Soproniak, akikre büszkék vagyunk rovatunkban: Terezia Mora kapta idén a Német Könyvdíjat, A szörny című regényéért. Terezia ugyan Berlinben él és németül ír, de eredetileg Móra Teréziának Bögi Teréziának hívják és a soproni Széchenyi István Gimnáziumban végzett (aztán egyből lelépett egy német pasival, egyetemre már ott járt). Korábban már más díjakat is kapott, valamint Esterházy Péter német fordítója. A díjnyertes regénye még nem jelent meg magyarul, másik, Nap mint nap című regénye viszont igen, és ez egy Sopronhoz hasonlító városban játszódik, szóval egyből kíváncsi lettem rá. Olvasta valaki? Jó?
Sopronban 10 fok van*, reggeli sétán látszott a leheletem a levegőben, most meg az a tipikus eső utáni soproni időjárás van, a fákról még kicsit csöpög a víz, nagyon tiszta a levegő, és ha kimész, akkor hideg lesz az orrod. Ilyenkor elgondolkodom a Sopronba költözésen, minden, továbbra is érvényes ellenérv ellenére. Vagy legalább ezt megvehetnénk nyaralónak. Küldjetek 10 és fél millió forintot. Ha már Brennbergnél tartunk, felmerült bennem, hogy ki kellene menni a Bányásznapra**, de sajnos túl sok és bonyolult logisztikát igényelt volna és/vagy egy kölcsönautót, úgyhogy idén nem jött össze, de majd jövőre.
Egyébként érdekes, hogy Sopronban nem esik nehezemre az elöl hordozott Lánnyal reggelente erdei ösvényeken 4-5 km-t gyalogolni, majd délután még a városba is begyalogolni, és helyi járatos buszokon összevissza buszozgatni, még az sem riaszt vissza, ha hideg van, vagy ha sír a baba, simán sétálok esernyővel az erdei tornapályán, Pesten meg vagy a lakásban, vagy a környékén vagyunk, és ha messzebbre kell menni, az gond és nyűg és idegeskedés. Pesten is sétálhatnék reggelente 4-5 km-t, csakhogy ott minden irányban hamar véget ér a sétára alkalmas terület és többsávos autóutak következnek, vagy esetleg el lehetne utazni BKV-val egy átszállással a Margitszigetre, ott sétálni, majd hazabékávézni, de így két szoptatás között kb. tizenöt perc jutna magára a sétára. Így aztán Pesten főként a közeli plázában és bababoltban kötünk ki. Én azt értem, hogy közel húsz éve élek a fővárosban, lassan ideje lenne akklimatizálódnom hozzá, de nem ez történik. Ebben vannak reális érvek is, hogy ti. a nagyváros _tényleg_ kevésbé biztonságos, mivel sokkal több emberrel találkozol és lehelik rád a bacikat és minden járvány jobban terjed, plusz a környékbeli hajléktalanok és alkeszek, és autók és szmog, valamint vannak irreális érvek is, Sopronban a sajátomnak érzem a teret, Pesten meg nem.
Főztünk be citromfűszörpöt, mivel az burjánzik itt a kertben, valamint olívaolajban eltett aszalt paradicsomot. Na jó, a szörpmunkálatok felét anyukám végezte, a paradicsomot pedig úgy kell csinálni, hogy az ember félbevágja a kisméretű paradicsomjait, beleteszi az aszalógépbe, majd 10 órával később kiveszi abból, átteszi egy üvegbe és ráönti az olajat. Én egy ilyen fake szuperháziasszony vagyok különben, aki mindenfélét befőz, meg otthon készíti a joghurtot meg otthon süti a finom házi kenyeret, de mindehhez joghurtkészítő gépem van, meg kenyérsütő gépem. Aszalógépem nincs, az az anyukámnak van. És a lekvárokba is többnyire rakok Dr. Oetker dzsemfixet, míg anyósom tényleg hat órán keresztül főzi a szilvalekvárt, ami aztán tartósítás nélkül is eláll majd évtizedekig.
Meg olvasok egy klassz könyvet az adaptív tudattalanról, de ez egy másik történet, most mennem kell, mert felébredt a Lány és egyre mérgesebben magyaráz a plüss csillagjának.
*Már 14, reggel volt 10.
**Szeptember első vasárnapja.
Szóval nagyon érdekes, ahogyan reagálnak az emberek a gyermekszületésre. Egyrészt van az, hogy a gyerekvállalás valójában közügy. Nincs mese, az, lehet azt képzelni, hogy a magánügyem, de nem. Már a terhesség alatt elkezdődik a jelenség, hamarosan új kismajommal bővül a létszám, és ehhez az egész majomhordának köze van. Többnyire szeretnék, hogy egészséges utód jöjjön a világra, így aztán érdeklődnek, faggatnak, tanácsokat osztanak, kollégák, ismerősök, szomszédok, vadidegenek az utcán, akikkel csupán annyi köt össze, hogy ő is az emberi fajhoz tartozik meg én is meg a leendő utód is. Hozzászólhat a terhességemhez a wc-s néni a mekiben, az összes pénztáros az intersparban, és az összes pultos a kávézóban megkérdezheti, hogy biztos nem koffeinmentesre gondoltam-e? Valójában, ha belegondolunk, tényleg érdekük, hogy egészséges babát szüljek, hiszen jó esetben az általuk befizetett TB-t nem költöm el a babám drága betegségeire, felnőve meg fizeti a nyugdíjukat. Nem hiszem, hogy ezt az emberek átgondolják, inkább csak kíváncsiak és/vagy jószándékúak, én a terhességem egy pontján rájöttem, hogy ez ellen hiába is tiltakozom, közügy, a horda új taggal bővül, az összes majomnak köze van hozzá, ennyi.
A gyermek születése után, mint minden*, ez is csak fokozódik, babakocsival is leszólítanak, kendővel meg aztán egészen biztos. Nem tudom, mi az a kendős hordozásban, ami még közvetlenebbé teszi az embereket, talán csak annyi, hogy cukibb és jobban látszik a baba, mindenesetre lényegesen többen elegyednek szóba velem ilyenkor, de nem csak a nénik, hanem mindenféle népek, fülhallgatós futószerkós fiú a liftben, kiscsajok a plázában, bácsi a kórház előtt**. Általában azt kell tudniuk, hogy mennyi idős a baba, fiú-e vagy lány, és hogy képes vagyok-e megfelelően táplálni. Mindenkinek tudnia kell, képes vagyok-e megfelelően táplálni az utódot (hogy ti. "van elég tejed?"). A másik, amit szintén sok embernek kell tudnia, hogy vajon alszik-e éjszaka a baba, azaz tud-e az anyaállat elegendőt pihenni, vagy ki fog purcanni mindjárt. Proaktívabb fajtársak esetleg megjegyzik, hogy melege van, vagy éhes, vagy nem vágja-e ott a kendő a kis lábát. A járókelők érdeklődése ebben nagyjából ki is merül, a barátok, kollégák és távolabbi ismerősök viszont még segítenek is, úgy értem, mindenféle segítséget ajánlanak fel, meghívnak magukhoz, főznek nekem, dolgokat adnak kölcsön, ruhákat, takarót, sterilizálót, babamonitort, hordozókendőt, másik fajta hordozókendőt, hoznak csokit, szoptatós teát, szójatejet, pelenkát, játékokat, könyveket, felajánlanak bébiszittelést. Sosem látott emberek postán küldenek dolgokat. Ez mondjuk elég jó, én az elmúlt tíz évben sokat segítettem sok embernek, és most ezt meglepően jól visszakapom, nem feltétlenül ugyanazoktól az emberektől, de a karmikus egyensúly simán megvan, mondom, meg is vagyok lepődve. A múltkor négy ember, vagyis az egész sor nógatott a gyógyszertárban, hogy álljak eléjük, én szabadkoztam, ők meg erősködtek, egy negyvenes nő, egy rozoga bácsi, egy jól öltözött fickó meg egy teltkarcsú cigányasszony kórusban erősködtek, hogy álljak csak eléjük a babával. Az okmányirodába be se kellett mennem az elkészült jogsimat átvenni, a biztonsági őr elkérte a személyimet a recepción és másfél perc múlva kihozta. Ügyintézzetek rugalmas kendőben hordozott cuki babával.
A másik oldala a dolognak, amikor az embereket idegesíti, megijeszti vagy felzaklatja a kis jövevény. Természetesen a gyerekek hangosak és idegesítőek, az enyém is, más gyereke meg még inkább. Annyira rémisztőek, hogy sok horrorfilmben gyerek a főszereplő, tudjátok, a furcsa kislány, akinek a szemébe lóg a haja és megszállta az ördög vagy démonok, esetleg ő maga a Megtestesült Gonosz. A gyerekek azért rémisztőek, mert az ellenségeink, hiszen ők fogják örökölni a Földet, amikor belőlünk már kukacok lakmároznak. Most még csak hangosan sírnak a szomszédban, aztán meg majd semmibe veszik a véleményünket, kinevetik a demenciánkat, földöntik a járókeretünket, megrongálják a sírkövünket. Minden okunk megvan rá, hogy tartsunk tőlük. Emellett még az is idegesíti az embereket, amikor egy nő anyává válik és ettől megváltozik, konkrétan a legtöbb pszichológiai iskola egyetért abban, hogy egy időre kialakul egyfajta anya-gyerek egység, a haverjaim meg nem anyagyerekegységgel akarnak haverkodni, hanem velem. Az anya-gyerek egység a különböző elméletek, illetve a különféle anyák és gyermekek esetében igen változatos ideig tart, visszamehet az ember hathetesen is dolgozni meg szoptathat nyolcéves korig is, mindenféle szélsőség létezik. De nincs mit tenni, a gyermektelen haverjaink számára egy ideig mindenképpen idegesítőek leszünk azzal, hogy az agyunk egy jelentős része felett átvette az uralmat a gyermek nevű szimbióta és az befolyásolja a gondolatainkat, valamint minden beszélgetés alatt fél szemünket rajta tartjuk és minden harmadik mondatot a beszélgetőpartnerünk helyett a gyerekhez intézünk. Erről gyermektelen koromban azt gondoltam, hogy iszonyú idegesítő, jelenleg meg azt gondolom, hogy well, én egy babát geggyülgetek***, mindenki más meg egyfolytában az okostelefonját basztatja, miközben velem beszél, deal with it. Különben kíváncsi leszek, meddig leszek még anya-gyerek egység, a Margaret Mahler**** szerint úgy kb. fél éves korig tart a normál szimbiózis szakasza, utána kezdődik a szeparáció. Meglátjuk.
*Ami még fokozódik: az irreális aggódás, a kis lény szeretete, és az, hogy semmilyen kérdésre nincs válasz és mindenki ellentmondó tanácsokat ad.
** Mármint Budapesten. Mert Sopronban, a zord alpokaljai időjárás edzette kérges szívű maguknak való népek hazájában egy hét alatt egyetlen ismeretlen néni szólított meg, az is turista volt.
*** Győr-Sopron megyei tájszó.
**** Aki amúgy szintén soproni és eredetileg Schönberger Margitnak hívták.
A gmap-pedometer szerint Sopronban 3,7 km-t sétálok reggelente a babával. Mostohaapósom szerint a Lány fülformájából megállapítható, hogy abszolút hallása van.
Majdnem minden reggel egy órát sétáltunk az erdőben (a Lány meg én), esténként kiültünk a kertbe sörözni (a férjem meg én), és egyszer lesétáltunk este a Dömötöribe (mindhárman), ahol kritikátlanul hatalmas választék van a jobbnál jobb helyben készült fagyikból, bár csak a sárgadinnye volt tejmentes. Bicikliztem is, meg sétáltunk Fertőrákoson is röviden, meg találkoztunk az összes soproni kisgyerekes barátnőmmel és kisgyerekeikkel. A rokonokat közepes mértékben sikerült csupán kordában tartanom, hát, ez sajnos nagyon nehéz. Hogy Sopronban lenni csodálatos, az erdőben sétálni ahelyett, hogy a lakótelepen rónám a köröket a tömb körül, csodálatos, de a családi dinamika az itt van helyileg és ha itt vagyunk, akkor képtelenség kimaradni belőle. Sóhaj.
Valamint megpróbáltam megértetni a férjemmel, hogy ha idén vagy jövő télen elmegyünk a Maldív-szigetekre, azzal valójában rengeteget spórolnánk, mivel a Lánynak még nem kell a repjegyért és a szállásért fizetnie, de nem igazán volt vevő a gondolatmenetemre sajnos.
Sopronban sétáltunk az erdőben minden reggel, és sétáltunk a Lővér körúton minden este - reggel babakocsival, este kendőben sétál a baba, ez a rend. Szűk egy órát sétál, mert az elején nyűgösködik, aztán elalszik, és mindig negyven percet alszik, viszont utána már nem hajlandó se kocsiban, se kendőben lenni, tehát addigra haza kell érni. Találkoztunk egy kutyával, akit Smarninak hívtak, több cicával, és a volt kémiatanárnőnkkel is. Az Éva fagyizóban (Balogh cukrászda*), ahol híresen jó fagyi van, lemondóan megkérdeztem, van-e esetleg valami tejmentes, egyáltalán nem reménykedtem benne, mert nem volt kiírva, már készítettem a pénzt egy jeges teára, és akkor azt mondta a csaj, hogy az eperben, a málnában és a citromban nincs tej, mire gyanakodva megkérdeztem, hogy de akkor miből van. Mindig ott van a tulajdonosnő is, ő válaszolt, hogy hagyományos recept szerint gyümölcs, tojásfehérje, víz. Úgyhogy ez volt az esti programunk, kendős séta, eper, málna, citrom. A Balogh cukrászda amúgy is a gyümölcsfagyijairól híres, a citrom pedig egészen egyedülálló, már ezért megérte odautazni. Valamint voltam vezetni kétszer, addig a férjem meg anyukám vigyáztak a Lányra, és csak kicsit sírt. Tíz éve nem vezettem, és szeretnék autót, és ezért vettem gyakorló órákat, persze tényleg nagyon kijöttem a gyakorlatból, viszont iszonyúan élveztem, mentünk Brennbergbe, Ágfalvára, Fertőrákosra, klassz volt. Sopronban szinte kivétel nélkül minden kereszteződés körforgalom (nem viccelek, tényleg), úgyhogy abban már most nagyon jó vagyok. A parkolást legközelebb gyakoroljuk.
Ami szörnyű volt, az a nagymamám, aki velünk él, pontosabban úgy néz ki az elrendezés, hogy egy családi ház két lakással, az egyikben lakik a nagymamám (nagypapa is volt, de ő már régen meghalt, pedig jó fej volt), a másikban meg a szüleim. Az apukám külföldön dolgozik, szóval ő nem volt otthon, a nagymamám viszont elviselhetetlen. Lehet azt mondani, hogy én vagyok türelmetlen, és azért ilyen, mert idős, és legyek türelmesebb a szegény öreggel, csakhogy ő világéletében pletykás, intrikus, minden lében kanál érzelmi zsaroló volt, nem idős korára lett az. Rettenetes. Ami a rossz tulajdonságom, hogy pletykás vagyok és túl kíváncsi és mindent jobban tudok, azt mind innen örököltem, és próbálom is leküzdeni, több-kevesebb sikerrel. A nagymamám nem próbálja leküzdeni, hanem félpercenként bejön hozzánk, és ha vécén vagy, akkor az ajtón keresztül beszél hozzád, ha nem vagy otthon, akkor csak benéz a szekrényekbe, elolvassa a naplódat meg a leveleidet, és ezek alapján elméleteket gyárt (így voltam már kétszer terhes ezelőtt, meg egyszer kivették a méhemet, ja és el is váltam). Most azt mondta, kövér vagyok, hát szerintem két hónappal szülés után ne mondjátok azt senkinek, hogy kövér, főleg a combját fogdosva közben, persze nem voltam türelmes és csúnyán káromkodtam, mire belengette, hogy annyira megbántottam, hogy lehet, hogy nem is adja oda a Lánynak szánt pénzbeli ajándékot, csak hát most büntesse azt a szegény kicsikét? Elmagyaráztam, hogy ő is megbántott, mert kövérnek nevezett, mire még jobban megsértődött, mert hogy mondhatok ilyet, hogy ő megbántott. Profi. Végül odaadta a pénzt, gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, dehát ha nem fogadom el, akkor is én vagyok a gonosz és a ő a mártír, és ha igen, akkor is, szóval sose lehet ezekből jól kijönni. Amúgy pontosan ugyanannyi kg vagyok, mint a terhességem előtt, ha valakit érdekel.
A nagymamámon kívül, aki egyfolytában jelen volt, még 17 ember nézte meg a Lányt, többnyire rokonok, barátok, szomszédok, a legtöbben tényleg csak megnézték, és nem traktáltak tanácsokkal, meg voltak néhányan, akik traktáltak, meg akik többször és hosszasabban megnézték, meg az anyósom, aki naponta többször átjött és hozott valamit. Vele az a nehéz, hogy nagyon kedves és a túlszeretés magasiskolája, rögtön hajnali egyig sütött négyféle tejmentes süteményt, és nem nagyon érti, ha nem kér valamit az ember. Nekem ezzel is nehéz mit kezdenem. Próbáltam, amennyire lehet, minimalizálni a rokonok számát és időtartamát a baba érdekére hivatkozva, hát ennyire lehetett. Az ezoterikus nagybátyám szerint egyébként nem ártott volna szorosan pólyázni az első pár hétben, mert akkor tud teljesen beleszállni a lélek, de már mindegy.
Klassz volt egy kis változatosság, meg a séták, meg a fagyi, meg a vezetés, meg az időjárás, és most meg csodálatos újra itthon lenni a budapesti panelban, ahol senki nem akar velem megetetni dolgokat, amit nem kérek, senki nem beszél hülyeségeket és nincs közönség a fürdetéshez: a nagymamám egyik nap megkért, hogy csak egyet kér, mielőtt még meghal (mindig mindjárt meghal, amióta ismerem), hogy hadd nézzen meg egyetlenegy fürdetést, szóljunk, amikor fürdetünk, aztán másnap is szólt, hogy hadd nézzen meg egy fürdetést, meg harmadnap is, de harmadnap nem szóltunk neki, mert épp fürdetésidőben nagyon nagy sírást rendezett a baba, és gyorsan megfürdettük, mert attól többnyire megnyugszik. Most nem nyugodott meg, úgyhogy kb. tíz másodpercig fürdettük, persze a nagymamám jól megsértődött, hogy miért fürdettük meg nélküle. Aztán valahogy az anyósom is becsatlakozott, szóval volt, hogy ketten nézték a fürdetést.
A Lányt annyira nem zavarta az egész, kötelességtudóan cukiskodott a rokonságnak, néha sírt meg nyűgösködött, de nem többet, mint itthon szokott. Nem adtam senkinek a kezébe, ez alól csak a nagymamám volt kivétel, mert közös fotót szeretett volna, meg a másik nagypapám, mert őt szeretem és a hozzá tartozó nagymama halt meg pár hete, és gondoltam, hátha kicsit javít a hangulatán, ha a kezébe nyomok egy cuki csecsemőt.
Hát, úgy látom, ez a bejegyzés meg leginkább arról szól, mennyire nehezen tűröm ezt a nagymamámat, sajnos, ez az igazság. Elég szörnyű volt vele a mindennapjaimban felnőni, már egészen elfelejtettem, mert az elmúlt évtizedekben ugyan sokat voltam a szüleimnél Sopronban, de sose voltam ennyit otthon napközben, hanem vagy az erdőben lógtam, vagy soproni barátaimmal, esetleg Fertőrákoson a normális nagyszüleimnél, most meg a baba miatt keveset mozdultunk ki, és hát én már elszoktam ettől, hogy velem így bánnak. Persze a nagymamám igazából csak jót akar, és ő tényleg azt hiszi, hogy jót akar és szeret minket, csakhogy szerintem nem így kell szeretni. Szóval nekem azért jócskán vannak hibáim, de ahhoz képest, amilyen környezetben felnőttünk, egészen megdöbbentően normálisak vagyunk a húgommal együtt.
*Csak fagyi van meg üdítő, Lővér krt. 62., hétfőn zárva, nincs honlapjuk, de így is gyakran az utcán áll a sor, menjetek. A citrom, az eper és a rumosdió a legjobb.
Majdnem végig a kendőben aludt a vonaton a Lány, csak az elején nyűgösködött egy fél órát (látni véltem a rémületet az utastársak szemében), szoptatni simán lehetett (IC első osztály, alig voltak), férjem kikísért, Hajnalka hazahozott minket az állomásról, meghallgattam nagymamámtól, mit kellene máshogy csinálnom (a luciától kapott Nyúl szőrös és a szájába veszi a baba és az baj, fektessem oldalra, mert különben lapos lesz a feje, stb. Nem a Nyulat, a babát), meglátogattak a barátnőim és hoztak magukkal összesen három cuki csecsemőt és egy kisgyermeket, és rájöttem, hogy az összes társaságbeli csecsemő közül a kis picike Lány a legfiatalabb.
Este fél hét körül, amikor elkezd ok nélkül sírni, akkor mindig kendőben sétálok vele egy kört a háztömb körül, hát ne tudjátok meg, mennyire jó volt nem ugyanazt a szokásos kisbolt - öregasszonyok - fülbevalós gyerek - kocsma - pincsis nő - kisbolt kört tenni a panelházak között, hanem a Kresz-parkban meg a Villa-soron sétálni ehelyett.
Tegnap volt a kedvenc nagymamám temetése, és azon gondolkodtam mostanában, hogy mire is emlékszem vele kapcsolatban. De nem erről akarok írni itt, mert az nem lenne idevaló, vagyis nem róla, hanem a környezetről, amit teremtett és ahol a gyerekkorom egy részét töltöttem. És imádtam, mert békén hagytak.
Ehhez tudni kell, hogy otthon kevésbé hagytak békén, mert az apukám és az ő anyukája, aki szintén velünk lakott, az a típus, aki egyfolytában foglalkoztatja az embert, így vagy úgy: mesélnek, magyaráznak, panaszkodnak, mutogatják a zárójelentéseiket, megnézik a rajzaidat, megnézik, mit építettél legóból, elolvassák a naplódat, elolvassák a leveleidet, értékelik a ruháidat, értékelik a bizonyítványodat, figyelik a karácsonyfa alatt, hogy örülsz-e. Ez lehet jó is, és biztos van olyan gyerek, akinek megfelelő ez a mértékű figyelem (hát, amúgy nem hiszem, de mondjuk ezt). Szerencsére sok hétvégét és nyarat töltöttem a nagyszüleimnél, akik ennek a teljes ellentéte voltak és remekül ellensúlyozták a dolgot.
Ez egy nagy családi ház, hátul viszonylag nagy szőlőskerttel, ahol lehetett szőlőt enni, meg málnát enni bokorról, meg barackot enni fáról. Csomót játszottam a kavicsokkal meg a növényekkel, gondolom, elég kicsi lehettem még, vagy autista, mindenesetre konkrétan emlékszem, milyen fajták voltak, fehéresszürke, nagy, kerek kövek, meg tégladarabok, amikkel lehetett rajzolni a járdára, és jó volt megfogni őket, mert felmelegedtek a napon. A szőlőnek kis indái vannak, kacsoknak hívják, amik felcsavarodnak a drótra és megszáradnak és le lehet őket tekerni, a mandula meg szőrös, zöld héjban terem, és kalapáccsal lehetett feltörni. És volt cserépkályha, később meg olyan villanykályha, amire rá lehetett ülni és meleg volt, persze, csak gyerekek ülhettek rá, mert nagy súlyt nem bírt, mondjuk ettől még tavaly karácsonykor is simán azon ültem. Volt egy csomó könyv is, azokat mind kiolvastam, akárhol, mondjuk a fészer tetején napozva, senki nem szólt, hogy mit olvasok és miért azt. Ha nagyon sokáig bent voltam a lakásban, néha rám szóltak, hogy kint is lehet olvasni. Ha éhes voltam, adtak enni, voltak csak ottani ételek, például a titkos recept alapján készülő borsóleves, a furcsa kis olajban sült krumplispogácsa, ami sós volt, de lekvárral ettük, a nagyon apróra vágott zöldpaprikával megszórt vajaskenyér, és persze babsterc. Ha lenyúztam a térdemet, bekenték jóddal. Ha akartam, játszhattam az unokatesómmal vagy a két szomszéd gyerekkel, senki nem szólt, hogy ne azokkal játsszak, de ha egyedül akartam játszani, akkor sem szóltak, hogy menjek, játsszak inkább a többi gyerekkel. Nyugodtan rollerezhettem tizenhárom évesen, amikor az ember már kinőtt abból, de nekem nem volt rollerem és az unokatesóm csak akkor kapott, be kellett pótolnom. Elmehettem biciklizni, nem kellett megmondanom, hogy hányra jövök haza, kivel leszek és senki nem gyanakodott, hogy rossz társaságba kerülök, mint ahogy nem is kerültem soha. Nyugodtan hazagyalogolhattam a Fertő-tóról vagy rohangálhattam mezítláb, nem szóltak rám, hogy mi ez a hülyeség, amikor jár busz is és van cipőm. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak kevésbé figyeltek rám, vagy bíztak bennem, vagy tudták, hogy úgyis túl gyáva és introvertált vagyok ahhoz, hogy valódi bajba keveredjek, mindenesetre én ott szabadon felfedezhettem a világot, a köveket, a növényeket, a könyveket, a padláson lévő titkos dobozokat. Egyszer a padláson találtam egy pár régi szexújságot, amiben elolvastam, hogyan kell szopni, rajzolt ábra is volt hozzá, ez már tizenéves koromban volt, szóval meg is értettem. Néha segítettem kapálni vagy szőlőt kötözni vagy cseresznyét szedni vagy borsót fejteni, de nem emlékszem, hogy erre valaha kényszerítettek volna. Inkább úgy emlékszem, hogy ők kapáltak és akkor én is akartam és kaptam egy kis, gyerekméretű kapát, megmutatták, melyik a gyom, melyik nem.
Voltak keretek, nem szabadott letörni a virágokat, este le kellett feküdni aludni, kinti cipőben nem szabadott bejönni a lakásba, macska simogatása után és evés előtt kezet kellett mosni, nem szabadott hangosan üvöltözni, vagy a szomszéd engedélye nélkül a szomszéd szőlőjében rohangálni. Vasárnap templomba kellett menni és ott csendben ülni, de amikor belázadtam, hogy a Bibliában hülyeségek vannak, Noé bárkájába ugyanis nem fér be az összes állatból kettő, akkor azt mondták, ha nem akarom szó szerint venni, felfoghatom úgy is, hogy példabeszéd. Éssszerű keretek voltak, és a keretek között határtalan szabadság. Nagyon jó volt. Hagyjátok békén a gyerekeiteket.
Szóval szeretnék venni valamit az orvosomnak, mert pénzt általában nem fogadnak el egymástól orvosok, ajándékot inkább igen, mindegy, nem erről akarok beszélni, hanem hogy nézelődöm a neten, és így kerültem erre az oldalra, ahol kenutúrákat vezetnek a Fertő-tavon (óvatosan, a honlap hangot ad), és ó, istenem, mennyire klassz volt a Fertő-tavon csónakázni. Ez úgy tizenöt évvel ezelőtt történt velem rendszeresen, az akkori fiúm a Fertő-Hanság Nemzeti Parknál dolgozott, és egyrészt kiválóan ismerte a Fertő-tó nádasait, másrészt bemehetett mindenhova, ahova a laikus nem mehetett. A Fertő-tó nádasai az egy labirintus, több négyzetkm végtelen nádas és közte kis csatornákon lehet közlekedni, de állítólag tényleg eltévedtek és odavesztek a vasfüggöny idején az itt határsérteni próbáló szerencsétlenek. Nem tudom, ez igaz-e vagy csak legenda, mindenesetre tényleg elég labirintusos volt emlékeim szerint. A nádasban mindenféle madár él, az akkori fiúm azokat szerette nézni, engem ezek tökéletesen hidegen hagytak, de ott csónakázni a nádasban, nyáron, fürödni a nád- és iszapszagú vízben, napozni a csónakban meg stégeken, sehol egy lélek, csak mi meg a védett madárfajok, az benne volt a top tíz legjobb dologban. Annyira jó dolgok vannak a világon, komolyan. A hattyúkat mondjuk szenvedélyesen utáltam mindig is, ronda, agresszív állat.
Én azt már elég régóta felismertem, és tudom, hogy furcsa, de attól még ez az igazság, hogy a fiúimban mindig valamennyire Sopront szerettem, de komolyan, nem jártam olyannal huzamosabb ideig, aki ne lett volna soproni vagy Sopron-rajongó, volt, aki a kultúrát szerette ott, volt, aki a természetet vagy csak a hangulatot, én meg azt szerettem bennük, hogy szeretik Sopront. Ez vajon igazságtalanság volt szegény fiúkkal szemben? Hogy nem kizárólag az intellektusukat, humorukat vagy formás feneküket szerettem bennük, hanem egy várost? Hogy a madaras fiúmban például azt szerettem, hogy lehetett vele csónakázni a Fertőn meg gyalogolni a soproni erdőben? A Göriben meg azt szerettem, hogy érdekelte a bányászat és többet tudott Brennbergbányáról, mint én? A férjem meg soproni. Végülis ezek is a tulajdonságaik.
És milyen jó lesz majd a Lánynak megmutatni Sopront, alig várom, eszembe is jutott erről ez a bejegyzés, amikor az apukája megmutatta a Napot Zsófinak. Ezt szeretném én is, megmutatni a Lánynak, hogy milyen szép ez vagy az. Milyen jó lesz majd először felmenni vele a Várhelyre, meg megtanítani neki, hogy az a fenyőfa, az a ciklámen, meg felmenni vele a Tűztoronyba, meg megmutatni neki az átjárókat a belváros házai között, meg gesztenyét szedni a Villa soron. Egyszer amikor még jártam pszichoterápiára, megkérdezte a terapeutám, milyennek képzelem el azt, hogy gyerekem van, és azt mondtam, kézenfogva megyek egy kislánnyal és mutogatom neki a Világot. A Világ többi részét is, nyugi, nem kell pánikba esni, megmutatom neki a Lánchidat is.
Csak be akartam linkelni ezt a verset, de nem találtam normális linkelhető formában az interneten, úgyhogy kénytelen leszek kompletten idemásolni. Én azt tudom, hogy rendkívül idejétmúlt dolog az embernek a szülőföldjét szeretnie és már Petőfitől sem volt menő, dehát semmit sem tehetek ez ellen.
Harsányi Lajos: Leya első levele Ivánnak
Sajnos úgy érzem, Sopronba azért talán már nem nagyon kellene elutaznom, pláne ott aludnom, ha nem akarok Sopronban (vagy valahol félúton. Például Győrben!!*) szülni, pedig mostanában virágzik a japáncseresznye, meg lehet erdőben sétálni, és lesz ez a jó kis rendezvény is Kis Könyves Éj címmel, amiben részt vesz kedvenc soproni könyvesboltunk és ott is klassz programok lesznek.
Így a blogolás elmúlt tíz évében különben elég komolyan elegem lett abból, hogy akárhányszor Sopron után rinyálok, valaki mindig bekommenteli, hogy Budapest is ugyanilyen klassz hely és itt is van erdő meg a Margitsziget meg a panelok közötti kis téren is van két fa, mit sír a szám (igen, de Sopronban más az éghajlat, így az ottani erdő főleg tölgy, bükk és fenyőből van, és sokkal kevesebb benne a nyír, éger, mogyoró, amikre allergiás vagyok, és most még az allergiagyógyszeremet se nagyon szedhetem terhességből, majd szoptatásból kifolyólag, bár erről megoszlanak a vélemények), és itt a fővárosban is kiváló programok lesznek a Kis Könyves Éj, sőt, a Könyvfesztivál keretében, ami mind igaz, de egyik sem tartalmaz rejtvényekkel ötvözött soproni sétát, amellyel könyvutalványt nyerhetsz, szóval ne is próbálkozzatok, nekem jogom van Sopront szeretni és oda visszavágyni és ezen rinyálni. Ja, és az is határtalanul bosszant, amikor azzal jönnek, hogy akkor miért nem költözöm oda, ugye hallottunk már arról a jelenségről, hogy az ember mérlegel és kompromisszumot köt, mondjuk itt van a munkája, amit szeret és ami több lehetőséget nyújt a fővárosban, plusz a férjének ugyanígy, hogy csak a legegyszerűbb okot említsem, de attól még szomorkodhat azon, amit a kompromisszum érdekében beáldozott? Szóval semmi ilyesmit nem akarok itt hallani többé, világos? Terhes nőket amúgy se akarjatok felbosszantani.
* I never go to Győr. I dare not.
A Hanyba tegnap futott be a tavasz.
Vidám sípokkal fogadta a nádas.
Most minden dalol itt a Fertő mentén.
(Irdd meg: ragyog-e már az ég tenálad?)
A nádi rigók most rakják a fészket.
A hódak téli álmuk kialudták.
Egy nagy himnusz az egész Fertő tája.
(Irdd meg: zengők-e nálatok az utcák?)
Hűs kék tükrén a Fertő nagy vízének
Sirályok szállnak, mint szép izenet.
Fehér szárnyuk szikráz a kék tükörben.
(Irdd meg: ragyog-e nagy sötét szemed?)
Hétágú pán-sípot veszek kezembe
Ha jő az est s lesem titkát a nádnak.
A nagy városba izenek ma néked:
Iván, a nádak (s én) epedve várnak.