-t és kisfiút viselő csaj, hogy ha errefelé lakom, akkor járjak a hordozósklubjukba, lám, biztos jó fejnek látszom szűk farmerban, Martensban és cuki Lánnyal, de sajnos messze van tőlünk a klubjuk, viszont azt is mondta, hogy akkor járjak a hordozós spinningre, ami nincs tőlünk messze. Hát, majd meglátjuk. Az a fő probléma, hogy én utálom a kényelmetlenséget, és akkor odautazni, babát levenni, feltenni, átöltözni, izzadni, babát átöltöztetni, edzés után nem tudok elmenni zuhanyozni, mert addig mit csinál a baba, meg egyáltalán, egyedül szeretnék inkább sportolni, de azért lehet, hogy egyszer megnézem, mert jó fejnek tűnt a csaj, és azt mondta, jó a hangulat. Jaaaj, tél. November közepétől lesz igazán ótvar idő az internet szerint, és onnantól centit fogok vágni, mint a katonaságnál, naponta levágok belőle 1 cm-t és száz nap múlva remélhetőleg már majdnem tavasz lesz.
Van ez a sztori a köztiszteletben álló apukáról, már többször belefutottam az interneten. Úgy tűnik, mintha mindenki tudná, kiről van szó, nekem halvány fogalmam sincsen. Mindegy, a történet kb. annyi, hogy befolyásos férj bántalmazza feleségét, készül látlelet is, válnak, közben felmerül, hogy az ötéves kislányt molesztálta apuka, ezt a kislányt vizsgáló pszichológusok megerősítik, anyuka nem engedi a láthatást, long story short, még mindig apuka oldalán áll az igazságszolgáltatás. Lehet, hogy őrült, pénzéhes anyuka találta ki az egészet. Lehet, hogy apu nem is bántalmazta anyut sem, max önvédelemből. Lehet. Amikor legutóbb olvastam a dologról, épp anyuka elmeállapotát tervezték vizsgálni.
Egyébként a bántalmazott nők elég gyakran kötnek ki a pszichiátrián, mert hát ugye alázzák meg lelkileg terrorizálják meg néha megverik őket, és surprise, surprise, ettől depressziósak lesznek vagy pánikbetegek vagy alkalmazkodási zavaruk lesz vagy indulatkitöréseik vagy öngyilkossági kísérleteik vagy benzodiazepin függőségük. Elég furcsa is lenne, ha egy fentihez hasonló történet után az ember elmeállapota pszichésen egészségesnek bizonyulna.
Nem tudjátok elképzelni, mennyi ilyet láttam a pszichiátrián és pszichoterápiában tíz év alatt. Egy időben megtanítottam a tanítványaimnak is, hogy a kötelező kérdések közé (hall-e hangokat, akar-e öngyilkos lenni) vegyék fel azt is, hogy bántalmazták-e fizikailag vagy szexuálisan gyermek- vagy felnőttkorában. Ha megkérdezzük, könnyen kialakulhat az embernek az a benyomása, hogy a pszichiátriára kerülő összes nőt bántalmazták. Ok-okozati kérdésekben lehetünk óvatosak, lehet, hogy valahogy már meglévő betegségük miatt lettek áldozatok, vagy mittudomén, annyira idegesítően szorongtak, hogy megérdemeltek pár fülest, de azért leggyakrabban az abúzus vezet a depresszióhoz és nem fordítva. Az esetek egy jelentős hányadában volt köztiszteletben álló, jómódú férfi az elkövető, ti. a férj, aki féltékenyen ordít és szétveri a lakást, ha öt perccel később értél haza és nyomkövetőt szerel a kocsidra, meg a nagybácsi, aki megerőszakolja betegünket kislánykorában.
Nem tudom, hogy a sztoriban szereplő ötéves kislányt tényleg molesztálta-e a köztiszteletben álló apukája vagy sem, valamint anyuka részéről sem tűnik helyesnek a sztorit a Bors magazinban nyilvánossá tenni (amúgy nincs a gyerekeknek valami személyiségi joguk vagy ilyesmi, hogy ötéves koromban a molesztálásomról szóló pszichológusi jegyzőkönyvet egyik szülőm se adhassa oda bulvárlapnak?). De mindez az igazságszolgáltatásnak a feladata, szakértőkkel eldönteni és utána annak megfelelően cselekedni. Én mondjuk kissé szkeptikus vagyok az igazságszolgáltatással kapcsolatban, pláne Magyarországon, pláne családon belüli erőszak-ügyben, hasonló esetben (mármint ha befolyásos, bántalmazó exférjem molesztálja a lányomat) asszem vennék magamnak meg a gyereknek egy-egy repülőjegyet egy olyan országba, aminek nincs kiadatási kötelezettsége Magyarország felé, és a brazil tengerparton hűsölő nyugdíjas háborúsbűnösöknek szolgálnék fel koktélokat onnantól. De rám egyáltalán ne hallgassatok, mert én eleve azt képzelem, hogy az erőszakra csak viszont-erőszak lehet a válasz, és az összes bántalmazót igen alaposan bántalmaznám, kard által vesszen, ki kardot ragad, és ez helytelen vélekedés és a valódi változásokhoz nem ez vezet.
Egyébként pedig kislányként átélni, hogy az ember szülei gyűlölködnek, időnként verekszenek otthon, csúnya válásuk médianyilvánosság előtt zajlik, oviból kiveszik, utcán rángatják, paprikasprével fújják le egymást a szeme láttára, ez a gáz, nem a Ferber-tréning. Bánjatok rendesen a kislányokkal.
Ó, jaj. Meghalt Buda Béla. Basszus, hónapok óta van egy neki szóló levél az emailjeim közt a piszkozat mappában, amiben megírom, hogy nagyon tetszett ez a könyve. Mert úgy gondoltam, biztos örülne, ha tudná, hogy fiatal pszichiáternek (nekem) tetszik a könyve. De aztán nem küldtem el, mert túlságosan benyalásnak tűnt. Mekkora hülyeség.