Kulturális rovatunk
i: - Basszus, kevertem a Watchment a Sandmannel.
a: - ... Na jó, akkor ezt nem mondjuk el senkinek. De olvasd el a Watchmen-t, nagyon jó.
i: - Nem tudok képregényt olvasni, diszlexiám van rá.
a: - Rengeteg összekötő szöveg van benne, betűk, sorokban, meg komoly dolgok, pl. hogyan illeszkednek a szuperhősök a társadalomba, szociodráma.
i: - Nekem nem tetszik a szociodráma. Vicces is?
a: - Vannak benne vicces dolgok. És a Watchmen mindenkinek tetszik.
i: - Húgomnak nem tetszett. Jó, mondjuk húgomnak semmi se tetszik.
a: - Mert most ilyen korszakban van.
i: - Nem, régen is ilyen volt, amikor 12 éves volt és én ott lelkesedtem a Louvre-ban, hogy nézd, Anna, a milói Vénusz, max vállat vont.
a: - Érthető, az csak egy szobor. Simán lehetne tömeggyártani.
i: - Hát, tudom, de engem le lehet nyűgözni ilyen dolgokkal. Celebritások, híres műalkotások, minden ilyesmi.
a: - A Watchmen is híres.
i: - Meg hát tényleg nagyon szép a milói Vénusz, csak kár, hogy hiányzik a karja.
a: - A Watchmen is nagyon szép. És van benne olyan szereplő, akinek hiányzik a karja.
Well, like all women, she's shoe mad.
Aréna Pláza kedvezményes szerda, bemegyünk kb. az egyetlen cipőboltba, ami nem vesz részt az akcióban (Office Shoes). Ehelyett olyan akciójuk van, hogy ha két cipőt veszel, a másodikat féláron kapod. Az alaphelyzet, hogy húgom venni akar magának egy cipőt, így kézenfekvő, hogy én is vegyek magamnak egyet, és akkor az övé féláron lesz. Mivel én amúgy borzasztóan utálok cipőt venni és magamtól sosem veszek, ki kell használnom azokat a helyzeteket, amikor rákényszerülök, máskülönben egyáltalán nem lennének cipőim. Ezért odahozok egy vagány, ám nőies Sketchers cipőt (ábránkon), amit már régóta kinéztem.
Húgom (aki amúgy nyolc évvel fiatalabb nálam, mostanában úgy néz ki, mint egy szupermodell, és az eladó srácok legnagyobb örömére épp a hatodik, ezúttal rózsaszín csíkos Converse tornacipőt próbálja): - Ez...??!
én: - Most mi van, tök cuki.
Húgom (lassan, oktató hangsúllyal, szinte szótagolva): - Nem cukinak kell lenni, hanem dögösnek.
Összeomlás (nem)
És akkor összegyűjtöttem az összes létező papírokat, amelyek egy részét más kormányhivatalokból kellett beszerezni, és a személyesen kialkudott időpontban elkéredzkedtem a munkahelyemről és elmentem a mosolyhivatalba (ismertebb nevén okmányiroda) (reméljük, a mosolyhivatal szlogent kitaláló arculattervezőt elsőként fogja falhoz állítani a forradalom), ott egy nagyon kedves hölgy átnézte irataim tömkelegét, és kiderült, hogy nem jó, mert az erkölcsi bizonyítványom érvényessége tegnapelőtt lejárt. Hát igen, amikor három hónap plusz két nappal ezelőtt megkértem az erkölcsi bizonyítványt, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni hogy három hónap és két nap lesz az összes többi cucc beszerzése, és nem nézegettem az erkölcsi bizonyítványom dátumát.
Szóval megnyugtató azért, hogy ilyen óvatosak velünk a hatósági szervek, végülis simán lehet, hogy épp tegnap ítéltek tíz év felfüggesztettre sikkasztásért, és efféle kockázat mellett hogyan is adhatnának nekem vállalkozói igazolványt.
Különben szemem se rebbent, engem az ilyen esetekben vesz elő az angol hidegvér, mondtam, jól van, akkor csak nézzük át a többi papírjaimat, hogy mással ne legyen hiba, és megyek, igényelek új erkölcsi bizonyítványt, aztán majd visszajövök, a hölgy ezt meg is tette, bár végig kissé ijedten, értetlenül és kutató tekintettel figyelt engem, hogy miért nem borulok már ki, ez nem természetes, idejön a három hónap alatt összegyűjtött papírjaival a két hete kapott időpontjában még fél óra várakozás után ügyintézni, és nem tud, mert két napja lejárt az erkölcsije, és mégsem borul ki, itt valami nem stimmel, most vagy botoxtól lebénultak az arcizmai, de ahhoz meg túl ráncos, vagy manapság már androidok is igényelhetnek vállalkozói igazolványt, vagy most fog mindjárt pisztolyt előrántani és vadul lövöldözni, mint abban a filmben.
Rögvalóság, gyöngyhalászat, armageddon
Kellett volna még idejében egy külön fotóblogot indítani a liftünkről.
Úgy keződött, hogy valaki (vagy valakinek a kutyája, erről megoszlanak a vélemények) többször a liftbe hugyozott, és nagyon büdös volt, főleg esténként. Később megjelent a lift falán egy udvarias papír, hogy "Tisztelt Lakó, ha a kutyája a liftbe piszkít, azt hipoval feltakarítani sziveskedjék Tisztelettel Gondnokság". Lakókörnyezetünkben nagy hagyománya van a "Tisztelettel Gondnokság" felirat alá tollal odafirkált "geci kurvaannyád" és hasonló megjegyzéseknek, ezen is megjelent néhány klasszikus, majd a szokásos módon valaki letépte a papírt. Az állat (mások szerint ember) azonban továbbra is a liftbe piszkít, azóta nap mint nap jelennek meg a Lakók üzenetei a lift falára firkálva kék alkoholos filccel vagy golyóstollal, amelyek az udvariasság és az elkeseredett agresszivitás különböző fokozatait tükrözik a "fasz szopo geci", "már ide is szarnak?","ez köz vécé basz meg", "Büdös van, Önök is érzik?" skálán. Néha ezeket valaki lemossa, illetve néha valaki felmos hipóval, gondolom, a Tisztelettel Gondnokság, olyankor csak fullasztó hipószag van a liftben. A feliratokon kívül az utóbbi időben a Lakók tisztán funkcionális, illetve fekete humorral fűszerezett installációkkal is jelentkeznek, múlt héten egy Brise Odor Controll műanyag illatosító állt néhány napig a lift sarkában finomutalásféleképpen, tegnap azonban a lift egy másik sarkában egy kisméretű, műanyag bilit találtunk, benne sárgás folyadékkal, amelyhez azonban nem társult az időközben ismerőssé vált hipóval kevert vizeletszag, így arra a következtetésre jutottunk, hogy a művészi önkifejezés eszközeként nyilván almalét önthetett a műanyag éjjelibe a kreatív Lakó.
Nekem különben lassan mindegy, az alkalmazkodóképességem ugyanis nem ismer határokat, azaz néha gyalog járok, valamint elhatároztam, hogy megtanulom tíz emelet hosszan visszatartani a lélegzetemet, gyakorlás kérdése, már elég jól megy, ha más emeleteken nem áll meg a lift és nem röhögtetnek, akkor már kibírom a tizedikig légvétel nélkül, de lesz ez még jobb is. Úgy gondolom, ha sikerül tökélyre fejlesztenem ezt a képességemet, ti. hogy sokáig megvagyok egy levegővel, akkor elmegyek gyöngyhalásznak egy békés kis Csendes-óceáni szigetre, és boldogan élek, míg meg nem halok, és majd interjút készít velem az Elle magazin, a fiatal nő, aki hátat fordítva a civilizációnak, egy hagyományőrző, természetközeli hivatásban találta meg önmagát és lelki békéjét, és mondja el nekünk, Izolda, hogyan hagyta ott az ígéretes orvosi/kutatói pályát és választotta helyette a veszélyes, ám kalandokkal teli gyöngyhalász-életet? És akkor majd a magazin hasábjain megköszönöm a kedves ismeretlennek (vagy kutyájának), aki annak idején tízemeletes panelházunk liftjébe piszkított rendszeresen, hogy elindított a gyöngyhalászat felé.
Igen, tudom, hogy a gyöngyhalászat már nem trendi, valamint életveszélyes, ha nagyon gáz, akkor majd nem csinálom sokáig, csak épp belekóstolok, aztán írok egy bestsellert az élményeimből, a címét még nem találtam ki, de mindenképpen lesz a borítón pálmákkal övezett lagúna.
Igen, tudom, hogy ha nem utaznánk New Yorkba nyaralni szeptemberben, és nem utaztunk volna pár éve Thaiföldre meg Kambodzsába, és múlt héten Zamárdiba, akkor félretehettük volna azt a pénzt, és közelebb kerültünk volna ahhoz, hogy elköltözhessünk egy jobb lakásba, de most komolyan, addig kell New Yorkba menni, amíg még megvan és nem pusztította el valami random meteor, mert a fizikusok véletlenül épp elszámolták a lehetséges pályáját.
Love is no big truth
Kéne már írni valamit ide
Mert aztán utólag meg, ha évek múlva el akarom olvasni (mert én az a fajta nárcisztikus vagyok, aki régi naplóit olvasgatja, igen), majd sírni fogok, hogy nincs kellőképpen dokumentálva az életem. Ja, mert itt tökéletesen dokumentálok mindent, hahahaha.
Voltunk Balaton Soundon, ami nagyon klassz volt, sokkal jobb hangulata van, mint a többi fesztiválnak, csupán attól, hogy ott a Balaton. Így, amikor eljön az a tipikus időszak, amikor vége a nagyszínpadnak és összevissza sodródik a tömeg, egymást keresgélő emberek, és órákat kell sorbaállni egy sörér', akkor ki lehet ülni a partra és ott nyugalom van és csend. Bár valószínűleg csend nincs, csak kéttized decibellel kisebb zaj, mint a fesztivál csomópontjában, de ha az emlékezetem ezt csendként őrizte meg, hát legyen. Napközben pedig a vízparton, napernyők alatt fotelokban mojito-t kortyolgatni is elég nagy "flash, vagy feeling, vagy inkább flow" /Suematra/.
Goldfrapp első sorból nagyon jó volt, időnként bénáztak a hangosítással, és rövid volt, mert aznap este még felléptek valahol asszem Szlovákiában, így arra jutottunk, hogy valószínűleg ezért szerepelt csupán kisbetűkkel a zenekar neve a plakátokon, csak beugrottak egy órácskára, aztán mentek is tovább. A koncert első felében nyugis dalokat játszottak, a Utopia-t az első albumról, meg néhányat az újról, a második felében pedig táncolósabbakat a két közbülsőről, egész érdekes például, hogy a Caravan girl így élőben egy klassz, lendületes szám volt, míg a lemezen olyan semmilyen (lentebb betettem a klipet, ami viszont jó). A Strict machine-ra már mindenki ugrált, de az volt az utolsó szám, ami nagy kár, bár én így is örültem napokig, hogy voltam Goldfrapp-koncerten, és idegesítenek a fanyalgók. Elképesztő hangja van a csajnak élőben is. Valamint mezítláb volt, és volt még velük három kitömött bagoly és két kitömött holló, az L.* robothollóinak kiköpött másai, amik a férjem szerint nem is hollók, hanem varjak, bár ezek a döglött madarak nekem mind olyan egyformák.
Azután összefutottunk többrendbeli barátainkkal, és ittunk sört, aztán hallgattunk Barabás Lőrinc Eklektric-et, ami nagyon klassz, menjetek a linkre megnézni mi az, bár a szőke énekescsaj halálra idegesített, a srácnak azonban hiányzik egy karja és amolyan Rodriguez-stílusban a helyére van erősítve a trombita, mégis remekül játszik rajta. Aztán összefutottunk más barátainkkal és ittunk pálinkát (Rézangyal Mézes Ágyas Meggy, legjobb, csak kár, hogy fesztiválokon esztelenül drága), később hallgattunk Massive Attack-et, ami unalmas volt, csak az dobta fel kissé, amikor a Teardrop közben a férjem és az L. elkezdték mondani, hogy "Lisa Edelstein", "Omar Epps", "Robert Sean Leonard" (ti. ez a House főcímdal). Aztán még hallgattuk a Koop nevű svéd formációt is, aztán kerestünk kávét, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy a kávé már nem trendi fesztiválital, azaz valójában nem tudom, valaha az volt-e, lényeg, hogy a mai fiatalok nem isznak kávét és nem is árulnak. Illetve, ahol árultak, ott nem árultak hozzá tejet (vagy tejszínt vagy tejport), vagy rossz volt a kávégép, vagy megkérdezte tőlünk a trendi, kigyúrt, napbarnított, vidám pultos fiatalember, hogy "biztos, hogy kávét akartok? <kacsint>". Ez utóbbi egyébként a Joy-Playboy teraszon történt, ahol ötkor és nyolckor happy hour volt, ami ezúttal nem féláras italokat jelentett, hanem azt, hogy playmate-ek szolgálják fel azokat, és a dj-k is playmate-ek. Ezekről amúgy legőszintébb sajnálatomra lemaradtunk, viszont rémlik, hogy valakinek el kellett magyaráznunk az este folyamán, hogy mi az a playmate. Szóval belebotlottunk végül egy gyönyörű, csilli-villi presszógépbe, amit egy bácsi tolt egy taligán, és adott belőle lattét, ez volt hajnali egykor, ittam is rögtön kettőt, így pont eléggé felébredtem, hogy haza bírjak gyalogolni a negyven perc sétára fekvő hotelunkhoz. Persze, úgy kell nekünk, akik hotelban laknak, lehetett volna sátrunk is a fesztivál területén, csakhogy én utálok sátorban aludni.
Másnap aztán kidobtak minket reggel tízkor (tudom, a sátramban addig alhattam volna, ameddig akarok), úgyhogy a nap további részét lege artis strandolással töltöttük, palacsintával, fröccsel, enyhe leégéssel és sok-sok vízben gyaloglással az északi part irányába. Aztán este lett, szombatra meg nem volt jegyünk, szállásunk és pénzünk se, így otthagytuk Zamárdi-Felsőt, hisz újra csak elmúlt egy balatoni nyár, és hazajöttünk sorozatokat nézni.
Weeds-et, West Winget és Middlemant nézünk, nézzetek ti is Middlemant, mert nagyon vicces, a másik kettőt csupán ismertségük miatt nem reklámozom. Szóval Caravan girl.
*Nagy kő esett le a szívemről egyébként, amikor megláttam az L.-t a "Sad songs make me happy"-feliratos pólójában, mert basszus, majdnem én is az olyan pólómban jöttem, tényleg nem sokon múlt, és mondjuk egyrészt nem túl jó érzés, ha az emberrel konkrétan szembejön a saját, hű-de-egyéninek-gondolt-feliratos pólója (bár az övé az eredeti, az enyém viszont jól néz ki), másrészt elég hülyén festettünk volna egymás mellett, mint valami cserkészcsapat vagy más egyenruhás szervezet.
And the sun is gonna shine
A tanorexia kifejezést tanultam ma*, ez egy ritka szindróma, ahol az egyén fizikai és/vagy pszichés függőséggel rendelkezik a napozás iránt. A napozás endorfint szabadít fel, és azért, bőrgyógyászok egy csoportja kimutatta, hogy opioid blokkoló szedése mellett a tanorexiásoknak súlyos elvonási tüneteik alakultak ki. Na, ne röhögtessenek már. Amúgy ilyenem is volt lánykoromban az ADHD, a szociális fóbia, a neurotikus teljesítménygátlás és a szezonális depresszió mellett, mindehhez pedig szerintem teljesen normális voltam, hálistennek akkor még nem volt internet.
Oké, adjunk mindennek diagnózist, de basszus. Tanorexia??! Szerencsére ez nem szerepel semmilyen orvosi diagnosztikai kézikönyvben, legalábbis a pszichiátriai diagnózisok között nem, kivételesen nem mi találtuk ki.
*Egyébként állandóan új szavakat tanulok, tegnap pl. a pucu, a puca és a frázisszintaxis, múlt héten pedig a venge szavakkal ismerkedtem meg.
L'homme y passe à travers des forêts de symboles
Olvasom Joyce Maynard könyvét, amiben Salingerrel való kapcsolatáról is ír. Úgy kezdődik, hogy Salinger akkor már egy jó ideje nem publikál, hanem a világtól elvonulva éldegél, homeopátiát tanul, vallásokat tanulmányoz, és minden nap ír, amit senkinek nem mutat meg, hanem betesz egy széfbe. Én már ezen teljesen megakadtam, hogy ha komolyabban belegondolunk, mennyire döbbenetes ez, évtizedekeig minden nap írni, magadnak. Áh, van egy jó ötletem, írok magamnak egy regényt. Azzal a biztos tudattal, hogy soha senki nem fog róla véleményt mondani, azaz kritizálni, leszólni, belemagyarázni dolgokat, de soha senkinek nem is fog tetszeni, boldog perceket okozni, senki nem fog megdicsérni, hogy milyen jól írsz, vagy megköszönni, hogy volt mit olvasnia, amikor nem tudott elaludni. Szerintem az összes kreatív alkotás részben azzal a céllal jön létre, hogy hassunk az emberekre, elszomorítsuk őket vagy megütköztessük vagy legalább elszórakoztassuk kicsit, és szerintem az alkotás ebből a szempontból a hatalom érzését adja meg. Én befolyásolom, a könyvemmel, hogy ennél a résznél nevetnek az emberek, ennél a résznél sírnak, és fuj, itt meg undorodjanak és féljenek (ha teszemazt zombihorrort írok). Soha az életben nem lennék képes erről a hatalomról lemondani, sem azokról, amikor valaki megdicséri az írásomat, igazából kizárólag azért szoktam írni, hogy néha megdicsérjenek. De elgondolkoztató, hogy ha ezt a hatalmat, meg a dicsfényben fürdőzést elvesszük az alkotói folyamatból, akkor mi marad? Milyen lehet magadnak írni? Úgy képzelem, hogy biztos valami felszabadító érzés.
Persze, mondhatnám, hogy kipróbálom, de soha az életben nem lennék képes, mert akármennyire is elhatároznám, azt gondolnám közben, hogy "jó, ezt most magamnak írom, de ha valami véletlen folytán nagyon jól sikerül, akkor azért megmutatom a férjemnek, és ha szerinte is jó, akkor beküldözgetem mindenféle magazinoknak". Persze, nem sikerülne jól, mert maximum ócskán összetákolnék valamit, még a helyesírását sem nézném át, minek, úgyse látja senki.
A kedvenc regényemben, a Holdpalotában műveli egyébként ugyanezt az egyik főhős, amikor egy barlangban él valami sivatagban és csodálatos képeket fest, amiket rajta kívül soha senki nem fog látni. Ebben van valami igazán irigylésreméltóan hátborzongató.
Egyáltalán nem erről akartam most egyébként írni, hanem teljesen másról. Szóval a 18 éves Joyce ír egy cikket a New York Times-ba, van róla fotó is, egy lépcsőn ül, okosan néz, és törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. És akkor ír neki Salinger (53), hogy milyen jó a cikk, leveleznek sokat, aztán szerelmesek lesznek egymásba, aztán elmúlik. Később Joyce elolvas egy novellát, amit Salinger még jóval a találkozásuk előtt írt, és szerepel benne egy fiatal lány, aki törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. Milyen gyönyörű már ez? Én, aki rajongok az életben felbukkanó szimbólumokért, imádom ezt a kis részletet. Hogy Salinger meglátta a Times-ban a képet a sovány, férfiórás lányról, és? Írt neki levelet azért, mert az ő képzeletében is létezett egy sovány, férfiórás lány? Hátha ez az? Persze, az emberek nem regényhősök, és a valóság nem egy Történet, és végül valóban nem azon múlik két ember közötti kapcsolat, hogy homályos szimbólumok összekötnek-e, hanem, hogy milyen az a két ember igazából, Salinger és Joyce szerelme is hamar köddé vált, amint együtt éltek pár hónapig. Nekem mégis nagyon tetszenek ezek, a szimbólumok, a véletlenek, hogy jelképek erdején át visz az ember útja, az egész mágikus gondolkodás. Lehet Jungot kéne olvasnom, ő szereti az ilyesmit.
Ui.: jé, gondoltam, belinkelem a Holdpalotát az olvasónaplómban, és most látom, hogy abban a bejegyzésben pontosan ugyanezt a Baudelaire-sort idézem. Pedig nem idézem minden nap.
It's a hard rain's a gonna fall
Rájöttem, hogy a telefonommal lehet fényképezni. De nem fogok, nyugi, arra is rájöttem rögtön, hogy ócska dolog telefonnal fényképezni.
What do they need such good eyesight for anyway?
Rendben van, néha kicsit rájátszom, hogy a környék, ahol élek, posztapokaliptikus vízióra emlékeztet, hatalmasra nőtt csótányok a templomkertben, égig érő szürke betonházak között ordibáló lerobbant hajléktalanok, rémisztően erőszakos, beteg galambok, David Lynch-et megszégyenítően bizarr közért őrült öregasszonyokkal és betépett suhancokkal, meg a Lakók, akik mostanában a liftbe hugyoznak vagy hugyoztatják kutyájukat, majd más Lakók a lift falán elhelyezett meglepően trágár és elképesztő helyesírású feliratokkal fenyegetik életveszélyesen a liftbe hugyozó élőlényt. Jó, ez igazából egy szimpla lakótelep.
De mégis mit keresett ma este a pluszdiszkont tövében kettő darab, szürke, döglött mezei nyúl?
I could be a nerd but I'm not
Az L. kultúrtitkosügynöki tevékenységének köszönhetően egyébként Harcsa Veronika-rajongó lettem, legyetek ti is azok nyomban. Legalább tizenöt perce gondolkodom, melyik videót tegyem be tőle, komolyan. Mondjuk ezt, és a szövegét meg külön figyeljük, mutatok is belőle egy részt, ő írja a számokat. Nem tudom, hol volt eddig ez a csaj.
I could rise from my piano and forget each note
I could read some dusty hardbacks that those smart people wrote
I could earn so much dough writing divine source files
I could be a nerd but I'm not.
I could rise the next morning addicted to Dior
I could enter my office on the 41st floor
In my fancy stilettos oh I would get so high
I could be a hot shot but I'm not
I want to be a part of it
A fejemben folkdalok szóltak, mint mindig. A folkdalok alkották a háttértörténetet. (..) New York City hideg, fojtott és titokzatos volt - a világ fővárosa. A Hetedik sugárúton ahhoz a házhoz értem, ahol valaha Walt Whitman élt és dolgozott. Egy pillanatra megálltam és elképzeltem, ahogy a nyomdában dolgozik, és közben lelke igaz dalát énekli. A Harmadik utcán Poe háza előtt is álldogáltam már, és mélabúsan nézem fel az ablakokra.* A város olyan volt, mint egy faragatlan, névtelen, alaktalan fatörzs, nem volt benne semmi részrehajlás. Mindig minden új volt, mindig minden változott. Sohasem ugyanaz a sokaság járt az utcákon.
Átkeltem a Hudson Streetről a Spring Streetre, elmentem egy téglával telirakott szemeteskonténer mellett, és betértem egy kávézóba. Az ételespultnál álló pincérnő szűk szarvasbőr blúzt viselt, amely szépen kirajzolta teste gömbölyded formáit. Kékesfekete hajára kendőt kötött, átható kék szeme és pontosan megrajzolt szemöldöke volt. Arra gondoltam, bárcsak rám tűzne egy rózsát. Kitöltötte a gőzölgő kávét, és én visszafordultam az utcára néző ablak felé. Az egész város ott fityegett az orrom előtt. Eleven képem volt arról, hogy mi hol található. A jövő sem adott okot aggodalomra. Ott volt már, rettentően közel.
Kétórás, elég vicces sorbanállást, majd húsz másodperces konzuli interjút követően megvan a vízumom. Annyira nehéz elképzelni, hogy szeptemberben megyünk New Yorkba, valójában nem is vagyok rá képes. Tudom, hogy csak egy város, olyan, mint a többi, voltam már egy csomóban, csakhogy én nem igazán hiszem el, hogy New York valóban létezik. New York nekem a filmekben van, NY-t elönti a jeges árvíz, űrlények támadják meg, szörnyek lepik el, a majmok bolygóján van, szerelmesek találkoznak az Empire State Building tetején, kizárt dolog, hogy létezzen, New York a Friends-ben és a 30 Rockban van, meg Suzanne Vega-dalokban és Kertész András-fotókon, meg a Krónikákban, Bob Dylan önéletrajzában a fenti idézetben. (Ezt a könyvet nyertem a múltkor a moziban, olvassátok el, mert jó, itt mesélek róla.)
*Most azon nevetek, hogy eszembe jutott, amikor egy kedden épp a számlára vártunk a Presszóban, és az L. egyszer csak közbeszúrta, hogy "van két robothollónk az irodában, rendes döglött madarak, csak működnek", aztán sokkal később, amikor Noiz sötét élethelyzetéről és/vagy sivár új albérletéről beszéltünk, akkor valaki kitalálta, hogy neki kellene adni legalább az egyiket, kitehetné az ajtó fölé, nem kerülne nagy fáradtságba beleprogramozni hangot, és akkor időnként robothangon közölné, hogy "so-ha már", de valamiért nem akarta.
This is not a love song
Tudom, hogy hülyén hangzik, de néha jobban esik csak úgy lógni, mint buliba járni, talán mert a bulis cuccaim mind olyan kényelmetlenül testhezállóak.*
Úgyhogy nem mentem ma Voltra, mert nem volt kedvem és/vagy pénzem, hanem inkább az ágyamban aludni, és holnap edzőterembe menni van kedvem és kimosni a ruháimat. Bár az Offspring-et kicsit sajnálom kihagyni. Tegnap egyébként a létező legpechesebb napom volt, amit most nem részleteznék, ellenben a Nouvelle Vague koncert fantasztikus jó volt, sokkal jobbak élőben, mint lemezen, nem beszélve a látványnak sem utolsó énekescsajokról, az index-et idézve " egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó, bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel", és tényleg, meg itt van kép, de most megyek aludni.
*Valójában nem testhezállóak, de így szól az idézet.
Futógép, tankok, pingvinek
Tegnap pedig a mra-val megtaláltunk egy piaci rést, egyénre szabott podcast a futógépre, amelyhez bekérte tőlem a futógép sebességét, dőlésszögét, a kívánt pulzustartományt, a testsúlyomat és a kardioedzés tervezett időtartamát, valamint, hogy hányadik percnél szoktam elfáradni.
Időnként egyébként régi barátaink is meglepetést tudnak okozni, én például mintha úgy emlékeznék, régen az volt, hogy az a. értett kütyükhöz, programokhoz és a világhálóhoz, én meg egyéb területeken jeleskedtem, ám ezúttal szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a legváratlanabb témákban is csont nélkül leiskoláz: nagyságrendekkel többet tud nálam például lakberendezésről, a cirkó-típusok még csak hagyján, de olyan színárnyalatok nevét ismeri, amelyekről én, nő létemre, még soha az életben nem hallottam, sokkal jobban ért a fitnesshez, mint én, beleértve, hogy adott testsúly mellett milyen edzéstípussal mennyi kalóriát égetek és ez hány hét után milyen változásban nyilvánul meg, valamint pontosan tudja, hogy a két nappal ezelőtt aláírt előléptetésemmel járó nettó tizenötezer forintos fizetésemelésemből havi egy nadrágot vehetek a Promodban, leárazás esetén kettőt, amely egyébként idén a szokásosnál korábban kezdődött. Meg még randizásról beszéltünk ezenkívül, illetve nem-randizásról, vagyis arról az esetről, amikor valakitől nem akarsz semmit, de tényleg semmit, csak mondjuk elmenni vele az állatkertbe, moziba, vagy tankot vezetni, és honnan lehet ezt tudni meg a másik tudtára adni. Szerény véleményem szerint ha egyedülálló férfi moziba hív egy nőt, az mondjuk kicsit gyanús, ha mozi plusz beülünk valahova, az közepesen gyanús, a leggyanúsabb pedig a mozi, beülünk, eszünk, és ő fizeti ki a kaját kombináció. Az állatkerttel kell még nagyon csínján bánni, tudniillik a szíve mélyén minden nő arra vágyik egy bizonyos életkorban, hogy a férfi elvigye az állatkertbe, így aztán egy óvatlan pingvinnézegetéssel ki tudja, milyen lavinát indítunk el, konkrétan emlékszem például, amikor Hajnalka pár évvel ezelőtt közölte, hogy ő ahhoz a pasihoz fog hozzámenni feleségül, aki elviszi az állatkertbe. Bizony, elsőre jó ötletnek tűnhet perecet enni a majomház előtt, de az ember hamar az oltár előtt találhatja magát.
De persze, honnan tudnám én, mi zajlik a világban, évek óta nem játszom ezen a színtéren. Például fogalmam sincs, milyen mögöttes üzenetet hordoz, ha elhívsz egy lányt tankot vezetni, az én időmben még nem volt ilyesmi, az én gyerekkoromban a kedvenc játszóterünk két ágyú, egy tank és egy kiselejtezett orosz vadászrepülő volt, persze, mindegyik le volt betonozva, de a repcsibe és a tankba is be lehetett mászni, és a tanknak a csövét mozgatni is lehetett egy darabig. Kicsit sajnálom is a mai gyerekeket az egyforma, lekerekített eukonform játszótereikkel, milyen felkészületlenül kerülnek így a felnőttkorba, nem fogják időben megtanulni, hogy a világ veszélyes és az élet küzdelem.
Nothing lasts forever
Tegnapelőtt kivésték a férjem egyik napról a másikra kilyukadt bölcsességfogát, és amikor éppen nem volt iszonyatosan rosszul, akkor szájsebészes-fogorvosos horrorsztorikkal traktált (vér, csontszilánkok, fémeszközök, még több vér, mérhetetlen fájdalom). Erre ma, éppen beszélgetek egy hozzátartozóval, amikor egyszercsak kilyukadt a fogam, de esküszöm, fél órával azelőtt ott még semmilyen lyuk nem volt, most meg egy nagy. Nem letört, kilyukadt, és azóta is folyamatosan, szinte percről percre nőttön nő, és csak órák kérdése biztosan, hogy elérjen valami ideget és irgalmatlanul fájni kezdjen. Persze, leghamarabb jövő héten tudok fogorvoshoz menni, mivel egyrészt ma dolgozom, másrészt minden fogorvos az ősi ellenségem, a Zsófit kivéve, úgyhogy csak hozzá vagyok hajlandó menni. Meg lehet, hogy pofán röhögnének az ügyeleten, ha berohanok sikítva, hogy azonnal csináljanak valamit, nő a fogamban a lyuk, állítsák meg, állítsák meg, pontosan emlékszem, hogy "életet veszélyeztető vérzés" az egyetlen ügyeletben kötelezően komolyan veendő esemény a fogászatban.
De most komolyan, melyik kreacionista mer még ezek után a szemembe nézni? Ki merészeli azt állítani, hogy az Élet a Földön intelligens tervezés következtében jött létre?? Intelligens tervezés?? Ez?!! Hol intelligens az, hogy egy élőlény fogainak az élettartama az élőlény élettartamának egyharmadát sem teszi ki? Ezt nevezi valaki tervezésnek? Ez volt a terv? Benne volt az intelligens tervben a gyökérkezelés is? Hogy próbára tegye a hitünket? Rendkívül intelligens, bravó (gúnyosan tapsolok). És egyébként pedig, hol van a nagyokos evolúció, most, amikor szükség lenne rá? Értem én, hogy időbe telik, jó, végülis csak párszáz éve élünk ilyen sokáig, nem volt idő kifejlődnie valami a mostani fogainknál életképesebb megoldásnak, de basszus, még a felegyenesedés sincs meg, évezredekkel, évezredekkel azután, hogy lejöttünk a nyomorult fáról, vagy kijöttünk a pocsolyából, kinek-kinek hite szerint, és még mindig fáj az embernek a háta, erre azért szerintem nincs mentség. Ha továbbra is ebben az iramban haladunk, majd már rég teleportációval közlekedünk univerzumok között, és még mindig fogpótlásra lesz szükségünk harmincévesen.
How does it feel?
Bloggerek, hullák
"Tessék már egy kicsit fegyelmezni az intellektuális libidódat" - ezt írja nekem kedvenc Főnököm. Ti. arra, hogy minden hülyeséggel foglalkozom, ami érdekel, hálózatelmélet például, de közben nem írom a phD dolgozatomat. Bárcsak tényleg bloggerekből írnám, sokkal könnyebb lenne (nem) (meg utálnám is szívből, nem érdekel a blogokkal foglalkozó áltudomány).
Visszatérve az intellektuális libidómra, bár erős volt a kísértés, hogy ezen a héten megírjam a téziseimet, de valahogy mindig legyőztem. Kell az embernek ennyi pihenés. Valamelyik nap rájöttem például, a hullákkal kapcsolatban, hogy az emberek többsége tulajdonképpen sokkal kevesebbet lát az ember "sötét oldalából", mint én. Nem, nem a gonoszságra gondolok, hanem a szenvedésre, az olyanokra, amikor egyetem alatt végülis évekig hetente minimum egyszer halott embereket boncoltunk (anatómia, patológia és igazságügyi orvostan gyakorlatokon), és van néhány, amire még most is emlékszem, volt például egy harmincéves, jóképű tornatanár pasi, aki felakasztotta magát, nem tudtuk meg, miért, de a kötél még rajta volt a nyakán; meg volt egy nagyon szép tizenöt éves lány, akit elütött az autó a zebrán, agysérülést szenvedett, két hétig kómában volt, és utána meghalt, (én meg elhatároztam, hogy vidékre fogok költözni); meg volt valami megégett nő is, akinek pont olyan szaga volt, mint a sülthúsnak, és ez rémisztően bizarr volt. A mostani mindennapjaimban mondjuk nem ilyenek vannak, hanem részben a szoványos emberi katasztrófák, alkoholista férj megver, elveszi a pénzt, házastárs lelép a gyerekkel, kiforgatja anyukáját a lakásából satöbbi, másrészt meg pszichózis, vagyis idegen, fenyegető hangokat hallok a fejemben és azt képzelem, hogy meg akarnak ölni, vagy hasonló. Szóval, egyik nap így ráébredtem, hogy a legtöbb ember ezeket azért nem ekkora dózisban kapja. És hogy igenis érthető, hogy elfáradtam ebben, és szükségem van egy hétre, amikor csak fekszem a napon, meg lófrálok a Margitszigeten, meg eljárok az edzőterembe és abba a hitbe ringatom magam, hogy én is nézhetek ki úgy, mint Angelina Jolie a Wantedban (természetesen a tetkók és a smink és a vastag ajkak nélkül).
Mondjuk el bírnék viselni még néhány hetet ebből. Hetet-hónapot.
I love xkcd.com
Imádjátok ti is. Itt van az eredeti Discovery Channel-reklám amúgy.
Summertime, the living's easy
Kitörte az ablakunkat a vihar tegnap, nagyon félelmetes volt üvegcsörömpölésre ébredni. Úgyhogy ma reggel mindjárt azzal indítottam, hogy átmentem az edzőterembe, aztán hazafelé összeszedtem a ház előtti üvegcserepeket (soha egy lélek se lép rá arra a kis füves területre, de azért aggódtam kicsit reggel a futógépen, nehogy épp most vágja meg a lábát valamilyen aranyos kiskutya), aztán rendet raktam, mert mindjárt jön az üveges, tiszta szerencse, hogy szabin vagyok épp. Még van belőle egy és fél napom.
Úgy gondoltam, majd szabi alatt rengeteg filmet fogok megnézni, amik itthon szomorkodnak stócban nézetlenül, valamint befejezem a cikkemet is, de mindenhez túl meleg van itthon. Mindenhez. Úgyhogy eljárok fitnessterembe, mert ott van légkondi, meg voltam húgommal uszodában, meg bloggerekkel a presszóban, meg kedvenc kolléganőm phD védésén, meg sétáltam éjszaka, meg vetettem magamnak egy ruhát a Hajnalkával, távollétében ugyan, meg napoztam egy csomót. Az Egymás szemében-ben fejti ki Ventus Tamara, hogy remekül le lehet barnulni bérházban is a balkonon, én továbbmegyek, remekül le lehet barnulni a panellakásban bent is, csak bikiniben az ablak mellé kell ülni. Volt a nyári szünet előtti utolsó mozgáscsoportom tegnap, bár mozogni is túl meleg volt, de azért jó volt. Meg aludtam egy csomót, álmodtam számtalan hülyeséget.
Szóval semmi extra. Kiolvastam egy pár könyvet, bár ponyva mind. Ja, meg olvasgattam a régi naplóimat, nagyon vicces, mert van egy kortárs magyar pszichiáternő, aki kissé a példaképem az utóbbi években, nevezzük mondjuk Katalinnak, a naplómban meg, kb 23 éves koromhoz az van odaírva, hogy "Nem, nem akarok olyan lenni, mint Katalin, istenem, csak nehogy olyan legyek." Hát, változnak az idők.
Hm