Szobatisztaságra szoktatásról és ovis felvételiről tudnék leginkább beszámolni. Ez az oviválasztás is mekkora para! Mindenesetre eljártam a nyílt napokra, kitaláltam, melyik ovi lenne nekünk a legjobb (nem körzetes, de közel van, állami, és nem kétnyelvű meg ilyesmi, de szimpi), aztán izgultunk, hogy felvegyék a gyereket ki tudja, milyen szempontok alapján, felvették, örültünk, persze már másnap meséltek a játszótéri anyukák három rémtörténetet adott oviról. Ja, csak olyanokat, hogy látták, amint három nagycsoportos fiú vegzál egy síró kislányt és az óvónéni ezt tétlenül nézi, meg hogy nyáron mást mondanak, de igazából két hónapra bezárnak. Ez utóbbi mondjuk épp hidegen hagy, mivel a jó időzítésnek köszönhetően valószínűleg pont nem fogok dolgozni (legalábbis az állami egészségügyben nem) a következő három évben.
Viszont én utáltam az ovit és nyilván ennek köszönhetően hiába cukik meg napfényes, titkon tudom, hogy az ovi az rémes, és bármilyen negatívumra azonnal ugrok. Tudjátok, hogy van ez, ha előre félsz valamitől, akkor hamarabb összerezzensz. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy 1. ez egy másik gyerek, a Lány nem én vagyok, hanem egy családi napköziben már szocializálódott, nálam asszertívebb kislány, 2. ez egy másik ovi. De azért félek, hogy elrontják vagy bántják a gyönyörű, okos kis Lányomat.
Meg a Lány esetében ez súlyosbítva lesz a kistestvér születésével (aug 27, ovi első nap: szept 1). Habár a múltkor a szemészeten az asszisztensnő elmesélte, hogy az ő gyerekei is pontosan így jöttek, és a nagy kb. aznap ment oviba, amikor a kicsi megszületett, és semmi baj nem volt ebből. Már érdemes volt odamennem. Mármint szemészhez. Különben azért mentem, hogy még mindig szülhetek-e természetes úton spontán retinaleválásom és több szemműtétem ellenére, azt mondták, igen. Jéj! Mármint, úgy rémlik, eléggé hosszú és fájdalmas volt szülni, de az meg tök jó volt, hogy pár órával utána már életképes voltam és nem egy hasi műtétből lábadoztam hetekig.
Különben fel nem bírom fogni, hogyan lehet valaki önszántából bölcsisdajka meg óvónő, én a múltkor már két óra játszóterezéstől totál kikészültem, pedig csak kb. 5 gyerek volt a homokozóban meg ötször annyi homokozójáték, de mindig mindenki elvette a másikét, visítás, homokot szórt a másikra, visítás, rászólhatsz-e más gyerekére, mennyire, elveheted-e a más gyerekének homokozójátékát, vagy tőle vissza a miénket, ha ott van az anyja, és ha nincs ott az anyja, szóval nem tudom, mit sírtam itt a múltkor a koktélparti-helyzeten, ez sokkal durvább és komplexebb társas szituáció.
Amikor írta Kalib, hogy majd interjúzni fog a Vekerdy-vel, egyből az jutott eszembe, hogy úristen, én sikítozni fogok, ha még egyszer elmondja, hogy:
1. a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat
2. régen ott volt a szoptatós dajka, pesztonka, madame, miss, fraulein, nevelőnő
3. meg a nagycsalád, amikor kézről kézre adták a gyereket a szeretetteljes nőrokonok, és
4. a széles úton csak néha zörgött keresztül egy szekér.
A szekeret végül is nem mondta, a többinél meg nem volt lehetőségem sikoltozni, mert a szobában jelen volt a hároméves kis vérszívó meg a fél idilli nagycsalád (anyám és anyóson).
Szomorú, mert sok dologban egyetértek Vekerdy-vel, ilyen például a technikai fejlődés elutasítása, amiről pontosan tudom, hogy reménytelen, és minket, ludditákat minden korban lenyomnak és túlhaladnak végül, de a felfogásomon akkor sem tudok változtatni. Azaz nincs a gyereknek tablet-e és nem is lesz, nem nyomkodja anya okostelefonját, mert anyának (nekem) nem okostelefonja van, hanem butatelefonja, nincs a családunknak egyáltalán autója, sem tévéelőfizetése, a Facebook-profilomról pedig majd máskor ejtünk szót. Ettől még persze százezer órát töltünk képernyők előtt. A Lány este fél nyolctól nyolcig nézhet mesét dvd-ről és kb. hetente egyszer nézheti a youtube-on a cuki nyuszikat, amíg levágom a körmét (ennek megfelelően míg korábban gyűlölte a körömvágást és visított, újabban meg kétnaponta közli, hogy nagy a körme, vágjuk le).
Dehát az egy hülyeség, hogy régen minden jobb volt.
Régen természetesen létezett arisztokrácia, nem tudom, ez a népesség mekkora részét tette ki, de talán inkább kevesebbet, szóval eleve fura normaként hivatkozni rájuk. De még ha ezen át is lendülünk, az újszülött csecsemő idegrendszeri fejlődésének mégiscsak az tesz inkább jót, ha anyja szoptatja, vagy legalább ölelgeti, miközben tápszerrel eteti. A szoptatós dajkákhoz kiadott párizsi babák anno nevetségesen magas halálozási aránnyal fogytak. Az van, hogy valamennyire ki lehet szignálni a baba nevelését idegeneknek, részemről nagy híve vagyok a családi napközinek, ugyanakkor minél kisebb, annál kevésbé lehet kiszignálni. Persze, párszor megetetheti más is cumisüvegből, nem kell konstans 24/7 anyamellen csüngeni, vannak végletek, de sajnos az a rossz hírünk van, hogy evolúciósan a babaállatnak élete első hónapjaiban a legideálisabb az anyaállat közelében lennie. Kibírja azt is, ha nem, de az igen a jobb.
És akkor ott van a népességnek az a többi része, akik nem az arisztokrácia. Két történetet szeretnék elmesélni az idilli nagycsalád - átzörgő szekér korszakából. Amikor B könyvéhez interjúztam, az egyik lány mesélte, hogy az ő nagymamája (akkor fiatal anya) és a dédmamája (akkor friss nagymama) sok évig együtt laktak falun úgy, hogy ugyanazt a sparheltet használták, de szóba nem álltak egymással, ismétlem, évekig, mert összevesztek valami olyasmin, hogy az unokák leették a meggyet a nagymama meggyfájáról. Anyádnál lakni fárasztó, még akkor is, ha anyád véletlenül jófej, és minél több rokon él együtt, annál több a... dinamika. Az erőforrásokért való versengés és az alkalmazkodás kényszere. Kezdve onnan, hogy hánykor kelünk fel, kié a jobb ágy, kié a ház körüli jobb vagy szarabb feladat, kié a hátsó udvarban a meggyfa és arról ki vehet, ki szed előbb a fazékból és ha egész tyúkot sütünk, akkor melyik testrésze kié. Ki főz jól, ki mosogat szépen, ki tetszik jobban a legényeknek. Mivel tíz emberből kettő alkesz, így egy nagycsaládban nagy eséllyel van egy-két részeges, és csak reménykedni tudunk, hogy a gyermekmolesztálásról és - bántalmazásról szóló statisztikák mind eltúlzottak, mert különben az is van. Sok rokonnal együtt lakni általában az előnyök mellett hátrányokkal is jár, és akkor finoman fogalmaztunk.
A másik sztorit a nagypapám mesélte: amikor ő fiatal volt, akkor az asszonyok kijártak kapálni és ha kis babájuk volt, azt vitték magukkal, letették a fa árnyékába és két sor között megszoptatták néha, és neki (a nagypapámnak) máig felzaklató emléke, amikor az egyik ismerős asszony babáját megrágta a róka és meghalt. Nem tudom, hol volt épp a fraulein meg a miss meg a nagycsalád.
Szóval lehet, hogy a kötődő neveléssel, szoptatási- és fejlesztési kényszerrel a mai anyák egyszemélyben túl sokat vesznek magukra, és bevallom, kurvaszar volt másfél évig két-három óránként felkelni a Lányhoz és erősen reménykedem, hogy legalább egy kicsit jobb alvó lesz a Fiú, mert én ezt ki nem bírom még egyszer. Ugyanakkor melyiket bírom ki könnyebben: 1. a pszichotikus szintű kialvatlanságot, 2. ha életvitelszerűen együtt kéne élnem az anyámmal, az apámmal, az anyósommal, az anyósom élettársával, vagy a fentiek közül tetszőleges minimum két személlyel, 3. ha megenné a babámat a róka, amíg kapálok? Máris lényegesen vonzóbbnak tűnik a pszichotikus szintű kialvatlanság.
A vérszívós-húslerágós hasonlatot csak simán utálom, mert túl zombifilmes. A Lányom is iszonyú idegesítő és kimerítő tud lenni, de azért valahogy mégis túlzásnak tűnik az a kép, amikor a leszopogatott csontjaimon cuppog.