What it all comes down to is that everything's gonna be quite alright

Felszállok a Sziget felé tartó hajóra kb. ötven viháncoló fiatallal, külföldiek és magyarok vegyesen, színes trikókban, nevetgélnek, elindul a hajó, a hangfalakból felhangzik Deák Bill: Rossz vér c. száma, majd a hátralévő kb. negyven percben lemegy az egész album, mire az Árpád hídhoz érünk, már állampolgárságtól függetlenül mindenki szótlanul maga elé meredve ül a földön és lehangoltan láncdohányzik.  

Kora este táncolunk a majdnem teljesen üres Volt sátorban csak mi hárman, Hajnalka, Niké meg én, tőlünk öt méterre pedig fiatalkori megfelelőink, három vihorászó csaj, táncolnak ugyanúgy, kivéve, hogy mi ismerjük a Dolly Roll Windszörny c. remekét (akkoriban minden nyolcéves gyereknek ez volt a kedvenc száma), ők viszont unott álldogálás helyett ugrálnak a Csavard fel a szőnyeget-re, nyilván nem hallották még kétszázmilliószor életük során. 

Megkeressük enyhén ittas férjemet és kollégáit, megiszom a borát, mert neki már nem kéne, elmegyünk Alanis Morrissette-re húsz perccel koncertkezdés után, kitalálom, hogy elöl akarok állni, húgomék előrevisznek. Tömeg kellős közepe, kevésbé ismert új számok meg slágerszámok felváltva, Alanis pedig egy meglepően dagi nőci, frufru-t és kb. negyvennégyes farmert visel (de lehet, hogy túl sokat járok az edzőterembe és attól lettem ilyen szépségnáci, magamat is kövérnek látom, amióta heti kétszer nádszálvékony, tökéletes bőrű, szilikonmellű műmacákkal zuhanyozom), de mindegy, tud énekelni, how about getting off of these antibiotics, húgom elővesz valami undorító, ragacsos, csöpögő trutyit, ami vodkába áztatott gumicukornak bizonyul, vodkát ugyanis nem szabad behozni a fesztivál területére, ellenben gumicukrot igen. Megesszük. 

Találkozom egy csomó emberrel véletlenül, meg néhánnyal direkt, plusz számos olyannal, akit eddig még sose láttam az életben, mint például a Miles nevű blogger, vagy a Kardigán nevű blogger, vagy a Hónyomi nevű blogger, vagy az egyik volt tanárom felesége aki egyúttal az egyik barátnőm pszichológusa volt, vagy Jake Smiles.
I'm shy but I'm friendly, yeah. 

Táncolunk a Volt-sátorban sokáig, aztán késő lesz, meg tömeg, kosz, por, hazafelé meg arról beszélnek a fiúk, hogy miért nincs a szigeten emo-színpad, és vajon ha lenne, melyik cég szponzorálná, végül a Gillette Emo Sátorban megegyeznek.

Never go with a hippie to a second location

Ó, igen, végre, annyi keserves év után, végre, végre trapézfarmert lehet kapni a boltokban! Mennyire vártam ezt a pillanatot. Vettem is egyet gyorsan.

Nem kell félned, hiszen a válasz nem vitás

De mért, mért vagyok ilyen nyűgös? Pedig sportolok is, fizetést is kaptam, a munkámat szeretem a kollégáimat imádom, a nap süt, a férjem a legjobb fej a világon, a barátaimat szeretem, számos, tartalmas* hobbim van, a hajam szebb lett, amióta Revalid kapszulát szedek, van egy ingyen sziget napijegyem, hosszas vadászatot követően sikerült végre lila, John Lennon-keretes napszemüveghez jutnom**, három nap múlva szabira mehetek, de az is csak két hét lesz, ami mindjárt eltelik és szeptembertől vissza kell jönni és sokkal többet dolgozni, mint eddig, és abban a két hétben is biztos esni fog az eső. 
Még vásárolni sincs kedvem, ez már a vég.

* Bár ezzel nyilván sokan vitába szállnának, hogy a bloggerkedés és a sorozatnézés mióta tartalmas hobbi.
** Az annyira trendi, hogy idén még nem is divat, de jövőre az lesz, csak figyeljetek, én szóltam.

My temp job is to save the world

Csak annyit szeretnék mondani, hogy minden elismerésem, és mélyen meghajolok azon elkötelezettek áldozatos munkássága előtt, akik a sorozatokhoz feliratokat készítenek, csupán wordbe angolul legépelni egy 40 perces részt kb. négy óra, úgy, hogy szinte mindent értettem és van az a szuperképességem, hogy iszonyú gyorsan gépelek. És akkor még nincs is összevágva, időzítve. De komolyan, mért kell egy filmben folyamatosan beszélni. 

És még is ez volt:
isolde (közvetlenül lefekvés előtt): - Jaj, nincs felhúzva az ágynemű.
Bright: - Akkor legyen az, hogy te felhúzod az ágyat, én felhúzom az órát.
isolde: - Nem, te húzod fel az ágyneműt, különben felhúzom az orrom.
Bright (hallgat)
isolde: - Na? Ha nem tudsz frappánsat válaszolni, akkor neked kell felhúzni.
Bright: - Na húzd fel szépen azt az ágyneműt, mielőtt még felhúzom magam.
isolde (legyőzötten elkullog ágyat húzni).

Let's put a smile on that face

Láttuk a filmet, szeretném előrebocsátani, hogy én titkon valójában nem vagyok különösebben oda a Batmanért, ami azt illeti, igen kevés állatnak öltözött férfi szuperhősért vagyok különösebben oda, én a szörnyeket szeretem, a zombikat, a kőkemény akcióhősnőket és a borostás macsókat. Vin Diesel, az valaki, de... denevérember, ugyan már.

Ami miatt imádtam a Dark Knightot mégis, az természetesen Joker, eleve zseniálisan játszik Heath Ledger, persze, lehetetlen elvonatkoztatni a halálától, de még az amiatti misztikumot kivonva is zseniálisan játszik, nehezen fogom vissza magam, hogy ne soroljam a kedvenc jeleneteimet. Egyáltalán az ötlet, hogy végre nem egy anyagias, szuperokos vagy erős, céltudatos bűnöző az ellenfél, hanem egy efféle hibbant anarchista, akinek az egyetlen célja az értelmetlen pusztítás, szerintem ez gyönyörű. Hogy Batmanék már majdnem felszámolták a maffiát, kezd egészen rend lenni Gotham Cityben, és akkor megjelenik ez az egyszemélyes tébolyda, és teljesen tehetetlen vele szemben az okos rendőrfőnök, csinos ügyész és hegyesfülű szuperhős egyaránt, és egyes-egyedül totális káoszba dönti a várost. Gyönyörű. A bennem élő anarchista titkon végig egy kicsit Jokernek drukkolt.

PS. A kommentekben spoilerek lehetnek, én szóltam. 

Deny thy father and refuse thy name

A múltkor a presszóban elkezdtem mesélni egy történetet, amelyben szerepel Charles, a kiégett marketinges, ma világutazó, de csak a második mondatig jutottam, mert az L. váratlan hisztériás rohamot kapott a "kiégett marketinges" kifejezéstől. Megtudtam a jelenlévő informatikusfiúktól, hogy a marketing az nem egy tudomány, azok alig dolgoznak, hogy a "marketingespicsa" az egy fogalom, valamint hogy a világ összes cégénél ősi háború dúl az IT és a Sales között. Ó jaj, de mi van akkor, ha valami véletlen folytán egymásba szeret a programozófiú és a marketingescsaj? Úgyhogy Noizzal azonnal kitaláltuk a Rómeó és Júlia aktuális változatát, amely a Verona Inc. nevű multinál játszódik, és úgy kezdődik, hogy a programozófiú és a marketingescsaj megpillantják egymást a Karácsonyi Céges Partin, első látásra szerelembe esve ezáltal. Persze, tudják, hogy a közöttük lévő elválaszthatatlan szakadék miatt titokban kell tartaniuk bimbódzó szerelmüket - titkos légyottok következnek a kávéautomatánál, indokolatlan programokat kell a lány gépére telepíteni, csak hogy egy pillanatra összeérhessen a kezük az egér felett. Hosszas, itt nem részletezett, ám romantikus szenvedést követően Julie megszervezi, hogy áthelyezzék egy másik munkakörbe, ahol közelebb lehet Romhoz, a programozók asszisztense lesz mondjuk, ami ugyan képesítése alatti munkakör, de legalább véget érne az értelmetlen háborúskodás. A közvetlen kolléganőinek persze ezt nem meri elmondani, inkább azt mondja, hogy szimplán felmondott és egy másik földrészre költözik, majd elmegy szabadságra. Ekkor ér haza Rom a pár napos csapatépítő tréningről, és csupán a kávéautomatánál elkapott pletykákból értesül arról, hogy szerelme felmondott és egy másik földrészre utazott, szó nélkül, örökre. Az egyetlen, akit Julie beavatott a tervbe, a vállalati pszichológus szerencsétlen véletlen folytán épp a Pszichológiai Társaság éves kongresszusán vesz részt a Bahamákon, így Rom magára marad a kétségbeeséssel: összetör néhány nyomtatót és monitort, aztán a biztonsági személyzet kikíséri az épületből - vérző orral és szakadt ingben eltűnik egy mellékutcában és örökre nyoma vész.

Élet és pszichiátria

Addig is olvassuk el kedvenc pszichiáter-véleményírónk legújabb cikkét az ÉS-ben, erre tessék. Széles látókörű, okos és provokatív. Ilyen:

"Mit gondolnak a pszichiáterek önmagukról és mit gondol a társadalom róluk? Professzionális egészségügyi szakemberek, akik minden problémára orvossággal szolgálnak? Megértő és nyitott lelki segítők, lélekbúvárok? Szociális szakértők? Rendfenntartók, akik távol tartják a társadalomtól a deviáns és antiszociális elemeket? Más szemüveggel: korrupt receptíró gépezetek? Tovább nem odázható, a kérdést fel kell tennie a döntéshozóknak, a szakmának, de fel kell tennie a társadalomnak is. Milyen lélekgyógyászatot akarunk Magyarországon? Miként tudunk szembenézni a hétköznapokban egyre erőteljesebben megjelenő agresszióval, a leszakadó rétegek elkeseredettségével, a járványszerűen terjedő alkoholizmussal és drogfogyasztással? A szakma és a társadalom közönye, bezárkózása, a szokásos sárdobálás, a bűnbakképzés, a pótcselekvések és az álszent hallgatás nem megoldás."

Patsy Cline kétszer

Már nagyon szeretnék szabira menni, a munkahelyemen túl meleg van, és valaki mindig akar tőlem valamit, ráadásul többnyire jogosan, mert vagy beteg szegény, vagy hozzátartozó szegény, vagy kolléga szegény, és úgy érzem, hogy túl sokat dolgozom, mindent én csinálok, senki se dolgozik rajtam kívül, és ha én nem lennék itt, összedőlne ez az egész, abban a pillanatban, ahogy kilépek a kapun, porrá omlana, amiből természetesen semmi sem igaz, a valóságban  pontosan ugyanannyit dolgozom, mint máskor, ez az egész a jólismert régen voltam szabin szindrómám része. Szerencsére ezt a főnököm is látja rajtam, és bár sok mindent nem tehet, mint együttérez, de én már ezért is nagyon hálás vagyok. Mondjuk nem voltam annyira régen, mert júniusban, de az kevesebb volt, mint egy hét, az úgy tűnik, eddig tartott.

A lényeg az, hogy valamelyik nap találtam egy álláshirdetést az Elle magazinban, miszerint eladót keresnek a budapesti Louis Vuitton-boltba, és többször figyelmesen végigolvasva minden feltételnek megfeleltem, olyanok voltak, hogy tudjon csapatban dolgozni, meg érdekelje a divat, meg legyen gyakorlatias meg tudjon emberekkel bánni (talán ha megerőltetem magam, ez is menne) meg ismerje a számítógépet meg a LV termékeit (gondolom, egy félóra alatt meg tudnám tanulni a katalógust) és beszéljen angolul és legyen kedve dolgozni in a luxury environment. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, hogy megpályázom az állást, és elmegyek a LV-butikba, és rendkívülimód csinos leszek és udvarias ám segítőkész, és kétszázezer forintos retikülök között üldögélek a légkondicionált luxuskörnyezetben, és mindenféle celebritások jönnek be retikült venni, akiket persze hiányzó arcmemóriám következtében nem ismerek fel, és nem kérek tőlük autogramot vagy bámulom őket, amiért nagyon hálásak lesznek, és egy darabig boldog és kiegyensúlyozott leszek, de hamar megunom és néhány hónap múlva már azon rinyálok, hogy csinálni kéne valami értelmeset. Nem, nincs arról szó, hogy én bármilyen szinten értelmetlennek tartanám a luxusretikülöket, sőt, csak van ez a küldetéstudatom, hogy nekem meg kell váltanom a világot és lúzer hősnőnek kell lennem mindenféleképpen, tudjátok, aki bravúrosan megoldja az ügyet és a pedofil szenátor vagy a társadalom egyéb mételye végül börtönbe kerül, de más aratja le helyette a babérokat és a pénzjutalmat is, ő meg tovább láncdohányzik egyedül szuterén magánnyomozó-irodájában, lábánál bolhás kutyája liheg a hőségben, néha megrázkódik egy kicsit az épület, amikor közvetlenül az ablak mellett elmegy a pomázi hév, és mondjuk Patsy Cline szól, túl sok noirt olvastam valószínűleg.

Aztán megkérdezte a mellettem ülő ismerősünk a vonaton, hogy tényleg, miért nem megyek el valami, a szakmámmal kapcsolatos pénzes állásba, és akkor nem kéne panelban laknom és tanulhatnék szörfözni meg siklóernyőzni vagy kis repülőgépet vezetni (mint Patsy Cline) és lehetne állandó személyi edzőm a konditeremben, legyek például vállalati pszichológus, csak nem jut eszembe a neve annak az embernek, aki az agyonstresszelt felsővezetők lelkét ápolgatja, hogy nehogy egy napon üzleti partnerük fején törjék szét a lapmonitort, na olyan, és a férjem meg visszamehetne a balettbe ugrálni multihoz programozni, és szépen elolvasnánk az összes "hogyan érvényesüljünk" önsegítő könyvet és egyre magasabbra hágnánk a ranglétrán és akkor ő járhatna öltönyben-nyakkendőben meg mindenféle színárnyalatú ingekre cserélhetné a Halo3-pólóit, én meg kosztümben körömcipőben araszolnék a dugóban Smart-autómmal, és lenne az irodában légkondi, a liftben zene, a menzán jégsaláta, és mindig frissen manikűrözve lenne a körmöm és lenne ergonomikus székem is, és eljárnék a közvetlen főnökömmel squasholni, és nem az lenne a csapatépítés, hogy néha cigizek a nővérekkel a konyhában, hanem mennénk a kötélpályára meg a wellnesshotelba. Miért, egyáltalán nem biztos, hogy szörnyű lenne. Szóval idáig jutottam, de aztán ma kaptam végre fizetést.

Faluni bánya, irigykedem

Idegen tollakkal ékeskedem, Kislány fedőnevű kolléganőm ugyanis járt Falunban, a bányában, ahol a mellékelt fotókat készítette. Nem csak az derült ki, hogy a faluni bánya nem teljes mértékben Hoffmann fantáziájának szüleménye, hanem valóban létezik, hanem ráadásul még a történet is: a helyi legenda szerint egyszer megtalálták a bányában egy harmincéves-forma bányászruhás férfi holttestét, de a bányászok közül senki sem hiányzott, és az elmúlt néhány évben sem tudtak senkiről, aki eltűnt volna. Mígnem előcsoszogott valami kilencvenéves néni, hogyugyanis hatvan évvel azelőtt az ő vőlegénye a bányában tűnt el, és pont úgy nézett ki, mint a frissen kiásott fiatalember. Mondjuk ezeket a fotókat látva semmin sem csodálkozom. Igen, ott lent a kis fekete lyuk a bejárat.

 

S egy estén, vigye ördög a limonádét

A hatalmas sátorban lagzi, emberek buliznak vagy vacsoráznak, mi pedig kijövünk a fűzfák közé sétálni, és táncolunk* a holdfényben a tóparton a kiszűrődő zenére. Meg találgatjuk, mik lehetnek a sötét víztükör irányából felhangzó hatalmas csobbanások, bizonyára a ravazdi tó réme. Romantikus nagyon, szeretem, amikor az élet olyan, mint egy film.

*Szebb lenne persze azt írni, hogy "keringőzünk a holdfényben", de ha egyszer nem tudok keringőzni, se más táncot. Ami azt illeti, most járni se nagyon tudok, edzésből eredő súlyos izomlázból kifolyólag.

Love is all around

Az azért cuki, amikor hosszú szőke copfos, kissé piszeorrú, dögös középiskoláslány fülében ipoddal Vörösmarty: Csongor és Tündé-t olvassa a futógépen.

Analyze this

Akkor második rész, folytatom az ismeretterjesztést a pszichoterápiás módszerekkel. Ha már így belelendültem. Részleteiben nem mindegyikben vagyok otthon, úgyhogy túl nehezeket ne kérdezzetek.

Van vagy háromszáz pszichoterápiás iskola/módszer, én most a három nagy, alapvető elméletet és ráépülő módszert kísérlem meg röviden és felületesen leírni.

Az első számú pszichoterapeuta Freud volt, akiben egyáltalán felvetődött, hogy beszélgetéssel lelki problémákon javítani lehet, és ezt pszichoanalízisnek nevezte el. Freud elmélete szerint (nagy vonalakban) a problémákért a személyiségben lévő belső konfliktusok a felelősek, amiket az ember ugyan maga előtt is letagad, de azért azok ott vannak a tudattalanban és tüneteket okoznak. A későbbi analitikusok kicsit különböznek abban, hogy melyik típusú belső konfliktusokat hangsúlyozzák inkább: Freud szerint az ilyenek főleg gyerekkorból erednek és főleg szexualitással kapcsolatosak, Adler szerint a hatalom vs. alárendeltség konfliktus a fontosabb, kedvenceim, az egzisztenciál-analitikusok szerint inkább a haláltól, a felelősségtől, a magánytól való ki nem mondott félelem. Az analízis klasszikusan úgy zajlik, hogy a páciens díványon fekve heti 3-5-ször arról beszél, ami eszébe jut, a terapeuta pedig ebből kihámozza a nemtudatos konfliktust, majd értelmezi azt. Az analitikusan orientált, vagy másnéven dinamikusan orientált pszichoterápiák az analitikus elméleten alapszanak, de más formát használnak: a páciens és a terapeuta egymással szemben ül széken, a terapeuta a klasszikus analitikusnál aktívabb, többet beszél, és heti 1-2 alkalom is elég. A dinamikusan orientált terápiák többnyire sokáig tartanak (évekig), és inkább olyan esetekre jók, amikor nem egy jól körülhatárolt probléma van, hanem a személyiség egészén akarunk változtatni, az emberi kapcsolatokkal, az érzelmekkel van probléma, vagy csak szimplán mélyebb önismeretre vágyik az illető. Én személy szerint nem nagyon hittem ebben, amíg el nem kezdtem járni, de mivel a gyakorlatban nagyon jól működik, így most már nincsenek kétségeim a módszer felől. Freud rendkívül kényelmesnek tűnő, híres díványa képünkön.

A második nagy iskola a kognitív viselkedésterápia, ez eredetileg két elmélet volt (kognitív és viselkedés), csak időközben kombinálódtak. A viselkedésterapeuták a korai analitikusok nagy ellenségeként azt találták ki, hogy egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, mi van az ember fejében, csak meg kell tanítani "viselkedni", mint ahogy a kutyát idomítod. Pl. ha valaki fél a lakásból kilépni, és fokozatosan egyre nagyobb távokat tesz meg, először két métert a terapeutával, később egy utcányit egyedül, stb; vagy ha az anorexiás lány hízik egy kilót és akkor jutalmul elmehet moziba, az a viselkedésterápia.

A kognitív terápiát is megpróbálom röviden elmagyarázni. Az embernek vannak valamilyen sémái, attitűdjei, előfeltételei a világról, és aztán ezek alapján értelmezi a vele történteket. Ezek a sémák lehetnek olyan, téves beállítódások is, amik akadályozzák az örömteli életet. A terápia célja, hogy a diszfunkcionális sémákat felismerjük és megváltoztassuk, de mondok egy példát, úgy érthetőbb lesz. Ha Irénnek* az a sémája, hogy "engem nem lehet szeretni", akkor ha az élete során valaki, példánkban éppen Pista mégis kedvesen fordul hozzá, Irén azt nem tudja elhinni, mivel szilárd meggyőződése, hogy őt nem lehet szeretni. Ehelyett vagy szimplán észre sem veszi, vagy azt fogja gondolni, hogy a Pista hazudik, az osztálytársai bérelték fel, hogy hívja randira aztán majd jót röhögnek rajta. A Sanyi csak a pénzét akarja. A Laci csak dugni akar, utána meg jól otthagyja majd. A Gyuri már minden lehetséges módon bizonyította, hogy Irént, mint embert végtelenül szereti, de a Gyuri egy hülye, ő nem számít. Irén végül magányos, depressziós öregasszony lesz két macskával, akiket gyűlöl, hacsak nem sodor a jószerencse egy kognitív terapeutát az útjába, akivel közösen azonosítják a téves hiedelmet, a hiedelmet fenntartó logikai hibákat, és korrigálják azt. A cél az, hogy a páciens egy fokkal objektívebben legyen képes értelmezni a vele történteket: tehát oké, természetesen szomorkodjon, ha megbukik a vizsgán, de ha ötöst kap, akkor ne mondja azt, hogy "csak szerencsém volt", hanem bátran örüljön.
A kognitív- és a viselkedésterápiát gyakran kombinálják és CBT néven (cognitive behavior therapy) rövidítik. A CBT általában időhatáros, 10-15 ülés, viszont a kliens egy csomó házifeladatot kap, olyanokat is, amiket meg kell tenni (pl. pókfóbiás nézegessen pókos képeket), és olyat is, amit meg kell figyelni magán, átgondolni, leírni, naplót vezetni róla. Ez a terápiás forma főként körülírt problémákra jó, nem a személyiség változtatását célozza, nem annyira önismereti jellegű, és sok munkát kíván a pácienstől; viszont a hatékonyságát szorongásos és depressziós kórképekben tudományosan bizonyították, ami nem sok terápiás formáról mondható el. A saját személyes benyomásom, hogy a CBT egyszerűbb, kevésbé mélyreható, de gyakorlatiasabb megoldás: ha hideg van a szobában és felveszel egy pulóvert, az kognitív terápia, ha meg kihívod a fűtésszerelőt, közösen szétveritek a falban futó régi fűtéscsöveket és megjavítják a kazánt, az inkább analitikus megközelítés.

A harmadik nagy irányzat a rogersi terápia, Carl Rogers találta ki az ötvenes években. Rogers személyközpontú terápiája önmagában eléggé "lájtosnak" tűnhet, azonban ő írta le azokat a jellemzőket, amiknek minden (nem rogersi) pszichoterápiában is meg kell lenniük. Az öreg Rogers eleinte kertészetet tanult, és szerinte az ember, ugyanúgy, mint a növények, tudja magától, hogy hogyan kell szép rózsának lenni, csak mostoha körülmények között ez nem mindig sikerül. A rogersi terapeuta feladata, hogy a fejlődéshez, kibontakozáshoz megfelelő környezetet biztosítson, ez pedig az, hogy legyen 1. kongruens (=hiteles), 2. empatikus, 3. feltétel nékül elfogadó. Ebben a szellemben aztán beszéljen a pácienssel arról és olyan tempóban, ahogyan a páciens akar. A rogersi "hozzáállás" nagy hatással volt az egyéb, nem pszichoterápiás segítő kapcsolatokra (pedagógia, lelkészek), valamint felismerte, hogy ez a három alapkő minden pszichoterápiához kell. Nekem az a fantáziám a rogersi terápiával kapcsolatban, hogy az analitikussal ellentétben itt nem derülnek ki kényelmetlen és nagy megrázkódtatást okozó elfojtott konfliktusok, és a kognitívval szemben nem kell megerőltető házi feladatokat csinálni, így kellemes és megnyugtató lehet, de ilyenbe sose jártam. Egy ismerősöm járt a terápiás forma hazai meghonosítójához, és ő úgy fogalmazott, hogy semmi hatalmas változás nem történt vele, csak annyi, hogy sokkal jobban elfogadja önmagát.

Meg kell még említenem a sématerápiát, ami valamelyest kombinálja a kognitív terápia tényszerűségét az analitikus elméletek mélyrehatolásával; illetve az interperszonális pszichoterápiát, ami szintén kognitív terápia alapú, de érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal is dolgozik.És ezen kívül még számtalan terápiás forma létezik, amik többnyire a fent leírt három nagy elméletből fejlődtek ki valamilyen úton-módon; és még egy nagy csomó terápiás technika, relaxációs technikák például, de azokról most nem írok.

Azon kívül, hogy kinek melyik terápiás forma fekszik jobban, nagyon fontos a terapeuta személye. Nem akarom azt mondani, hogy még a módszernél is fontosabb, de kis híján ezt mondom, mert elég fontos: nem is konkrétan az, hogy a terapeuta maga milyen, hanem hogy az adott két ember tud-e együtt dolgozni. Semmiképpen nem szabad olyan terapeutához járni, akiben nem bízunk vagy akit az első perctől kezdve gyűlölünk**: akkor szépen keresni kell másikat, mindenkinek más a stílusa. Ugyanígy nem is szabad olyan pácienst elvállalni, akivel nem érezzük úgy, hogy tudnánk együtt dolgozni. Értem én, hogy ez kicsit zavaró, és sokan próbálták már mérhetővé tenni a pszichoterápiás hatótényezőket, de mivel emberek beszélnek emberekkel, ezt tökéletesen nem lehet objektivizálni: van olyan ismerősöm terapeuta, akihez több embert is küldtem, az egyik azóta is odajár és nagyon elégedett vele, a másik meg idegbajt kapott tőle és pár alkalom után otthagyta a fenébe.

Egyáltalán nem vagyok képben, melyikek a jó pszichoterápiáról szóló weboldalak, úgyhogy csak a pszichoterapia.lap.hu-t linkelem, ott van számtalan.

*Kitalált személyek, a valósággal történő bármely egyezés a véletlen műve, valóság nem létezik.
**Bár, ha ez egy jó analitikus, akkor direkt örömhír, mert máris dolgozhatunk az indulatáttétellel :)

Fly away to what you want to make

Jaj, hadd nyerjek repülőjegyeket a goldenblogon Londonba-Párizsba, úgysem nyertem még ott soha semmit. Meg nem is fogok nyugi, tisztában vagyok vele, de azért a biztonság kedvéért növelném most a blog komplexitását némi popzenével itt a sok rinyálás meg tudományos ismeretterjesztés után. Ezt a Feist számot hallgatom mostanában minden reggel, egyszer régen volt yummie-n, de akkor épp szakvizsgáztam és tanuláshoz idegesítő volt, reggeli napfényben villamosozáshoz viszont klassz, hallgassátok. 

I'm gonna need so much therapy

Akkor most ismeretterjesztésbe fogok. Már megint naponta megkérdezi valaki, mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, és melyikhez kell menni, a pszichoterápiáról már végképp semmit nem tud a nép, ez persze nem lenne baj, csakhát így nem tudják, hova kell fordulni és ott mit lehet várni, úgyhogy nem bírom tovább, muszáj itt osztanom az észt. Az a benyomásom, hogy sok olyan ember segítség nélkül marad így, aki szeretne is valami segítséget, és tart is ott a tudomány, hogy kaphatna, csak éppen nem találja meg, mert rossz helyre megy vagy nem tudja, hol keresse. De most elmagyarázom. Nem lesz rövid. Kérdéseket a kommentekbe nyugodtan. 

Kezdjük azzal, hogy a legtöbb, a nép körében előforduló pszichés probléma (úgy is, mint depresszió, mindenféle szorongás, pánikbetegség, szociális fóbia..) kétféle módszerrel kezelhető: gyógyszerrel és/vagy pszichoterápiával. Van néhány biológiailag nagyon megalapozott betegség, amiknél ugyan szintén szóbajönnek pszichoterápiás módszerek, de ez önmagában kevés, a terápia alapja a gyógyszer (pl. bipoláris zavar, skizofrénia). Ezek most nem képezik a jelen bejegyzés tárgyát. Hogy adott szindrómára/állapotra/kórképre/problémára (nem kívánt törlendő) éppen melyik, a gyógyszeres vagy a pszichoterápiás kezelés jobb-e, ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények mind a szakma, mind a betegek körében: a szakmai álláspont többnyire az, hogy mindkettő, a betegek közül meg van, aki elszántan gyógyszerellenes, más meg abban nem hisz, hogy beszélgetéssel bármit gyógyítani lehet és inkább egy egyszerű tablettát akar; vagy aki gyors javulást akar. Én abba az iskolába tartozom, mint legtöbben, akik szerint mindkét módszer hasznos és egyénileg kell eldönteni, hogy kinek melyik a jó. Tudományos mérések szerint egyébként depresszióban és szorongásban a kettő kombinációja jobb, mint bármelyik külön-külön. Nagy általánosságban a gyógyszerek gyorsan használnak, de ha abbahagyjuk a probléma visszatérhet, plusz mellékhatásuk is előfordul. A pszichoterápiához sok idő és elszántság kell a páciens részéről, és idő, és pénz, de talán tartósabb eredménnyel járnak.

A Leggyakrabban Feltett Kérdés ever, hogy mi a különbség a pszichiáter és a pszichológus között, illetve melyik mit csinál. A pszichológia egy bölcsész-szak, a pszichológusok bölcsészkarra járnak és személyiségelméleteket meg effélét tanulnak. Ha végeznek, elmehetnek pl. reklámpszichológusnak vagy kutató pszichológusnak, vagy ha betegekkel akarnak foglalkozni, akkor klinikai pszichológusnak. És foglalkozhatnak pszichoterápiával is, amit részben az egyetemen, részben az azt követő speciális képzéseken tanulhatnak meg. Gyógyszert pszichológus nem adhat. A pszichiáter az egy orvos, orvostudományi egyetemre járt, ahol anatómiát meg sebészetet meg belgyógyászatot meg ilyeneket tanult, majd általános orvosként diplomázott, ezután öt évet pszichiátriai kórházi osztályon dolgozott, ezután pszichiátria szakvizsgát tett. A pszichiátria szakvizsga után, ha az illető pszichoterápiával is akar foglalkozni, egy három éves képzésen kell résztvennie, pszichoterapeuta ráépített szakvizsgát tennie. Ennek megfelelően a pszichiáter dolgozhat kórházi osztályon, vagy foglalkozhat ambuláns rendelés keretében csak gyógyszeres kezelést igénylő esetekkel, vagy - ha akar - lehet pszichoterapeuta is, és akkor csinálhatja azt is. Tehát, ha az ember pszichoterápiára szeretne járni, akkor pszichoterapeuta képesítést szerzett pszichiáterhez vagy pszichológushoz mehet, itt összeér a két vonal, mivel mindkettőből lehet pszichoterapeuta. 

A pszichoterápia alapesete az, amikor az ember hetente ötven percet eljár egy terapeutához, ott beszélnek, és ez jó esetben segít a problémáján, ez az egyéni terápia. Ezenkívül számtalan különféle módszer létezik, párterápia, családterápia, pszichodráma, egyéb csoportos terápiák, mozgásterápia, amelyek közül mindegyik másra jó, és speciálisan képzett szakembert igényel. A leggyakoribb tévhitek egyike, hogy ha az ember elmegy egy pszichiáterhez, akkor ott automatikusan pszichoterápiát fog kapni, pedig nem. A társadalombiztosító csak nagyon korlátozott mértékben támogatja a pszichoterápiát, főleg a bentfekvős, csoportos formáit lehet "ingyen", tb-re megkapni, az egyéni terápia hazánkban leginkább magánrendelés keretei között működik. Sokszor hallom, hogy "elmentem a pszichiáterhez, de alig beszélt velem, csak felírta a gyógyszert, és csak egy hónap múlva kell visszajönni", és nem értik, miért nem részesülnek mindjárt pszichoterápiában: azért, mert a körzeti, tb-támogatott rendelők legnagyobb többségében nincs ilyen, vagy olyan magánpszichiáterhez ment, aki nem pszichoterapeuta, és nem mondta, hogy azt szeretne, mert nem tudta, hogy egyáltalán kellene mondani. Arra a kérdésre, hogy a tb miért nem támogatja jobban a pszichoterápiát, nem én fogom tudni a választ. 

Ez még nem minden. Egyéni pszichoterápiában is nagyon sokféle módszer létezik. A főbb módszerek alapjait a fent említett hároméves pszichoterapeutaképzésben megtanítják, egyes módszerek ettől különböző, vagy plusz tanulást is igényelnek. Az egyes pszichoterápiás iskolák különösen a múltban szerettek fújni egymásra (ti. hogy csak a mienk a jó, a többiek sarlatánok), ma már elég jól kezd körvonalazódni, melyik mire jó és mire való. Mind a probléma, mind az illető személy beállítottsága, ideje és elszántsága befolyásolják, hogy melyik pszichoterápia való neki inkább. A pszichoterápiás módszerekről egy másik bejegyzésben fogok szólni, mert ez már túl hosszú lesz, és az nem szép az oldalon. A címben szereplő idézet a Middleman második részéből való. 

Nem szállhat le, bomba van a fedélzeten!

Mennyire félelmetes már tűzszerésznek lenni ebben a szituban, én rendesen izgulok értük, bár nem ismerek egyet sem. Úgy képzelem, egyrészt minden tűzszerész álma az, hogy jelen lehessen valami hasonlóan izgalmas és valódi téttel bíró helyzetben; másrészt bemenni egy teljesen kiürített, néptelen kerületbe egy négyezer fontos bombát bütykölni, ami, ha felrobban, kilométeres sugarú körben teríti szét a darabkáidat, hát, nem tudom. Én kevés valódi dologtól szoktam félni (csak irreális félelmekben utazom), mégsem szívesen állnék most ott a lyuk körül. De ami még sokkal-sokkal kevésbé szívesen lennék, az a tűzszerészek barátnője/felesége/anyukája.

Kell ilyen póló

(És nézzetek Middleman-t.) 

Pióca, kormányhivatalok, mentalizáció

El vagyok fáradva, mert egész héten valamiért rohangáltam és mindenhonnan késésben voltam és vért is adtam, amitől én pár napig fáradt szoktam lenni, meg túl sok munka van, pedig nyáron nem kéne, hogy legyen. Lásd még a vonatkozó idézetet Christopher Moore: Mocskos meló c. könyvéből:
- Charlie, te hogy vagy most?
- Álmosan.
- Hát, sok vért vesztettél.
- De ellazultam. Tudod, a vérveszteség ellazít. Szerinted ezért használtak piócát a középkorban? Nyugtató helyett használhatták. "Igen, Bob, mindjárt megyek a meetingre a herceggel, de még felnyomok egy piócát, mert kicsit túlpörögtem." Valahogy így.

Kaptam erkölcsi bizonyítványt is, a múltkor ugyanis, gondolom jutalmul, amiért higgadtan viselkedtem és nem vertem szét az esernyőmmel a fejét, a néni elárulta a titkos helyet, ahová ha befáradsz, azonnal és levelezés nélkül adnak erkölcsit. (Érdeklődők kedvéért: Vaskapu utca 30/b, elvileg be kell jelentkezni telefonon, de ezt sem én, sem az előttem várakozó két megtévesztően bűnözőkülsejű fiatalember nem tette meg, elég volt egy elfogadható indok, hogy miért a sürgősség). Bevittem az okmányirodába, leadtam, ezek a helyek elég messze vannak egymástól, zuhogott az eső, és szandálban voltam, mert ügyeletből mentem és előző nap még jó idő volt, és azon gondolkodtam, hogy életem során már egészen rengeteg időt eltöltöttem azzal, hogy beszerzendő dokumentumokért gyalogolok egyik hivatalból a másikba a zuhogó esőben. Komolyan, esküszöm, napfényben nem mentem még kormányhivatalba, pedig már a népességnyilvántartóban is voltam.

Mondom, fáradt és nyomi vagyok, most csak unalmasan elmesélem a hetemet meg ami eszembe jut. Megnéztük a Wall-E-t, ami aranyos, a bevezető kisfilm különösen jó, a srácok pedig furcsamód nehezen tolerálták az Aréna Plázát, pedig nekem az a kedvenc plázám, a tágas, egyenes, nagy belmagasságú folyosók miatt, nincs benne klausztrofóbiám, mint a többiben, a mozinak pedig kb. akkora az előtere, mint az egész kórházunk a szomszéd épületszárnyat is beleértve. Azon gondolkodtam utána, milyen érdekes dolog a mentalizáció: az a képességünk, hogy más embereknek a viselkedésük alapján érzéseket/gondolatokat tulajdonítunk, pl. ha valaki sír, akkor biztos szomorú. Egyszer olvastam valami cikket arról, hogy az emberek minden nehézség nélkül képesek rajzolt állatkáknak is gondolatokat/érzéseket tulajdonítani, most pedig elég jó példát kaptunk arra, hogy működik ez animált robotokkal. Simán képesek vagyunk mentalizálni, bennem ugyan az első néhány percben felmerült, hogy heló, a takarítórobot mióta hatódik meg filmeken és mióta szerelmes, de hamar elmúlt, és cseppet sem zavarta meg a mentalizációmat, hogy ezek nem elég, hogy rajzolva vannak, még csak nem is élőlények, nem beszélnek és mimikájuk sincs, attól még pontosan tudtam, milyen hangulatban van a kis robot. Ez egyébként nyilván a készítők profizmusán múlt, hogy képesek voltak pusztán a szereplők mozgásával kifejezni az érzéseiket, de azt se felejtsük el, hogy az ember képes kettő darab rajzolt négyzetet is mentalizálni. (Ti. ha mutatsz az embernek egy képernyőt, ahol egy kicsi négyzet mozog, és mögött egy nagyobb négyzet ugyanarra mozog, akkor az ember azt fogja mondani, hogy a Nagy Négyzet üldözi a Kicsit. Esetleg fejlettebb mentalizációs képességű emberek azt, hogy a gonosz, nagy négyzet üldözi a szegény, aranyos kicsit.) 

Emlékszem, év elején beígérte a kínai horoszkóp a szakmai kihívásokat (meg azt is, hogy egy partin megismerkedem életem párjával), és most kaptam is párat, mondjuk eleve a magánrendelés ténye az lesz nekem, plusz a munkahelyemen új funkciókkal gazdagodtam, ha fogalmazhatok így. Mindegyik igazi adminisztratív kihívás, és van, amelyiknek nem örülök, másnak pedig igen, de leginkább azon csodálkozom, hogy nem vagyok halálra rémülve. Én régebben egyáltalán nem ismertem a "kihívás" kifejezést, szerintem csak olyan van, hogy "szörnyű, megoldatlan probléma", vagy "rémisztő, nehéz feladat", és félelemmel vegyes tisztelettel néztem azokra, akik kihívásnak éltek meg bármit. Nagyon jó. Most vagy az van, hogy még nem jutott el teljesen a tudatomig a feladat ténye, és pár nap múlva fogok megijedni, vagy öregségemre kevésbé leszek szorongó, vagy használt valamit a rengeteg pszichoterápia. Egyébként nekem tényleg nagyon sokat használt a rengeteg önismereti célú pszichoterápia, azért kezdtem el, mert a pszichoterapeuta szakvizsgához igazolni kell asszem 150 órát, de azóta egyrészt fogalmam sincs, hánynál tartok, másrészt úgy gondolom, az életem egyik legjobb döntése volt, hogy belekezdtem, nagy kaland, többnyire élveztem, és talán megmentett attól, hogy folyamatosan nyafogó neurotikaként kellljen leélnem az életemet (bár akik ezen a héten láttak, lehet, hogy vitatkoznának ezzel, mivel a héten többé-kevésbé állandóan rinyáltam, de tudjuk ezt be mondjuk a melegfrontnak). Mindig eszembe jut, hogy kéne írni ebbe a blogba erről, hogy hogyan lettem szociális fóbiás szorongóból ilyen viszonylag normális, jobb napjaimon bátor, kiegyensúlyozott, mert biztos segítenék ezzel valakiknek, de valahogy nem visz rá a lélek, annyira nagyképűségnek tűnne itt ezzel menőzni, úgyhogy majd talán máskor. Ott tartottam, hogy kaptam új feladatokat a Proffal történt beszélgetés keretében, ami egy kicsit emlékeztetett Jack Donaghy és Liz Lemon első beszélgetésére, ti. a Prof meglepően sokat tudott rólam, ilyeneket mondott, hogy "tudom, hogy maga szkeptikus, dehát mikor legyen az ember szkeptikus, ha nem 30 évesen, meg nem is mindenben értünk egyet, de ez nem baj" - még soha semmi olyasmiről nem beszéltünk, amiből kiderülhettek volna ezek, de ez nem baj. Vicces volt.

Na jó, megyek cikkeket olvasni, hamarosan visszajön szabiról kedvenc főnököm és azzal fog nyaggatni, hogy megírtam-e már azt a cikkemet, amit rendkívül kínos módon még nem írtam meg, mert nem érdekel és utálom mert nem volt rá időm vagy valami.

Beyond therapy

Ja, és az milyen lehetett már, így elképzelem, hogy jár az ember a pszichoanalízisbe, magánklinikára, heti kettőbe mondjuk, egy pár hónapja, már remekül kialakult a mindentudó, bölcs, nagyszakállas pszichoterapeutával a rapport, kötődés, bizalom, interszubjektivitás meg ami kell, múlt órán jöttél rá zokogva, hogy azért álmodtál neccharisnyával, mert ötévesen apádba és a hintalovadba voltál felváltva szerelmes, és éppen mész lelkesen a következő ülésre, hogy legújabb kínos szexuális fantáziádat / irreális félelmedet megosszad a bölcs, szakállas öregúrral, aki oly nagy empátiával hallgat meg, és mindig el tudja helyezni aktuális nyomasztó érzéseidet egy megnyugtató elméleti keretben, szóval mész az órára, és akkor az asszisztensnő közli veled, hogy "a doktor úr sajnos ma nem tudja fogadni, és előreláthatólag az elkövetkezendő néhány évben sem, nos, akadt egy kis gondja a hágai nemzetközi bírósággal holmi háborús bűnök, népirtás, népirtásban való bűnrészesség, üldöztetés, deportálás, civilek ellen elkövetett terrorcselekmények, túszejtés, pár ezer ember tömegsírba küldése, effélék miatt, de ha javasolhatom egy másik kiváló pszichoterapeutánkat..."

(A valósággal történő egyezés a véletlen műve, a pszichoterápia valójában nem ilyen, Karadzsics pedig nem analitikus, egyébként is jobbára természetgyógyászként tevékenykedett az utóbbi években.)

The Flying Fish Zombification

Middleman: - In times of extreme stress, crying is an inevitable physiological response.
Ida: - Sure it is, cupcake.

Nézzetek Middleman-t, ha még nem mondtam volna, remek stílus, vicces párbeszédek, borzalmasan gagyi gumiszörnyek, vetített háttérrel autózás, imádom. De most megyek vissza vasalni, hónapok óta nem vasaltam, mivel az időjárási viszonyok nem tették lehetővé, de már nem halogathatom tovább.

Middleman: - The way the story's unfolding... rural setting... civilian unexpectedly turns into a ravenous flesh-eater... My guess is we are dealing with the seminal stage of a zombie outbreak.
Wendy: - Entree-ripping, brain chewing zombies??!!
Middleman: - The very same, yes.
Wendy: - Cool!!
Middleman: - Dubby, there is nothing "cool" about zombies.

There will be blood

Na jó, csütörtökön elmegyek vért adni, mert az vagányság, plusz csokit is adnak, gyertek ti is. Arany János utca 31, Vöröskereszt Székház, csütörtök 11-18-ig. Épp befejeztem Noiz lenyűgöző vámpíros novelláját, aztán megnyitottam az indexet, ahol ez a felhívás várt, lehet, gyanakodnom kéne.