Well I guess it ain't easy doing nothing at all

Szóval nem, most nem érzem jól magam a munkahelyemen, és nem értem, miért engedem, hogy így bánjanak velem, persze de, azért, mert bármikor az életben bármilyen okból eljövök onnan, azt kudarcnak fogom érezni, akárhogyan is keretezem át meg vissza, meg mert fogalom nélkül vagyok és nem tudom, hogyan kellene elérni, hogy máshogy bánjanak. Hát bele lehet ezt is kalkulálni, legalább tudom előre, kudarcnak fogom érezni, majd akkor kibírom azt. Nem, ez nem mostanában lesz, mert mostanában még más terveim vannak, még azt képzelem, hogy majd keményebben dolgozom és szuper vagyok és helytállok, meg ilyeneket, nem ártatlan áldozat vagyok, lehet változtatni az én hozzáállásomon is, blah. Csomót lehetne amúgy biztos.

Mostanában meg Offspringet hallgatok a sportoláshoz, ami klassz.

Az összes dolog az életemben, minden jó és szép

Valahogy úgy történik, hogy délelőtt megnézem az emailjeimet, amiből kiderül, hogy melyik bekezdést írjam át a cikkemben, ami miatt az előzményben szereplő különböző logisztikai és szociálpszichológiai tényezők, valamint távolabbi anamnézisem és a jövővel kapcsolatos diszfunkcionális attitűdjeim szerencsés együttállásának köszönhetően mintegy húsz percig zokogok, közben felhívnak, hogy a kiírt időpontnál jöjjünk hamarabb vizsgázni, felöltözöm csinin, a szél kifordítja strapabíró esernyőmet, kidobom, veszek a patikában vörös szem elleni szemcseppet a rendkívül jóképű patikusfiútól, aki rám mosolyog (ezúton is köszönjük Istennek a borostás férfiakat), felmegyek, cseppentek, mosolygok, tételt húzok. Nagyon kedvesek és jó fejek velem a vizsgáztatók, ami klassz.

Kiderül, hogy nincs vizsgára bocsátó határozatom, mert a minisztérium nem juttatta el a vizsgabizottságnak, mert a dékáni nem juttatta el az egészségügyi minisztériumnak, csak nekem erről nem szóltak, hanem múlt héten és két héttel ezelőtt is, amikor óvatosságból többször kényszeresen betelefonáltam, hogy minden rendben van-e  papírjaimmal, akkor azt mondták, minden rendben. Kiküldenek a vizsgáról, hogy intézkedjek, mert addig nem vizsgázhatok, kissé rezignáltan telefonálgatok, kiderül, hogy azért nincs itt a papírom, mert nem is létezik, mert már az ahhoz szükséges papírom se létezik, nincs is grémiumi engedélyem, mert a grémium nem küldte ki, csak elfelejtettek erről nekem eddig szólni. Nem esem kétségbe, megmondom az ügyintézőnek a telefonba, hogy akkor oldjuk meg valahogyan ezt a fennálló problémát, itt vagyok a vizsgán, kihúztam a tételt, itt a grémiumelnök is, hogyan tudnánk megoldani, azt mondja, sehogyan, "elnézést kérek, de nem tudok segíteni, doktornő". Szemem se rebben, szólok a grémiumelnöknek, aki a legnagyobb szerencsémre a Mester maga, hogy van itt ez a probléma, felhívja ő az ügyintéző Hölgyet, elnézést kérnek, faxolnak, aláírjuk, visszafaxoljuk, aláíratják, átfaxolják, majd vigyem az eredeti példányt délután a hivatalba. Elmondom a tételeimet a vizsgáztatóknak. Gratulálnak. Hazafelé beviszem a papírt a Hivatalba, a Hölgy elnézést kér a félreértésért, hogy tudniillik, amikor ő azt mondta korábban a telefonba, hogy "minden papírom rendben van", akkor azt én valamiért úgy érthettem, hogy "minden papírom rendben van". Hát jól van, lényeg a happyend*.

Azon gondolkodom, miközben hazafelé villamosozom a jéghideg esőben, hogy ez vajon már annyira tragikus-e, hogy az már vicces és ironikus és nevetséges, hogy összegyűjtöttem az összes papírt, amit eredetileg terveztem az Életben, és akartam utána 5 db gondtalan, napsütéses napot, és véletlenül máshogy alakult, ez végülis csupán egy szerencsétlen véletlen, nem jelenti azt, hogy az élet szenvedés, vagy hogy "általában rossz az időjárás", vagy hogy elviselhetetlen helyen dolgozom, ahol bántanak és ahol nem lehet kibírni és ahol én nem is fogom kibírni. Valószínűleg egyébként tényleg nem jelenti ezt. Én bármikor meg tudom vigasztalni magam, és nagyon sok mindennek tudok örülni, én látom, hogy apróság miatt rinyálok, én most itt konkrétan egy fél, max másfél órás munka miatt rinyálok, water under the bridge, és igazából nem bántottak, hanem még segítenek is, és tudom látni a jó oldalát és tudok átkeretezni és perspektívába helyezni és átértékelni és helyén kezelni és realitáskontrollt gyakorolni, csak most nem akarok, most szomorú akarok lenni, és igenis megérdemlek már egy jó kis szomorkodást.

*Ja, mert ez egy vidám bejegyzés, ami arról szól, hogy már van egy második szakvizsgám is.

The saddest story ever told, oh lord

Ugye, és az világos, hogy amennyiben ma délután sikeres vizsgát teszek, akkor mivel fogok foglalkozni holnap? Kirándulok Sopronban? Elmegyek kontakttáncra? Szaunázom az edzőteremben? Megnézek nyolc filmet zsinórban? Mi derült ki az imént, hogy mivel kell foglalkoznom holnap? Na, mivel? Na, mivel? Na, mivel? Hát persze, hogy a soha el nem készülő, életvitelszerűen írogatott cikkemmel. Naná. Mégis mi más lehetne a jutalmam.

Soha nem lesz ennek vége. Megyek, kicsit imaginálom, ahogy felmondok.

Even cold November rain

Egyre nagyobb a kísértés, hogy pszichoterápia-tanulás helyett blogbejegyzéseket írjak az időjárásról.

Si vis pacem para bellum

isolde (felnéz random pszichoterápiás könyvből): - Te, köztünk dominanciaharc van?
Férj: - Majd adok én neked dominanciaharcot!

Főleg cica

Innen. Cuki.

You've gotta try a little harder

A kognitív viselkedésterápiás tankönyv olvasása közben megerősödött az a diszfunkcionális hiedelmem, hogy nem vagyok elég perfekcionista.

Kaland az élet

Lassan tetőfokára hág az izgalom, ugyanis évek óta szeretnék egy olyan joghurtkészítő gépet, amilyen a szüleimnek van (kis tégelyek vannak benne és nem drága), és végre találtam egyet a vaterán, ma vettem át, jelenleg van benne a cucc, aminek estére joghurttá kell változnia.

Tudomtudom, a tejből akkor is joghurt lesz egy idő után, ha csak hozzáadunk joghurtot és állni hagyjuk, de az nem olyan.

Nekem semmi se szent

Egészen komolyan az agyamra ment a tárgykapcsolatelmélet, és rájöttem, hogy túl sok itt a tárgy, és integrálok és differenciálok és szelektálok és kiválogatom, mi kell, meg mi nem kell nekem az életben. Ez kell, ez nem kell. Ez se kéne most annyira (mármint ez a bloggerkedés), de rámragadt és nem jön le, hát nincs mit tenni.

Van az minden évben, amikor szétválogatom a ruháimat és elajándékozom azokat, amik nem kellenek, azt is imádom, lehet csinálni mámorosan, kidobálni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet, s ami új meg ép. Nem, nem félek attól, hogy kidobok valamit, ami később mégis kellene. A lomtalanítás direkt a kedvencem, a férjem szokott lefogni, hogy ne hajítsam ki az összes bútordarabot meg konyhaeszközt, amit valamiért nem kedvelek. Szóval gyűjtögetek, szelektálok, lavírozok, és "a bizonytalanságom tart biztonságban", hogy klasszikust idézzek.

De azt nem gondoltam, hogy valaha sorra kerülnek a könyvek is. Klassz.

A lepényhal megy először

A reményhal meg utoljára. Örülök, hogy velem egyidőben másoknak is feltűnik ugyanaz a probléma, bár kissé más interpretációban, de a lényeg ugyanaz. És akkor folytassuk a lavírozást az életben, mert ahhoz igazán értek.

Az élet, az univerzum meg minden

Manapság meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy lassan nyolc éve dolgozom itt és megengedtem, hogy a munkám felfalja az életemet, és a végén mégis itt állok üres kézzel.

Ja, mert az is az elméletem, hogy túl felszínes vagyok, és hogy erről is a munkám tehet, mert ha ott jelen akarok lenni rendesen és a teljes valómban napi nyolc órában, akkor ahhoz arra volt szükség, hogy odakint felszínes lehessek és agyatlanul sorozatokat bámuljak és hülyeségeken röhögjek, mert így volt meg az egyensúly és így volt túlélhető.

Volt benne tudatos rész, amikor kiléptem az írókörből, mert láttam, hogy nem fér bele és valamit be kell áldozni, és volt csak félig tudatos, hogy nem kerestem pénzt és kevés időt töltök a szeretteimmel, és akkora rendetlenség van a lakásban, hogy azt mutogatni kéne. De nem tudom, mit vártam cserébe. Mit vártam cserébe? Megbecsülést? Dicséretet? Pénzt? Nem is gondolkodtam ezen, csak csináltam, amit mondtak vagy amit kellett?

Szóval ezzel jár, ha az ember szabadságot vesz ki, hogy vizsgára tanuljon. Ha egy kicsit is kívülről nézek az életemre, már egészen furcsának tűnnek benne a hangsúlyok. És persze, általános jelenségről beszéltünk, Johnny elmélete az évi rendes szabadságról, hogy két-három nap delírium után az ember kitisztul és ráébred, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel". Valójában nem gondolom, hogy erre van bármiféle válasz vagy teendő. Sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy a valóság az az, hogy feltűnően sok esetben azt csináltam, amihez kedvem volt, és hogy nem üres kézzel állok, hanem egy csomó mindenem van, de hagyjuk a realitástesztelést, az a gyengék menedéke.

A tanulással persze rettentően semennyire sem haladok, de majd az utolsó három napban gyorsan összeszedem magam, ez a titkos terv.

Much more simply than otherwise

Azt mondja, "azért kedvelem, mert mindig olyan emberi", én meg ezen gondolkodom azóta, hogy ez egy bók? És egyáltalán ez mit jelent? Hogy emberi? Hogy őszinte, vagy néha ügyetlenkedik, vagy hiteles? Mert az Ember az olyan, az hiteles? Mert amelyik hazudik, vagy mindig csúcsszuper, vagy játssza az eszét, az nem emberi? Akkor az micsoda? Macska?

We don't need no thought control

Teljesen feldobott engem ez a sztori, hogy tudniillik eszembe sem jutott a gyűrűs helyzetben egyáltalán részt venni, és különösen nem gondolkodtam semmiféle reális magyarázaton. Klassz, már azt hittem, hogy a régi elvarázsolt helyett egy ilyen gyakorlatias, talpraesett menyecske lett belőlem az utóbbi években és elveszítettem a világban (kissé értetlenül) szemlélődő üzemmódomat. Nem, nem tudom, miért örülök ennek.

Még az történt, hogy kölcsönkérték tőlem a Rend és rendetlenség c. Polcz Alaine könyvemet, úgyhogy előszedtem, és eszembe jutott belőle egy gondolat: hogy tudniillik van valamennyi párhuzam aközött, mennyire van rend az ember fejében, meg a szobájában/íróasztalán. Szóval körbesétáltam a lakásban ezzel a szemmel, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy különböző helyiségek ajtajában állva, ujjal a szoba közepe felé mutogatva hangosan röhögök. Hát, ha akkora rend van a fejemben, mint ebben a lakásban, akkor az több mint kétségbeejtő.

Egy gyűrű mind felett

Utazom a villamoson, hétfő, felhős ég, merengek az Élet Dolgain, fülemben zene, szememen napszemüveg. A szemközti ülésen egy leginkább perzsa kinézetű, harmincas, körszakállas fickó ül sötétkék melegítőben és felém pislog. Kisvártatva feláll, közelebb jön, lehajol, és az ülésem alól felvesz a földről egy hatalmas arany pecsétgyűrűt. Rám pillant és valamit beszél. Kiveszem a fülhallgatót, leveszem a napszemüveget, akkor éppen ott tart tört magyarságal, hogy én vesztettem-e el a gyűrűt. Elég nyilvánvaló, hogy nem, megmondom, hogy nem.

Forgatja a kezében tanácstalanul.

Tört magyarsággal megkérdezi, hogy kell-e nekem, ő mit csináljon vele, nem magyar. Az a válasz tűnik helyénvalónak, hogy nem, nekem ne adja, hiszen ő találta. Miközben felém nyújtja, észreveszem, hogy kis papírfül van a gyűrűn, árcédula és hogy hány karátos, közelebb hajolok és lopva kibetűzöm, hogy hetvennyolcezer forint. A fickó vállat vonva a sötétkék melegítőnadrágja zsebébe süllyeszti az ormótlan méretű pecsétgyűrűt és visszaül a helyére.

Visszarakom a fülembe a fülhallgatót és azon merengek tovább, hogy ezt most így hogy? Most ez mi volt? Most ez még a Valóság úgy egyébként? Mert amúgy semennyire sem zavarna, ha mostantól átalakulna az életem valami mágikusrealista regénnyé vagy urbánus fantasy-vá.

Még mindig a kitömött mókusnál tartok

Szóval meg akarok tanulni úgy felülni az ágyon, mint Karády Katalin a Halálos tavaszban. Szaténkombinét viselnék és harisnyatartót és számtalan vérvörös rúzsom lenne és kiszámíthatatlan hangulatváltozásaim. Sosem lehetne tudni, hogy mikor húzom be a rózsacsokorral érkező férfit a nyakkendőjénél fogva az ajtórésen és csókolom szájon és mikor pofozom fel és öntöm az arcába a kezemben tartott pohár pezsgőt. Vagy hogy milyen sorrendben. Otthon is tűsarkúban járnék és épphogy-áttetsző csipkeköntösökben és belehalnék a szerelembe, de legalábbis a kanapén elheverve zokognék vigasztalhatatlanul vagy az ablakmélyedésben ácsorognék álmodozva, esetleg karomon macskával, szipkából szívnám a cigarettát és szakadna az eső. Hosszú hajam lenne, ami állandóan az arcomba hullna és folyvást férfiak könyörögnének, hogy kibontsam, és halovány, vadító parfümillat lengene körül, amerre járok, és kezdő költők már a járásomról több versszakot írnának. Kevesebbet nevetnék, bár a mosolyomról további versszakokat írnának, inkább állandóan sarkon fordulnék és elrohannék és úgy tennék, mintha meg sem hallanám, amikor kétségbeesetten kiáltozzák utánam a nevemet. Senkit sem ölelnék meg, hanem magamhoz rántanám őket meg ellökném meg a karjaikba zuhannék, meg hagynám, hogy vezessenek tánc közben. Holdfény lenne és aprócska táncparkett, a tollboámat ledobnám a korlátra és csak nekünk játszana a zenekar, aztán snitt, és már a nappaliban táncolnánk tovább és a kitömött mókusra hajítanám a szaténkombinét. Aztán elölről.

Theoretical Block

Hát ez mekkora, ezt imádom. Mindenkinek kötelező, aki ismeri a Nagyvárad téri Elméleti Tömböt.

Eredetileg itt: Theoretical Block from Aron Lorincz on Vimeo.

Hová vezetne az

Kétségkívül jobb lett volna, ha a hiperkritikusságot például nem integrálom a szelfembe, és akkor most nem akarnám tízoldalanként kihajítani a nyitott ablakon nem esne nehezemre betartani azt a fogadalmat, hogy legalább addig nem szidom a tankönyvet, amíg le nem vizsgáztam belőle. Tudom, írjál jobbat.

A szívnek húrja van

Akkor I love you-t fogunk hallgatni, egy sanzon-feldolgozást, eredetileg azt hittem, Karády Katalin, de az internet szerint Törőcsik Marinak írták.

És itt van az eredeti (2.00-nál kezdődik). Törőcsik Mari azért elég meggyőző.

Ez aztán oda vezetett, hogy fél délelőtt sanzonokat hallgatunk, és a Halálos tavasz botrányos vetkőzős jelenetén nevetgélünk. Egyrészt csodálatosan erotikus, látszik Karády Katalin harisnyás bokája a mézeskalácsszív tükrében, másrészt meg micsoda, kitömött mókus??

Ti mind egyéniségek vagytok

Már csak az az egyetlen dolog aggaszt engem, hogy ha teszemazt még pár év és kiábrándulok még a pszichoterápiából is, vagy meglátom a korlátoltságát (mondtam már, hogy borzasztó, hogy ha valamit egyszer megláttál, utána már nem lehet nem-meglátni? Bezzeg ha pszichotikus szintűek lennének az énvédő mechanizmusaim, akkor menne az ilyesmi. Látjátok, hova vezetett az a sok önismeret?) és úgy döntök, mindenki éljen úgy, ahogy akar vagy ahogy tud, és ki vagyok én, hogy beledumáljak, akkor azután miből fogok élni. Reméljük, idáig azért nem jutunk el.

Ellenben most I love you-t fogok hallgatni és napozok és elolvasom a pszichoterápia tankönyvének második kiadását. Mert nekem megvan ugyan az első, de meg kellett vennem a másodikat is. Mert kínosan üres a könyvespolcom, és az első annyira fenomenálisan klassz volt, és annyi pénzem van, hogy húszezresekkel fűtünk.

Ja, és még az is volt, hogy hosszú kihagyás után idén tavasszal úgy döntöttem, én ugyan be nem fizetem magam szóbanforgó pszichoterápiás kongresszusra a saját pénzemből, mert annyira nem érdekel, és tíz percig smúzoltam az első utamba kerülő  orvoslátogatóval, mire az befizetett kétnapos, nemottalvós hazai kongresszusra, valami tízezer forint volt a regisztrációs díj, ennyiért adtam el halhatatlan lelkemet, és erre kiderül, hogy a díjban nincs benne az ebéd, és ha akarok ebédet, akkor fizessek be még négyezer rugót. Ezért tart itt ez az ország.