Fast fashion

A múltkor meghívtak egy díjátadó gálára - erről nem mondhatok többet - ami este volt, és közöltem is egyből, hogy én nem tudok menni, hiszen az esti altatás-szoptatás anyát igényel. Aztán mégis rábeszéltek, a szervező csaj és a férjem együttesen, hogy menjek el, de még mindig nem akartam, mert úgyse tudnék mit felvenni, és akkor találtam egy second hand szürke gyapjúruhát a szekrényben, ami tök jó és jól is áll, a terhességem előtt hozta a Móni, csak akkor már nem tudtam hordani terhesség miatt és elfelejtettem.

A ruha úgy döntött, hogy el akar menni a díjátadóra, így aztán odaugrottam egy órára két szoptatás között. 

Pontosan olyan volt, mint Hamupipőkének lenni: elkészültem úgy öt perc alatt nejlonharisnyával, sminkkel és mindennel együtt (cipő: Deichmann, ruha: Austin Reed / Háda, retikül: vintage, Jajcica), eltaxiztam a tetthelyre, ott ittam egy kis fehérbort, ettem néhány libamájas falatkát és minisütit, illedelmesen mosolyogtam, majd amikor az óra elütötte a nyolcat, elszaladtam, taxiba vágtam magam, és negyed kilenckor már a szívettépően zokogó csecsemő társaságában igyekeztem lehántani magamról a szettet, power dressben ugyanis nem lehet szoptatni. 

Erről azért eszembe jutott, hogy jó ég, mennyire hiányzik az életemből az öltözködés, én, aki korábban még azt is kihívásnak tekintettem, hogy egy hónapig ne vegyek ruhát. Ennek csak egy része az anyaság, a másik része, hogy teljesen megváltozott a ruhákhoz való hozzáállásom és tizenöt ócska műszálas helyett (amit kambodzsai kislányok varrtak három műszakban), inkább veszek egy jót, és azt is használtan. Részben anyagi, részben környezetvédelmi, részben esztétikai szempontok vezérelnek: ez a ruha, ami rajtam volt, sokkal jobban állt és nézett ki, mint bármely H und M vagy C und A cucc. 

Tegnapelőtt meg a gyereksereget anyósomra bízva elugrottam Nikével kávézni délelőtt, hogy odaadjuk egymásnak karácsonyi ajándékainkat így január vége felé - ittam egy koffeinmentes lattét a jókávés helyen, és egy fekete teás-áfonyás sütit és egy csokis tarte-ot, esendő az ember, és kaptam tőle többek között egy Women's Secret pamut pizsamát. Gombos felsőrésszel, hogy a szoptatós anyára is gondoljunk, és annyira jó, és annyira tetszik, hogy úúú, új ruhám van, amiből én vágtam ki a címkét és még senki se hordta előttem, hogy hirtelen bekapcsolt az addikcióm: most azonnal el kell mennem a boltba és venni még öt ilyet, minden színben, ózonréteg és kambodzsai kislányok ide vagy oda! Durva ez a cucc, gyerekek. 

Amelyben a gyerekek cukik

Írok a gyerekekről, mert cukik. 

A Fiú öt hónapos lesz mindjárt, hamarosan elkezdem hozzátáplálni, szembemenve a La Leche Liga és a WHO ajánlásával, mert anarchista vagyok, akit kivet magából a társadalom és ehhez van kedvem. Amúgy részben azért, mert én nem tudok fejni, ő pedig nem tud cumisüvegből enni (nem tanítottuk meg), és számomra szorongáskeltő ez a tény, hogy én vagyok az egyedüli kajája. És mi van, ha nem tudok háromóránként ott lenni, ahol ő, mondjuk baleset ér, vagy a Lány kerül kórházba? Megnyugtatna, ha legalább hírből ismerné a kanalat meg az almapürét. Ez a lelki oka, a praktikus oka meg az, hogy február második felétől kezdve heti egy napon dolgozni fogok 4 órát egyben, azaz beleesik egy étkezés, és addigra vagy kanállal kell megtanulnia enni (főzeléket), vagy cumisüvegből (tápszert), de így, hogy majdnem féléves, a kanálra és a pürére esett a választásom. 

A szuperképessége jelenleg a hátról hasra fordulás meg a nyálas berregés, iszonyú aranyosan gyakorolja mindkettőt. Ritkán nevet hangosan, és szinte kizárólag csak a Lánynak, mert imádja, de ránk is csomót mosolyog. És okosan néz, mindenre figyel. A könyv szerint az anyai hang irányába kell fordulnia, és fordul is mindenféle hang felé, beleértve Nina Simone-t is, valamint olyan puha a haja, mint a cicaszőr. A súlya kisebb a koránál, mert a hörghurut alatt hetekig kb. semmit se nőtt, de úgy döntöttem, elengedem az ezen való szorongást, miután a szoptatási tanácsadó és a védőnő szerint sem drámai a helyzet. Egy kicsi, hol komoly, hol vidám, kíváncsi, mozgékony baba. 

A Lány meg okos lett, kreatív és együttérző. Az okosság alatt azt értem, ahogyan tudományos módszerességgel tanulmányozza a világot: mondjuk az állatkertről beszélgetnek apával, és szóba kerül, hogy a tónál vannak pelikánok, egyéb madarak meg teknős. Lány: "A teknős is madár?" Apa: "Nem, az hüllő." És még mi hüllő? A szőrös állatok is hüllők? És még mik emlősök? És akkor el kell neki magyarázni a teljes rendszertant, jellemzően alvás helyett. A kreatív alatt azt értem, hogy órákig eljátszik egyedül, hatalmas sztorikban van a playmobil nyulak, a plüssök, a Fiú játékkockái, a labda és az interspar magazinból kivágott, ételeket ábrázoló fecnik segítségével. Vagy amikor a Fiút altatom, bejön ő is a hálószobába és a nagy ágyon játszik a szoptatóspárnával, ami néha egy hatalmas tavon átívelő híd, néha vonat, néha kígyó. Néha veszélyes kígyó, máskor olyan, ami a hátán plüss nyulakat visz. 

De a kedvencem mégis az, hogy bármikor bárki szomorú vagy ideges, azt észreveszi és jön vigasztalni. Mondjuk ideges vagyok, mert a Fiú aznap délután épp nem akart enni és tüsszögött - akkor elmagyarázom a Lánynak, hogy nyugi, nem vagyok rá mérges meg senkire, csak aggaszt, hogy nem eszik ez a baba - mire azonnal rajzol nekem egy "madarat" (igazából ficka), és odahozza, hogy "nézd, anya, rajzoltam neked egy madarat, hogy ne legyél ideges", meg még odaad a játékai közül kettőt, azzal, hogy ezeket nekem adja, és megölelget. Annyira kedves. De a Fiút is megvigasztalja, ha sír, orrporszívózás után elénekli neki a Jön a kocsi... kezdetű dalt, ha pedig a baba nyekereg, mint épp most, akkor rám szól, hogy "anya, ne gépezzél, sír a baba!". 

Így aztán három napba is beletelt, mire megírtam ezt a bejegyzést. 

 

Only the wounded heal

A kis Fiú meg, aki eddig 1-4 alkalommal ébredt éjjelente, de majdnem mindig volt egy kb.ötórás alvós szakasza, három napja fél-egy óránként felébred, sír, és a hagyományos módszerekkel (cumi, popsipaskolgatás) nem is alszik vissza, mellen akar lógni. Néha eszik belőle, néha nem. Mi baja van neki és főleg: mitől múlik el? Nem tudom, mondtam-e már, hogy rettentő nehezen viselem a csecsemőkornak ezt a jellegzetességét, hogy a csecsemőt nem lehet megfejteni és nincsen megoldása neki. Persze, a sok gyereknevelős könyv mind azt sugallja, hogy van - csináld ezt vagy azt, és akkor jobban fog aludni - de lássuk be, az esetek többségében nem tudunk semmiféle ok-okozati összefüggést kimutatni. A Lány alvása akkor javult, amikor abbahagyta a szoptatást és kijöttek a fogai, de nem lehet tudni, mi okozta melyiket. A Fiú alvásromlását is próbálom persze megfejteni: fáj a hasa? Én ettem valamit és attól? Náthás és attól? Jön a foga? Semmi sem látszik az ínyén, de attól még bizsereghet neki. Fejlődési ugrásban van és éhes? Szimplán csak kitalálta, hogy ezentúl mellen akar aludni? Aggasztja a klímaváltozás? Sosem fog kiderülni, és közben vagy pár nap alatt elmúlik mindez, vagy sok hónapig fog tartani, én meg addig zombi vagyok, mert nehezen bírom az alvásmegvonást. 

A buddhisták szerint a nehéz időszakok azért jók, mert általuk együttérzőbbé válhatunk, és ez a gyereknevelésre teljesen igaz, én legalábbis azóta iszonyú együttérző vagyok mindenkivel, akinek gyereke van vagy más miatt nem alszik / szorong. Pont a kórházban gondolkodtam ezen, amikor bent voltunk a Fiú hörghurutja miatt öt napig: hogy biztos vannak, akik nálam együttérzőbbnek születtek már eleve, de nekem meg kellett tapasztalnom a másik oldalt ahhoz, hogy értsem, min mennek keresztül a betegek a kórházban. Hogy milyen a betegszerepben lenni. Mert orvosként én is csomószor vagyok türelmetlen, vagy épp nem magyarázok el dolgokat, mert azt képzelem, hogy az köztudott, vagy csak nem vagyok kedves. Ennek nagyon jót tett, hogy műtötték a szememet és ott megtapasztaltam, milyen, amikor az orvos és az asszisztensnők normálisan bánnak az emberrel, meg szültem és ott megtapasztaltam, milyen, amikor köcsögösködnek, aztán meg beteg gyerek anyukájaként megtapasztaltam, hogy ezekhez mind hozzáadódik egy ezres szorzó, ha a gyereked miatt parázol. Ezek az élmények segítettek abban, hogy jobb orvos legyek, vagy legalábbis akarjak lenni. 

A szorongásról még az jutott eszembe, hogy lehet, hogy néhányan azt gondolják, hogy a pszichiáter nem szoronghat, mert kötelessége neki egyfolytában jól lenni. Nekik üzenném, hogy kapják be ismerkedjenek meg a sebzett gyógyító fogalmával, amit Jung talált ki, de már a régi görögök is. Azt jelenti, hogy jobb gyógyító válik abból, aki maga is sérült, ugyanakkor nagyon fontos, hogy a gyógyító egy gyógyult sérült legyen. Ezt azért könnyű megérteni: ha alkoholista, bántalmazó családból jössz és magad is alkoholista bántalmazó leszel, akkor, khm, nehéz jó pszichoterapeutának lenni, míg ha ilyen családból jössz, de sok önismeret, küzdelem, pszichoterápia, akármi árán fejlődsz és gyógyulsz, akkor adott esetben könnyebben tudsz segíteni azoknak, akik ugyanezen az úton járnak, csak még hátrébb vannak. Nem állítjuk, hogy sérültnek kell lenni ahhoz, hogy jó pszichoterapeuta legyél, mert nem kell - de ha az vagy, abból is ki lehet hozni jó dolgokat, csak oda kell figyelni. Szóval ezen gondolkodtam, hogy vajon égő-e, ha a pszichiáter kicsit néha szorong, aztán szembejött a Petke Zsolt comingoutja, és azok után úgy éreztem, némi szorongást én is bevallhatok. Hogy esendő emberek vagyunk mindannyian, felesleges lenne titkolni. 

Tudni kell a határainkat is persze: én például tudom, hogy higgadtságom miatt jól tudok bánni borderline-okkal, és természetesen tudok mit kezdeni a szorongókkal is, ugyanakkor mivel türelmetlen vagyok, a kényszeres személyiségzavarosoknál nagyon oda kell figyelnem, hogy elviseljem a rugalmatlanságukat, a nárcisztikusokkal meg eleve nagyon nehezen tudok bánni, beleértve a nárcisztikus borderline-okat is. Ezeket lehet tanulni, én tudom, hogy ebben fejlődhetnék még, így tehetem azt, hogy sose vállalok nárcisztikust, és tehetem azt, hogy ha vállalok, akkor azt szupervízió mellett teszem. 

Visszatérve az alvásmegvonásra, úristen, én ezt nem bírom ki. Tegnap adtam neki próbaképp egy adag Nurofent, hátha fáj valamije és a fájdalomcsillapítóval jobban alszik, de különösebben nem hatotta meg. Igazából úgy viselkedik, mint egy szeparációs szorongó, anyán akar lógni konstans egyfolytában ébren és álmában is, csak hát ez a szakasz nyolchónaposan aktuális, négyhónaposan még nem jött rá, hogy különálló lény vagyunk. Szóval igyekszem találgatni, mi baja, meg közben mégis szem előtt tartani a buddhista gondolatot, hogy minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész, és ez is elmúlik majd és akkor milyen jó sztori lesz. Emlékszel, amikor óránként felkeltett a baba? Milyen régen volt! 

Valamint 40 nap van tavaszig. 

When life gets tough it’s time to do some weird shit to your hair

Csak levágattam rövidre, mert eddig hosszú volt, de a szoptatás miatt csomókban hullott. Persze, a La Leche Liga szerint nem a szoptatástól hullik a haj, hanem attól, hogy terhesség alatt nem hullik és ilyenkor hullik ki az is, aminek akkor kellett volna, de szerintem ez szemenszedett hazugság és csak azért terjesztik, hogy mindenki szoptasson. 

Ezt a képet vittem a fodrásznak, és tényleg hasonlít is a fazon, csak persze sötétbarnában, smink nélkül. A sminkelésről majd máskor írok. Egyébként nagyon szívesen tetettem volna bele egy kis kék és/vagy zöld satírt, dehát sajnos az etetések közötti háromórás intervallum erre nem ad lehetőséget, pedig most kellene, amíg nem dolgozom. 

Élj érdekes időkben!

Aztán elolvastam ezt a cikket, amelyben igen részletesen és életszerűen kifejtik, mi várható a Földön, ha atomháború lesz, és akkor átmenetileg egy kicsit röhejesnek tűnt a világmegváltó igyekezetem, hogy majd én itt kevesebb nejlonzacskót használok.

A fenti régi, kínai átokról (mármint, hogy "élj érdekes időkben") mindig az jut eszembe, hogy:
Wash: This landing is going to get very, very interesting.
Mal: Define interesting.
Wash: Oh God, oh God we're all gonna to die.

Mindenesetre ezidáig semmilyen megerőltetést nem okozott, hogy nem vehetek pet-palackot, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy még van itthon Salvus-víz a Fiú párásítójába, és ha az elfogy, akkor majd némi találékonyságra lesz szükség.

Arról, hogy ki viszi át fogában tartva a szorongást

Ez egy ilyen képesség, hogy az embernek mindig eszébe tud jutni a legszörnyűbb kimenetel és az összes leselkedő veszély, nem igaz? Van, aki akkor sem tudná csinálni, ha szeretné. Biztos vagyok benne, hogy gén-környezet interakció eredménye, azaz kellett örökölnöm a megfelelő szerotonin-transzporter genotípust, valamint kellett huhogó nagymamám és pesszimista apukám nevelése. Akik, ha nem csörög a telefon, egyből arra gondolnak, hogy biztos azért nem hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt; és ha csörög a telefon, akkor egyből arra gondolnak, hogy biztos azért hív, mert baleset érte, kórházba került, súlyos beteg, meghalt. 

Egy ponton rájöttem, hogy bár sokat fejlődtem a pszichoterápiáim során és elég jól tudom kezelni a szorongásaimat, az a pillanat nem fog eljönni, amikor majd _nem_ jut eszembe a veszély. Én azt tudom csinálni, hogy eszembe jut, nyugtázom, hogy jó, eszembe jutott, és igyekszem nem pszichotikus állapotba kerülve a szekrény aljában bujkálni / a gyerekkel az ügyeletre rohanni, mert van rajta egy pötty / a szeretteimet hívogatni, mert pont eszembe jutott, hogy bajuk eshet. A veszély körülöttünk ólálkodik, bárkit elüthet az autó és bárki elkaphatja az agyhártyagyulladást (az is, aki be van oltva a C ellen, mert a B-t még elkaphatja). Szóval álltam egyszer a villamosmegállóban télen, hétköznap, du. öt körül, nagyon hideg volt és sötét, és nagyon veszélyesnek tűnt a világ (például ha nem jön a villamos, akkor vagy haza kell gyalogolnom sötétben és metsző szélben az Árpád-hídon át, vagy megvárni a pótlóbuszt, ami zombihorror), és rájöttem, hogy valakinek ezt is kell csinálni. Hogy az evolúciós pszichológusok nyilván azt mondanák, hogy a közösség szempontjából rettenetes lenne, ha mindenki rettegő hisztérika lenne, ugyanakkor egy-két fő huhogó az direkt előnyös, mert felhívják a horda figyelmét a lehetséges veszélyekre. A PTSD-sek hisztirohamot kapnak minden alkalommal, amikor kicsit nagyobbakat hullámzik a tenger / valami csíkos zörög a bokorban, így biztosan nem marad észrevétlenül egy következő cunami / kardfogú tigris. Szóval ez egy szar feladat, de ha én nem csinálom, akkor ki viszi át fogában tartva a szorongást a túlsó partra, ugye.

Most viszont becsavarodtam a gyerekbetegségekre teljesen. A Fiú hörghurutjával kezdődött, amiből ő meggyógyult, én meg úgy maradtam. Szorongani úgy kell, hogy idegbetegen nézegeted a gyereket, nem beteg-e, és ha egyet tüsszent és kicsit taknyos (mint jelen pillanatban), akkor 1. pánikba esel, hogy beteg, 2. elképzeled, milyen súlyosabb baja lehet, 3. racionálisan átgondolod, miért nincs súlyosabb baja (mosolyog, eszik, láztalan, enyhe náthán kívül nincs más tünete), 4. megnyugszol, 5. húsz perc múlva eszedbe jut, hogy "de biztos??!", 6. ugorj az 1. pontra. Valamint nem vittem ki a babát a lakásból sok napja, nehogy elkapjon valamit, dehát egész télen nem lehet bent, plusz a friss levegő még jót is tenne.

Úgyhogy egy ponton újraolvastam a buddhista anyás, egyébként remek könyvben az aggódásról szóló részt. Az volt benne, hogy "ez a helytelen figyelem nem szolgálja sem az én, sem szeretteim érdekét". Ezt mantrázom azóta. Emellett felhívtam Nikét, aki pszichiáter, hogy becsavarodtam és legyen szíves, pszichiáterkedjen rajtam. Azt mondta, hogy hagyjam abba, mert ezzel rosszat teszek magamnak is és a szegény, lakásban tárolt Fiúnak is. Azt is mondta, hogy szedjem össze, milyen tünetek esetén viszem orvoshoz, legyen egy ilyen listám és ha azon nincs rajta, akkor viselkedjek úgy, mint egészséges gyerek esetében, ha meg rajta van, akkor vigyem orvoshoz, ennyi. Akkor én jöttem a decemberben meghalt bölcsissel (este lázas lett, reggelre meghalt, lehet, hogy agyhártyagyulladásban, de a baci nem tenyészett ki belőle, szóval nem biztos), meg a többi, előjel nélkül vagy jelentéktelen tünetek után meghalt ismerős gyerekkel és felnőttel. Azt mondta, igen, bármikor bárki meghalhat, de efelett nincs kontrollom. Nem az én dolgom és nincs is rá lehetőségem, hogy ezt kontrolláljam - ez Isten vagy a Véletlen vagy az Univerzum feladata - nem csak a Fiú, hanem az összes többiek esetében, beleértve a férjemet és magamat is. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem, amibe az is beletartozik, hogy kivigyem a szobából és megmutassam neki a havat. Úgyhogy ez a másik, amit mantrázok. Az én feladatom az, hogy a földi létét boldogabbá tegyem.

Tehát eljöttünk hétvégére Sopronba, ahol persze rettenetesen hideg van és metsző szél, úgyhogy eddig még nem vittem ki a szobából, de ez még talán változhat.

You're the barista and you're Hungarian

Elmesélem, mi volt a tavalyi kultúrsokkom. Külföldi pszichológushallgatókat oktattam az egyetem angol évfolyamán, zömében izraeliek és norvégok voltak a csoportomban. A kurzus egyik része egy asszertív tréning volt - ez egy gyakorlati kurzus, szóval nem (csak) elmagyaráztam nekik, mi az, hanem rendesen megcsináltam velük. 

Az asszertív kommunikáció tehát az, amikor úgy éred el a célodat, hogy közben nem bántasz másokat. Egyéb kommunikációs stílusok: agresszív (enyém az utolsó süti és kuss van), passzív (á, egyétek csak meg), passzív-agresszív (á, egyétek meg nyugodtan az utolsó sütit, én nem kérek, mondjuk a kedvencem a diós és meg se kóstoltam és mindjárt leesik a vércukrom és elvisz a mentő, dehát ez szóra sem érdemes). Az asszertív azért jó, mert ideális esetben a cél elérése mellett a többi emberrel sem mérgezzük meg a viszonyt, és hosszú távon ez előnyös lehet (ha akarunk még velük máskor is együttműködni.) Beteszem alább a táblázatot, csak az angolul van. 

A tréning elején átvesszük az egyes kommunikációs stílusok jellemzőit, majd rengeteg szerepjáték jön. Az egyik szerepjáték során csak az egyik szereplőnek adtam instrukciót, a másiknak azt mondtam, viselkedjen, ahogy akar, és a többiek feladata lesz beazonosítani, milyen kommunikációs stílust használ. Ez volt a feladat: 

"Egy kávézóban vagytok. Te vagy a vendég, egy lattét kértél, amit hidegen kaptál meg. Próbáld meg asszertívan elintézni, hogy legyen egy forró lattéd. Te pedig a barista vagy és magyar vagy." - ezt, hogy a barista magyar, csak poénból / kíváncsiságból, a saját szórakoztatásomra találtam ki. A külföldi, 3-4 éve hazánkban tanuló gyerekek az alábbi jelenetet adták elő (angolul, csak lefordítottam nektek). 

Vendég: - Elnézést! Ezt a lattét kaptam, de ez hideg. Kicserélhetnénk egy másikra? 
Pultos: - Nálunk ilyen a latte. 
V: - Ööö, értem, de én mégis jobban szeretném melegen, megoldható? 
P: - Direkt ilyen. Ha nem tetszik, menjen máshova. 
V: - Jó, de most itt vagyok, és szeretnék kérni egy meleg lattét. 
P: - Nem adhatok ki egy másik kávét ingyen. 
V: - Jó, akkor beszélhetnék az üzletvezetővel? 
P: - Jaj, kérem, ne, ha reklamál, akkor engem kirúghatnak, és nekem családom van, két kicsi gyerek, jelzálog, lakáshitel, ezt nem teheti velem...

Egy másik szerepjáték során a saját életemből ismerős szituációt adtam nekik, ezt: "Te egy kórház pszichoterápiás osztályának a vezetője vagy. Nemrég hallottál a mindfulness-tréningről és hasznosnak tűnik. Vedd rá az osztályon dolgozó pszichológust, hogy olvasson utána, menjen el a tréningre, tanulja meg, és utána csináljon a bentfekvő betegeknek heti egyszer mindfulness-csoportot. Te egy pszichoterápiás osztály pszichológusa vagy, itt egyéni terápiákat viszel, relaxációs és művészetterápiás csoportokat tartasz, emellett hallgatókat oktatsz és kutatsz is. A teljesítőképességed határán vagy, nem tudsz többet válllani." 

A novég csaj és az izraeli fiú pedig fogták és letárgyalták a fenti helyzetet öt perc alatt demokratikusan úgy, hogy a főnök nem élt vissza a hatalmával, a pszichológus nem siránkozott és mártírkodott, az egész beszélgetés kölcsönös tiszteletben és kompromisszumkész légkörben zajlott. Azt hittem, ott fakadok sírva, komolyan. Mármint azért, mert ezek a gyerekek ezt már tudják, ezek ehhez vannak szokva, ezeket általános iskolában valószínűleg nem szégyenítette meg a tanár, nem élt vissza a pozíciójával az úszóedző, és sorolhatnám. Annyira természetesen működtek, mint akik egészen idáig egészséges légkörben nevelkedtek. Nagyon szomorú lettem, amiért mi nem így nevelkedünk. 

Egyébként kétféle kompromisszum is felmerült, nem tudom, melyiket választották, az egyik az volt, hogy egy képzett nővér átveszi addig a relaxációs csoportot, a másik az, hogy a tanév végén, amikor szünetel az oktatás, térjünk vissza erre, és tervezzük úgy a pszichológus eljövendő heteit, hogy beleférjen a mindfulness-tréning. 

És nem arról akarok itt rinyálni, hogy a néplélek meg a nemzethalál, hanem hogy mit tanul az ember általános iskolában. Miben szocializálódik, milyen légkörben. A másik, amiben ezek a külföldi hallgatók rettentően különböztek a magyar, ugyanannyi idős pszichológushallgatóktól, hogy látszott, hogy kiskoruk óta gyakorolták, hogyan kell más gyerekek előtt beszélni. Még a szociális fóbiás, introvertált lány is egy teljesen érthető és koherens kiselőadást tartott (mindenki tartott, kb. öt percben), látszott, hogy nem a kedvence az ilyesmi, de hozzá van szokva. 

Mondjam a kávézós megfejtést? A vendég igyekezett asszertív lenni, a barista meg eleinte agresszív volt, majd a menedzser említésekor passzív-agresszívba váltott. 

Define interesting

"...a család nem egy tökéletes valami, hanem organikus életközösség. Ahol valaki biztosan éppen sz@rul van." Ezen nevetek, mert mennyire igaz már. Innen. 

 

 

Who says you can't have it all*

Elolvastam ezt az évet a blogomban, nem volt nehéz, mert alig írtam valamit. Így olvasva kb. a terhesség miatt rinyálok, meg mindig betegek vagyunk. 

Pont a jó dolgokról (mármint other than gyermekvállalás) meg az érdekes dolgokról alig írtam. A legjobb az volt az idei évben, hogy a lehetőségekhez képest sokat voltam Brennbergben, vagy beszélgettem odavalósiakkal, és ezek mind klassz élmények voltak, és érdekes és vicces emberekkel ismerkedtem meg, akik időnként még komolyan szemléletformálóak is voltak. Ezeket nem akartam leírni ide, mert majd a könyvbe szeretném őket leírni. További érdekes, esetenként nehéz dolog volt még a magánrendelésem és az azon folytatott pszichoterápiák, külön-külön mindegyik eset, a történetek és hogy hogyan hatottak rám, dehát ugye titoktartás van, így erről sem írtam. És volt még egy kurzusom az Eltén, amiről akartam mesélni, mert kultúrsokkolódtam, csak nem volt időm vagy elfelejtettem vagy nem tudom, még bepótolhatom. Ez a két dolog - a munka meg a hobbim - pedig eléggé meghatározta az évnek a szülésig tartó részét, szóval furcsa, hogy kimaradtak innen. Jó, hát a nyár az elég nyomi volt, már túl terhes voltam, alig voltunk valahol, meg egyfolytában betegek voltunk tényleg. 

Majd jövőre megpróbálok rendesen blogolni talán, vagy mittudomén.

*"I'm a PEZ dispenser and I'm in the Abnormal Psychology Textbook. Who says you can't have it all?" (Carrie Fisher)

 

Az élet arra való, hogy a jó dolgokat megízleld

Ma vagyok 39 éves, egyúttal mától hosszabbodnak a nappalok. Szeretek a téli napfordulón születni. Vettem magamnak juharszirupos mogyoróvajat a culinarisban, aztán kaptam a férjemtől csokis-tonkababos sütiket. Már csak 69 nap van tavaszig. 

Tudjátok, hány éves korom óta írom ezt a blogot? Huszonöt. Azóta sok jó szülinapom volt, de a kedvencem azért leginkább ez. 

Így vagyunk

Tegnap hazajöttünk a kórházból - hat napot voltunk benn úgy, hogy kb. minden nap úgy volt, hogy talán holnap hazajöhetünk, de a kisbaba tüdeje nem tisztult, míg végül vasárnapra lett valamivel jobban. Végül kétféle hörgőtágítót meg sós párát meg antibiotikumot is kapott. Szóval hazajöttünk hétfő délelőtt azzal, hogy ezeket itthon is tudom neki adni, és ez akár hetekbe fog telni, mire teljesen meggyógyul, addig meg egyrészt felesleges lenne kórházban lenni, másrészt a kórházban csak elkapnánk valamit a többiektől. 

Erre tegnap este 39 fokos láza lett, ami eddig nem volt, úgyhogy vissza is rohantam vele egyből, csináltak egy vérvételt, de nem tartottak benn éjszakára, hanem azzal engedett el az ügyeletes, hogy ma délelőtt menjek vele vissza az őt kezelő főorvosnőhöz. Közben reggel hányt egy nagyot, aztán visszamentünk, ahol a hetek óta fennálló hörgő lélegzését leszámítva ismét láztalan, jó állapotú csecsemő benyomását keltette. Így felajánlották, hogy inkább ne feküdjünk be, mert csak elkapunk még valamit, hanem ha bármi módon romlana, akkor hozzam vissza. Valószínűleg elkapott egy hányósvírust a bentfekvés során, bár azok a betegek az osztály másik végében voltak, csakhogy közben több orvos és nővér is elkapta, szóval nem volt menekvés. 

Közben elromlott az inhalátorunk is, amivel a sóspárát meg a Berodualt kell beadni, úgyhogy lezúztam a gyógyszertárba és vettem egy másikat baromi drágán, receptre olcsóbb lett volna, de akkor nem voltam a józan eszemnél éppen. Meg időközben a férjem is beteg lett, de ő már jobban van, és a szegény kis Lány is hősiesen viseli az izgalmakat. Nagyon szomorú volt, amikor múlt héten bementünk a kórházba, megijedt, amikor tegnap este én is megijedtem, és most is néha mérgelődik, dehát szerintem ez a minimum. 

Jelen pillanatban épp asszem jól van a kis Fiú, de most már nem nagyon merem kipakolni a kórházi táskát. 

Kéne biztos a karácsonyra is készülni meg azon stresszelni, ezt nem teszem, most nem mindegy? Fa lesz, díszek vannak, nagy sütés-főzés nem lesz idén, valami kaját mondjuk azért ki kéne találni arra a pár napra, az ajándékok nagy részét már kórház előtt megvettem. Meg nem is annyira izgat ez az egész, most nem mindegy, mit eszünk, csak egészség legyen :) de komolyan, én azzal nagyon boldog leszek, ha nem kórházban kell karácsonyoznunk vagy itthon méregetnem idegbajosan valamelyik gyerek lázát vagy folyadékbevitelét. 

 

Beteg

Be is kerültünk a kórházba, mármint baba meg én. Megjegyzem, nagyon büszke vagyok rá*, hogy kibírtam és nem én rohantam vele orvoshoz, amiatt, mert a saját szorongásomat nem bírom kezelni, hanem szépen először otthon kezeltük elhúzódó hörghurutját, aztán amikor nem javult meg rosszabb lett, visszavittem a háziorvoshoz, és akkor mentem kórházba, amikor ő beutalt. Kezdődő tüdőgyulladás gyanújával, de az hálistennek nincs neki, hanem asztmatikus hörghurutja van, amire, mint itt kiderült, a hozzá hasonló lágy kötőszövetekkel (ez kb. laza ízületeket, puha porcokat jelent) rendelkező babák hajlamosak. Ezt a hajlamot majd ki fogja nőni, csak addig fogunk szívni minden vírusfertőzésnél.

Amúgy el nem tudom mondani, mennyire szuper helyen vagyunk, ami nem egy protekciós magánklinika, hanem a területileg illetékes kórház csecsemőosztálya. Szépen felújított osztály, többnyire normális nővérek, értelmesnek és hozzáértőnek tűnő, kedves orvosok. De komolyan, még a kaja is jó. És nem tudom, hivatalos-e, de találtam wifit. Már ezért megérte a III. kerületbe költözni.

A Fiú állapota kb. napszakonként változó, ugyanakkor megnyugtató, hogy jók a laborleletei és a röntgenje, és hogy van neve, diagnózisa és terápiája a bajának. Reméljük, tényleg csak pár nap, és ezalatt nem kapunk el más betegségeket, de igen keveset érintkezünk más betegekkel, a személyzet sokszor szájmaszkot visel, kesztyűt húz és kezet mos, az egyszer használatos eszközöket látom, hogy tényleg egyszer használják, stb., szóval talán megúszhatjuk.

A kis Fiú meg annyira cuki, istenem, amikor alig kap levegőt, még akkor is visszamosolyog, ha rámosolyognak.

*Ez valójában a férjem érdeme, ő képviseli a józan észt a családban, amikor rajtam úrrá lesz a para.

Szokásos

Amúgy megvagyunk, csak azért nem írok semmit, mert a kis Fiúbabának több mint három hete hörghurutja van - először, sima, aztán a gyerekorvos helyettese szerint asztmatikus, kapott rá spray-t, de attól se lett jobb, úgyhogy ma kapott rá antibiotikumot. Reméljük, ettől már meggyógyul végre. Sajnos a gyerekorvosunk, akit kedvelek, épp szívműtétből lábadozik, a két helyettese közül az egyik egy nem túl jó hírű, közönyös asszony, aki Schüssler-sót javasolt, a másik meg a jó és lelkiismeretes néni, aki folyton és önhibáján kívül a frászt hozza rám. Mondjuk elmondja, hogy ha romlana a baba légzése az asztmaspray ellenére, akkor rögtön vigyem orvoshoz, de azonnal, este vagy hétvégén is - ami nálam azt eredményezi, hogy idegbetegen figyelem minden lélegzetvételét és összepakolom a táskámat arra az esetre, ha kórházba kellene menni. 

Én nem tudom, mi ez velem meg a csecsemőkori bronchitissel, komolyan. Jó, az összes gyerekbetegségtől szorongok, rendkívül irigylem azokat a szülőket, akiknek szemük se rebben, de nagyobb gyerek másfajta betegsége esetén kibírható vagyok azért. A pici baba légúti betegségétől viszont maximálisan beszorongok és rettegek és nagyon nehezen tudok másra gondolni, ami nem túl adaptív. De mondjuk babát a férjre hagyva lemegyek az öt percre lévő piacra és elmegy mellettünk egy szirénázó mentő, és egyből azon stresszelek, hogy úristen, mentőt kellett hívni a babához. Egy kórház mellett lakunk, napi húsz szirénázó mentő megy el az utcánkban. Szóval, értitek. 

Így aztán max arról tudnék hisztizni, hogy jaj, szegény baba így meg úgy, azt meg minek. Inkább igyekszem a buddhizmust / mindfulnesst gyakorolni. 

Akkor mi a probléma

Kiraktam oldalra a számlálót. Már csak 106 nap van tavaszig. 

The old hometown looks the same

Megmutattuk Sopront a kis Fiúnak is, ha már a Lánynál ez olyan jól sikerült, hogy sír, ha szóba jön a hazautazás Budapestre. Sétáltunk sokat erdőben, forraltboroztunk a Fő téren (egy deciliter forralt bort szavaztam meg a szoptatós anyának). A Lány forrócsokizott és a Harrerban is csak az alkoholmentes (kétféle) trüffelekből ehetett, mert az alkoholosak (kb. tízféle) a személyzet szerint _nagyon_ alkoholosak. Megkóstoltam az országtortát ugyanitt, összehasonlítási alapom semmi, máshol még nem ettem, dehát ez elképesztően finom és érdekes. A tonkababos forrócsokiról talán már beszéltem.

Megvettem a Margaret Mahler életéről szóló soproni könyvet a Cédrusban, el nem tudom mondani, mennyire fel vagyok háborodva basszus: ez egy romantikus szerelmi történet, amelyben valóság és fikció keveredik! Margaret (eredeti nevén Schönberger Margit) szerelmi szála mellett az életét kutató két fiatal újságíró is egymásba szeret. És tényleg vadul keveredik benne valóság és fikció, Margaret mindenféle párbeszédeket folytat édesapjával és már Sopronban Freud titkos tanait olvassa titokban, ami egy hülyeség, mert csak később találkozott a témával. Félre ne értsünk, nekem semmi bajom nincs a fikcióval, nekem is vannak fiktív barátaim, de csinálják otthon a négy fal között és ne vonuljanak az utcára, mit mondok a gyereknek ne keveredjen ész nélkül a tényekkel egy életrajzi kötetben. Aargh.

A rokonokat is meglepően jól bírtam most, szerintem ők is fejlődtek, meg én is, ráadásul a második gyereket szerencsére már nem övezte ugyanaz a tömeghisztéria, mint az elsőt. Eleve kevesebben özönlöttek ide megnézni, és senki sem nyígott, hogy hadd maradjon fürdetésre is. A Lány születésekor még itthon lakó nagymamám azóta mindenki legnagyobb megdöbbenésére önként beköltözött egy közeli idősotthonba, így elég volt ott meglátogatni, nem találkoztunk vele naponta kettőszázszor, így össze sem vesztünk.

Voltam a Bányászati Múzeumban is, most nem tudtam nekik dolgozni, lévén rám kötve egy bébi, csak megmutattam a babát és megbeszéltem igazgatóasszonnyal az élet dolgait, úgy is, mint magyar egészségügy, politika, testvérféltékenység; és voltunk Hajnalkáéknál, ahol rengeteg gyerek volt, és bár nagyon cukik voltak, továbbra is mélységes tiszteletem mindenkinek, aki ilyen mennyiségű gyerekzsivajt és -mozgást huzamosabb ideig elvisel, én előbb lennék bányász, mint óvónő, pedig klausztrofóbiám is van.

Sétáltam párszor az erdőben az Élet Dolgain Merengve, azon az útvonalon, amin mondjuk tizenhétévesen is sétáltam, csak akkor mindenféle pasik miatt bőgtem meg verseket olvastam és nem volt rajtam hordozókendőbe kötött csecsemő, és arra gondoltam, hogy ja, hát egyébként ez hiányzik nekem magamból. A líra. Régen volt bennem líra, elsősorban rebbenő szempillák, hosszúszoknya, szorongások és napraforgók formájában, aztán mindennek a helyét átvette a gyakorlatias hatékonyság, a bosszankodás és a tanárnős szemüveg. Még csak nem is sima próza lett belőlem, hanem mindjárt egyből teendőlisták. Sóhaj. Najólvanakkor, majd veszek egy rúzst. 

Aztán főztem be birssajtot, meg a nagypapám echte fertőrákosi fügéjéből fügedzsemet, és vettem forrócsokiporokat elvitelre. Már csak az Ugg-okat kell majd otthon előszedni és készen állok a télre.

De mire gondoltak? Kimennek a hidegbe és akkor abbahagyjuk? Tényleg?

El kéne már mennem egyszer tüntetni, csak hát sajnos végtelenül szkeptikus vagyok az ilyesmik hatásfokával kapcsolatban. Mikor volt olyan, hogy az utcára vonult sok ember, és attól a fennálló rend megijedt és visszakozott? Nem tudom elképzelni, hogy odamegyek a kis táblámmal a valahova, és akkor majd rájön a kormány, hogy áá, igazatok van, a nép nem így akarja, hát akkor nem építjük be a városligetet / zárjuk be a népszabit / egyéb, tetszőleges bármilyen oldali ügy. Pedig pont a rendszerváltáskor voltam tizenéves, épp ellenkezően kéne gondolkodnom. Én kérek elnézést. Csak hát szerintem a rendszerváltás inkább nemzetközi politikai folyamatoknak volt köszönhető, mintsem a népakaratnak. Vagy hogy érvénytelenül népszavaz a nép, so what, akkor is ugyanaz lesz. Csak illúzió, hogy tettél valamit. 

Különben is azt gondolom, hogy van Magyarországon egy ilyen össznépi szindróma, hogy nem nagyon tudtunk mit kezdeni a demokráciával: mint amikor kijön az ember a börtönből, de a szabad világban már nem bír beilleszkedni, túl bonyolult, túl sok készség hiányzik, nem lehet tudni, ki az ellenség, és akkor elkövet inkább valami piti bűntényt, hogy visszakerülhessen a börtönbe, tudjátok, mint a Remény rabjaiban a Morgan Freeman. Legyen már egy rendes diktatúra és akkor végre megint tudni fogjuk, kitől kell félni és ki tehet mindenről. És vége lesz annak az idegesítő hülyeségnek is, hogy az egyik újság ezt írja, a másik meg a totál ellenkezőjét. 

Szóval végtelenül pesszimista vagyok ebben a tekintetben, csak azért gondolom, hogy el kellene menni, mert majd mit mondok, amikor az unokáim jönnek a kis diktafonjukkal és megkérdezik, hogy és nagyi, te mit csináltál, amikor a történelmi események zajlottak? Mondjuk amikor tankokkal megostromolták az akármit tőletek két utcányira? Otthon netezgettem, fiam, meg átültettem a cikláment. 

Egyébként, ha már itt tartunk, a világ megváltoztatását illetően a mikrokörnyezetben hiszek, hogy a saját kis életteremben tudok megváltoztatni kis dolgokat, a saját ismerőseimet tudom meggyőzni dolgokról, a saját fámat nem kivágni és a saját szemetemet szelektíven gyűjteni, de a nők állítólag ilyenek. 

Cím innen. 

Furcsa dolgok

Voltam hathetes kontrollon, minden jó, megint nem tudtam, hány kg vagyok, de megdicsértek, hogy jól nézek ki, és az ultrahangom, a méhszájam és a gátsebem is. Teljesen fel vagyok villanyozva, attól, hogy egyedül flangáltam a városban gyerekek nélkül, meg attól, hogy ott volt a rendelőben egy terhesnő CTG-n, ilyenkor kihallatszanak a paraván mögül a kis magzati szívhangok, és annyira boldog voltam, hogy nem én vagyok az. Nekem már nem kell szülni többet, beteljesítettem a princípiumot és megúsztam élve. 

Még a terhesség vége felé jöttem rá különben, hogy nem csak a kényelmetlenség miatt nincs kedvem szülni, hanem van egy másik része is, és elnézést, amikor majd mindjárt túl spirituális, egyben bizarr leszek. Az volt, hogy itt volt É. és elmesélte, hogy a barátnője problémamentes terhességet követően extrém kis súlyú koraszülött babát szült, és ez mennyire félelmetes és szomorú, én meg kapásból azzal reagáltam, hogy hát igen, a terhesség meg a szülés az olyan, hogy bármikor bármi történhet. A bármikor bármi alatt pedig azt értem, hogy Élet és Halál, hogy túl közel megyünk ehhez a témához, és sokkal jobban tudatosul az emberben, hogy milyen kis esendő izékék vagyunk. A szülés is egy életveszélyes üzem - tudom, hogy természetes meg minden, és ma csak évi néhány nő hal bele (17/100000 fő/év), de azt is tudom, hogy van lepényleválás meg méhatónia meg köldökzsinór-előreesés, amik potenciálisan életveszélyes dolgok részben baba, részben anya számára (a babahalálozás több, az 400/100000 kb). És van még persze egy csomó nem életveszélyes szövődmény is, a kórházban az összes szobatársamnak volt valami nyűgje. 

És az életveszélyen felül még az is van, hogy a szüléshez arra a pár órára át kell változni, bele kell menni a módosult tudatállapotba, ahol csak te vagy és a fájdalom, és átmenetileg a gondolkodó emberi lényből kiszolgáltatott, vérző, nyüszítő emlősállattá kell változni. És rájöttem, hogy tökre nincs kedvem életveszélyben lévő emlősállattá változni. 

És aztán ezek miatt elkezdtem úgy gondolni a szülésre, mint egy ilyen küldetésre az Odaátra. Hogy át kell változnom egy Valamivé, ami át tud menni az alvilági folyó túlpartjára és át tud onnan hozni egy Életet. Úgy képzelte el az agyam az Életet, mint ilyen kis világító gömböcskéket, amikben van egy kis pötty, mint a halikrák a Némó nyomában elején: le kell mennem a tenger mélyén lévő árok mélyére és onnan felhoznom egy ilyet. Ez veszélyes, rám nézve is, és a kis valami is igen törékeny, és egyedül kell mennem. A többiek - a férjem, az orvos, a szülésznő - csak fogják a biztosítókötelem végét és walkie-talkie-n beszélnek hozzám, de ők fent maradnak a csónakban. Nyilván rengeteget számít, hogy ott vannak-e és hogy jók-e, de lemenni attól még nekem kell. Néha meg úgy gondoltam rá, mint átmenni egy dimenziókapun, mint a Stranger Thingsben, amikor egy pasast biztosítókötélen átküldenek. 

Aztán velem maradt ez a gondolatmenet és a szülés közben, két fájás között is mindig arra gondoltam, hogy minden fájással lejjebb ereszkedünk a Tenger Alatti Árokba, ahol a kis izékék vannak, és ott vár rám egy kis izéke, hogy mikor megyek már érte. Mert már tudja, hogy ő az én kis világító gömböcském, így nincs visszaút, fel kell hoznom. Így aztán a fájásszünetekben mindig vettem egy nagy levegőt és azt mondtam magamban, "jól van, lemegyek érted", és elképzeltem, hogy minden fájással pár méternyit ereszkedünk lefele. Amihez rohadtul nincs kedvem, de muszáj. 

A sikeres Küldetés után aztán pár hétig még érzi az ember az utóhatásait - a nő vérzik, a gyereknek meg egy fura madzag lóg ki a hasfalán keresztül, amin Odaát a tápanyagot kapta (köldökcsonk). Ezek aztán lassan elmúlnak, és szép fokozatosan mindenki emberi formát nyer: én is visszanyerem az emberi formámat, kiesik a gátsebből a varrat, összemegy a hasam, a babának benő a köldöke és értelmes fejet vág. Ma már mosolygott is, és nem csak sír, hanem mondja, hogy "heö!", azaz végérvényesen az emberré válás útjára lépett. . 

Lucia meg azt kérdezte a múltkor, hogy előállhatna-e olyan élethelyzet, amikor nagyon szeretnék egy harmadik gyereket, és mondtam, hogy nem hiszem. Nem azért, mert szörnyű lett volna terheskedni meg szülni, mert egyáltalán nem volt szörnyű, hanem embert próbáló, ugyanakkor végtelenül izgalmas kaland. Csak hát úgy érzem, bennem két ilyen küldetés volt, nem megyek le többet. Persze, ha véletlenül becsúszik, bizonyára megtartjuk, de negyven fölött, két gyerekkel inkább majd a meglévőkkel szeretnék foglalkozni. 

Főleg hiszti

Hát nem tudom boldoggá tenni a gyerekeimet. Ez sír és nem alszik és hasa fáj, vagy isten tudja, hiába szoptatom igény szerint, de azért figyelve, hogy ne túl gyakran, és hordozom kendőben. Amaz sír és dühöng, ma reggel épp azért, mert reggelinél nem tetszett neki az asztalterítő.

Terítő nélkül szeretett volna tejet és kukoricapelyhet enni az asztalon, azt pedig nem engedtem, mert kicsit vagy nagyon minden reggel kiönti a tejet. Majd pedig azért, mert úgy döntöttem, jó fej anyuka leszek, és megengedem neki, hogy ne a szép ünneplő ruhában menjen az ovis fotózásra, hanem az általa választott nyuszis ruhában, ami cuki, de használt, hétköznapi viselet - csakhogy kitalálta, hogy annak ellenére, hogy este együtt kiválasztottuk hozzá a harisnyát és az alsótrikót és a bugyit is (hogy reggel ne legyen balhé), most mégis alá a harisnya helyett egy H und M-es, teljesen más stílusú, szintén nyúlmintás legginget szeretne venni. De értsétek meg, az egyiken kék alapon fehér, apró nyuszik vannak, a másikon meg fekete alapon hello kitty-stílusú, hatalmas fehét nyúlfejek! Most így üljön a csoportképen a fodrosszoknyás, hajcsatos, talpig tüllbe öltözött kishercegnők között? Szerintem a nyuszis ruha már kellőképpen kifejezi az egyéniségét, nem kell ennyire fokozni. 

Az alvásmegvonás mellett számomra ez a legnehezebb a gyereknevelésben, már a Lány születésétől kezdve, most meg még jobban. Hogy ezeknek nem lehet a kedvére tenni. Hogy kiteszed a lelked és visítanak. Hogy megbeszéljük, hogy ha eljön a fodrászhoz, és megengedi a hajvágást, akkor kap a virágboltban egy plüss virágot, amire már régóta vágyott, és már előre balhézik, hogy óriási, kéket akar, amekkora nincs a boltban. (Végül kiválasztott egy kicsi sárgát és tök szereti). 

Hol van vajon az ideális határtartás? Nekem nem tetszik az a verzió, hogy megengedjek mindent. A nagymamák ezt tolják, tuti leszedték volna az asztalterítőt a reggelinél, bár ahhoz le kell pakolni az egész asztalt, majd törölgetni a kiömlött tejet a falapról. Van olyan barátnőm, aki tuti megengedte volna a kétféle nyúlminta párosítását az ovis fotózáshoz. És megígérhettem volna, hogy veszünk óriásvirágot valahol, mondjuk rendelek a netről. De szerintem ez nem jó út, hozzám jártak pszichoterápiába felnőttek amiatt, hogy így nevelték őket, és képtelenek várni és képtelenek kibírni a csalódottságukat, ha nincs a mojitohoz zöld szívószál, csak piros. 

Vagy tarthatnám szigorúbban, ovis fotózásra ráadám a zsabós blúzt, aztán kussoljon. Csak szerintem egy pici demokráciát kell tanulnia, kis dolgokban hadd döntsön. Hozzám jártak pszichoterápiába iszonyú szófogadó nők, akik csodálatos, szófogadó kislányok voltak, mindig csendben engedelmeskedtek, csak sajnos később is csendben engedelmeskedtek köcsög, nárcisztikus férfiaknak és pszichopata nőknek mind a munkahelyen, mind a magánéletben, és ettől hogy, hogy nem, pánikbetegek vagy depressziósak lettek. Tehát sima hétköznapokon azt vesz fel, amit akar, és ha kéri, akkor felteszem az asztalra a kedvenc terítőjét (bár az egy rémséges citromsárga virágmintás viaszosvászon). De terítő nélkül nem ehet kiömlős ételt. 

Különben elméleti síkon abban hiszek, hogy kellenek keretek, de a keretek között szabadság kell - vagyis azzal játszik, amivel akar, oda ragasztja a matricáit, ahova akarja, de nyolckor fürdés. Fogadjunk, hogy ha lehetne kommentelni, akkor fele banda beírná, hogy túl engedékeny vagyok, a másik meg, hogy túl szigorú. 

Szóval egyrészt állandó a visítás és a boldogtalanság, megmérgezve a mindennapokat, és ehhez jött most pluszegy boldogtalan csecsemő, ó, irgalom atyja, ne hagyj el. 

My normal approach is useless here

Szóval a kis Fiú pár napja elromlott - egész nap idegeskedik, nyugtalan, kezével hadonászik, nyekeg, majd sír, mellre kéredzkedik, eszik, kibukja, mégis kér, húzgál, kiköpi, mégis kér, idegeskedik, ágyába téve felébred, nyűgös, ásít, de nem alszik, csak feszkózik tovább és elviselhetetlen. Kivéve azt a két alkalmat, amikor Niké és amikor Lucia kezébe nyomtam, akik lazán elaltatták, betették az ágyába és ott 2-3 órát aludt, majd miután elmentek, újrakezdte. Apa, nagymama nem volt rá hasonló hatással sajnos. 

Eddig én, a család, a védőnő, a barátok és a szoptatási tanácsadó részéről az alábbi elméletek születtek: 

1. Időjárási front vagy más időjárási jelenségek, mint pl. a szél. Megoldás: nincs teendő, majd elmúlik. 

2. Hathetes kor körül változik a tejtermelés szabályozása hormonálisról parakrinre, ettől csökken a tej túlkínálat, lassabban jön, egyes babák ettől kiborulnak és zokon veszik. Megoldás: gyakoribb szoptatás, akár óránként, és majd elmúlik. 

3. A nátha szövődényeként vagy más miatt laktózérzékeny lett a gyerek és fáj a hasa. Megoldás: ritkább szoptatás, többször ugyanarra a mellre visszatenni, laktáz csepp. 

4. A nátha szövődményeként fáj a füle és attól ideges. Megoldás: gyerekorvos. 

5. Túl gyakran etetem, ettől fáj a hasa, ettől nem tud aludni és ideges. Megoldás: ha megőrül, hogy enni kér, akkor is kivárni a 3 órát. 

6. Túl hamar felveszem, ha sír, érzi rajtam a tejszagot, ezért enni kér, amikor nem is éhes, túl gyakran etetem, attól fáj a hasa, attól ideges. Megoldás: békén hagyni. 

7. Kiborult a náthától meg a sok porszívózástól, ettől ideges, az idegesség miatt evés közben levegőt nyel, ettől fáj a hasa és bukik. Megoldás: gyakrabban felvenni, hordozókendő, puszi, felfúvódás elleni csepp. 

8. Épp tanul valamit, vagyis érik az idegrendszere, új képessége alakul és ettől nyűgös. Megoldás: majd elmúlik. 

9. Úgynevezett hasfájós a baba, ami senki nem tudja, mitől van, nem gyógyítható, de 2-3 hónapos korban magától elmúlik. 

10. Aggasztja a politikai helyzet. 

Valójában csak azt kellene eldöntenem, hogy igyekezzek inkább gyakrabban vagy inkább ritkábban szoptatni, a többi tényezőre gyakorlatilag nincs ráhatásom. 

A migráncsok már a spájzban vannak

Ma azt álmodtam, hogy arab külsejű, de magyarul is beszélő férfiak törtek be hozzánk, úgy nyolcan. Mind otthon voltunk, én nyitottam ajtót, mert azt hittem, a postás kopog. Tök ijesztő volt, feldúlták a lakást, minket nem bántottak, csak kevés készpénzt vittek el, szóval összességében nagy kár nem ért. Álmomban kiabáltam a férjemnek, hogy hívja a rendőrséget, aki fel is hívta, de kiderült, hogy nem segítenek, mert ők is benne vannak. 

Később mentünk valahova, a férjem útközben hangosan bosszankodott a betörésen, amit meghallott a házunk aljában lévő (amúgy nem létező) francia pékség szintén arab eredetű tulaja és adott neki egy túrós sütit vigasztalásul. Nekem nem adott túrós sütit, és amikor a férjem odaadta nekem, hogy harapjak belőle, rászólt. 

Ennyit szerettem volna mondani a tudattalanról.