Victory shall be mine
Húgom hozott nekem energiaitalokat Londonból. 120 mg koffeint tartalmaznak (a Red Bull 32-t).
És boldogan éltek, míg
Tehát a csótány beszaladt az ágy alá és nyoma veszett, a falon pedig volt egy nagy, hatlábú, ismeretlen rovar, akkor gondolkodtam, hogy végülis a falon lévőt le tudom csapni papuccsal, és reménykedhetek, hogy éjszaka, amíg alszom, nem jön elő a csótány 2300 társával, de aztán eszembe jutottak a Zombiland c. filmből a túlélés szabályai
és inkább fogtam a cuccomat és felmentem két emelettel feljebb egy másik szobába aludni. Reggel pedig már háromnegyed nyolckor elkezdtem hisztériázni az illetékeseknek, ami olyan meglepő hatékonysággal járt, hogy fél kilenckor itt voltak a csótányirtók.
További traumák érnek a magyar egészségügyben
És tessék, basszus, ott a csótány, pont bemászott az ágy alá, mire megölhettem volna. Mármint az ügyeletesszobában, az alá az ágy alá, amin alszom. Csótány! Most kellene azt csinálnom, hogy szépen felállok, kisétálok innen, nevet változtatok és Kaliforniába költözöm. Igen, tudom, hogy Kaliforniában is van csótány.
El kéne húzni az ágyat, de mi van, ha mögötte van még ezerkettő?
Mostmáraztán, komolyan
"Ahogyan még vagonrakodást is vállaltak 25 évvel ezelőtt az orvostanhallgatók, a mostani rezidenseknek is dolgozniuk kellene a tanulmányaik mellett."
Azt szeretném mondani, hogy:
A rezidensképzést ugyan valamilyen oknál fogva képzésnek nevezzük, de az valójában azt jelenti, hogy az ember bemegy egy kib. kórházba és ott ideális esetben napi 8 órában, a valóságban ennél több órában melózik. A rezidens munkája a viziten való részvétel, betegfelvétel, betegvizsgálat, a szükséges labor- és egyéb vizsgálatok megrendelése, zárójelentések írása, illetve szakmától függően a sebkötözéstől a szüléslevezetésen át az intubálásig az adott beavatkozások. Jó esetben az is a feladata, hogy ezekről referáljon a szakorvosnak, rosszabb esetben magára van hagyva, aztán boldoguljon, ahogy akar. Én nem tudom, kinek volt az érdeke ezt "képzésnek" nevezni és ki áll emögött, de az elmúlt években annyi visszaélést hallottam ezzel a kifejezéssel, hogy most komolyan betelt a pohár. A rezidensek nem kib. előadásokra meg gyakorlatokra járnak, hanem dolgoznak, basszus. Nem ösztöndíjat kapnak, hanem fizetést, munkáért.
Jó, legyünk korrektek, a két év ún. "rezidensképzés" alatt van pár tanfolyam, pl. a trafós tanfolyam, ahol megtanítanak vérátömlesztést csinálni, meg egypár ilyen eü jog, eü közgáz kétnapos képzés, arra már nem emlékszem, ott mit tanítottak, régen volt. Ezeket leszámítva a tanulás formája az az, hogy dolgozol különféle osztályokon és ezáltal megtanulod, amit ott csinálnak. Tényleg lehet így tanulni, én is úgy tanultam meg, mittudomén, vénás injekciót beadni, hogy rezidenskoromban ez volt az egyik feladatom.
Szóval, a "dolgozniuk is kéne tanulmányaik mellett" kicsit meglepő ebben a kontextusban. A rezidens nem orvostanhallgató, hanem olyan, végzett orvos, aki még kezdő. A rezidens már dolgozik.
Mellesleg, a rezidensek nem tudom, hány %-a, de szerintem az összes dolgozik minimum egy mellékállásban. Általában háziorvosi ügyeleteket szoktak vállalni. Normális ember nem vállal háziorvosi ügyeletet, mert keveset fizetnek és rosszak a munkakörülmények, a rezidensek nélkül már rég összeomlott volna a rendszer. Egyes összeesküvéselméletek szerint ez az egyik oka annak, hogy nem emelik a rezidensek fizetését: akkor nem vállalnának 25 mellékállást és végképp összeomlana az egészségügy, mert nem lenne ember. Mondjuk, szerintem nem ez az oka.
A rezidensek persze egy dolog, én nem vagyok az, hanem szakorvos vagyok, és így keresek keveset. Azzal meg már nem kéne jönni, hogy akkor dolgozzak a tanulmányaim mellett, mert jelen pillanatban kettő darab mellékállásom van. Persze, elmehetnék még pluszba hétvégén vagont rakodni, és egyébként sokkal jobb lenne, ha mellékállásban nem szellemi munkát kellene végeznem, hanem valami fizikait, csakhát utóbbiak általában rosszabbul fizetnek. Ennek ellenére tudok olyan 40 éves reumatológusról, aki hétvégenként Ausztriában takarít, szóval ne aggódjunk, nincs még minden veszve.
Nekem a konkrét problémám az az, hogy a nővérek szerint csótány van az intézményben és az ügyeletesszoba környékén is láttak már, és a vagonrakodás az egy dolog, de hogy olyan helyen kell aludnom, ahol csótány van, azt nem tudom, hogyan fogom lelkileg helyretenni magamban.
Update: ugyanerről Dr. Morcznál.
Főleg eltiltotta
Megjegyzem, a pszichiátria jelen állása szerint, legalábbis a nyugati kultúrkörben az öngyilkosság kóros dolog*, olyannyira, hogy az önmagára közvetlenül veszélyes, tehát öngyilkosságot elkövetni készülő embert akarata ellenére is be kell vitetni a zárt osztályra és ottan kikezelni az elmezavarból. Ugyanakkor az 1981-es ír éhségsztrájk halálos áldozatainak már eleve nem öngyilkosságot, hanem "önmaga által előidézett éhhalál"-t állapítottak meg halálokul, amelyet később a hozzátartozók tiltakozására sima "éhhalál"-ra módosítottak. Szóval, nem tudom, az éhségsztrájk által előidézett öngyilkosságforma végtére is minek számít. Szerencsére kevés mártírt hoznak ügyeletben.
*Igen, az öngyilkosság medikalizálódása egy vitatható és bonyolult kérdéskör, szociológusok kezébe való.
"Rám tekeredett a hétköznapok valóság, mint valami nehéz és túlságosan szűk ruha."
Citrom ellen citromfű
Ez lett a citromfűszörp. Mekkora mázli, hogy tavaly Volt-fesztiválkor itt tanyáztak Húgom haverjai, és anyukám nem dobta ki az üvegeket (nem, mi nem iszunk vodkamartinit, hová vezetne az). Ezt a receptet csináltuk, hát, remélem, iható, mert jó sok lett.
Még egy kör
Közben tegnap becsatlakozott a férjem is, ettünk az újonnan megnyílt Deák étteremben csülköt. Vagyis csak én ettem csülköt, de értsétek meg, muszáj volt, már 4 napja nézem kiírva a táblájukra a csülkös ételeket, és eleget bicikliztem, megérdemlem. Ma meg elbicikliztünk Brennbergbe, ahol vendégül lettünk látva pogácsával meg bodzaszörppel, aztán még vettünk maci alakú jégkrémet is a kocsmában. Visszafelé Görbehalmon a tó mögött átmentünk Ágfalvára, a Fehér-úti tónál kezdődik az út, az nem egy kifejezett bringaút, hanem hepehupás, agyagos földút, szerencsére lefelé kell rajta gurulni. Pipacs, tó, út, gólya, rét.
Ágfalván van a sórogom vidéki birtoka, úgyhogy ott is vendégül lettünk látva bodzaszörppel meg kávéval (azért így lehet kirándulni), részemről evett az irigység, ők is erdő melletti házban laknak kerttel, ahol úgy nő a rukkola, mint a dudva. Ágfalváról meg már csak begurultunk Sopronba, kicsit esett az eső, de annyira azért nem, hogy felvegyük az esőkabátot. Ez az útvonal. Nagyon jó, mert odafelé emelkedik, visszafelé lejt. Kattintva ott vannak a részletek, ha valakit az érdekel.
Ma még meghív minket vacsorázni az anyós a születésnapja alkalmából (errefelé ez így megy), holnap pedig csinálok citromfűszörpöt, aztán vége is az idillnek.
További nyaralás
Először is találkozom Kalibbal és cuki gyerekeivel, még épp időben, mielőtt elköltöznének, kapok tőlük csokit (hű, kicsit elolvadt), azután elbiciklizem Fertőrákosra (kb. 8 km, meg vissza is 8 km). Oda vezet egy bicikliút, amit még sose próbáltam, mert gyalog szoktam menni, vagy busszal, de majd most. Mindjárt egy nagyon hosszú, kellemes lejtővel kezdődik, amiről lehet sejteni, hogy visszafelé el fogok rajta pusztulni, és tényleg. Utána meg az erdőben vezet az út, majdnem végig kavicsos, így néz ki. Van rajta sikló is, vagy mi ez.
A Tómalom mögött vezet el, ami egy tó, a másik felén van kiépített fürdőhely is, ez a horgászhely, nem lehet benne fürödni meg különben is elég algás, de horgászok nincsenek, úgyhogy visszafelé napozok a stégen.
A bicikliút legvége dombon felfele vezet, úgyhogy beesem a nagyszüleimhez.
isolde (lihegve): - Biciklivel jöttem, adjatok vizet, hadd üljek le.
Nagypapa: - Jah, ugyan már. Negyven évig naponta oda-vissza, télen-nyáron így jártam be Sopronba.
isolde: - Télen? De ha hó volt?
Nagypapa (magától értetődően): - Hát akkor azon a részen, ahol túl sok hó volt, felvettük a biciklit a vállunkra és gyalogoltunk. Na jó, hát ha akkora hó volt, akkor már eleve gyalog mentünk.
Elküldenek a boltba, az vicces, utoljára 12 éves koromban mentem le bicilkivel a fertőrákosi boltba, ugyanaz a bolt van, a nagymamám ad pénzt, hogy magamnak is vegyek valamit. Veszek magamnak pálcás jégkrémet, a pálcájával nyerek még egy jégkrémet, aztán visszajövök.
Fertőrákos így néz ki.
Na megyek, iszom egy kávét.
The old hometown looks the same
Keresztül-kasul bicikliztem Sopronon, elmagyaráztam a volt könyvelőmnek, hogy nem érdekel a munkám (itt dobott egy hátast, még én csodálkoztam, hogy ennyire csodálkozik), mert én már háztartásbeli akarok lenni, borsót fejteni, lekvárt főzni, gyereket nevelni* (amikor már tudott beszélni, azt mondta, nahát, hogy minden nő életében eljön egyszer ez a szakasz. Komolyan olyannak néztem ki, mint akiből ez hiányzik? ennyit az emberismeretről), aztán nézegettem termeket a tervezett mozgásterápiás hétvégéhez, amelynek során igen segítőkész emberekkel találkoztam, beleértve volt iskolatársat is, aztán elmentem a leendő könyvelőhöz, akinél lealkudtam az árat (még így is nagyságrendekkel több, mint az előző, de olcsóbb, mint Pesten).
Sopronban biciklizni klassz, mindenhol átengedtek az autósok, vannak bicikliutak is, az egyetlen hátránya, hogy állandóan és mindenhol dombok vannak, totál kikészültem. De komolyan, öreg vagyok én már ahhoz, hogy a Patak utcán tekerjek felfelé.
Ezt ettem ebédre itt, jegeskávé Illy kávéból vaníliafagylalttal, puncsos mignon, banános mignon. God I love this place.
Aztán elkezdett jönni nagyon a fekete felhő nyugatról, meg fújni a szél, és nekem eszembe jutott az időjárásjelentés, úgyhogy gyáván hazatekertem, pedig még nincs vihar.
*Ja, nem vagyok terhes, ezeket mindig félre szokták érteni az emberek.
Vizet prédikál
Itt van egy érdekes cikk a hamburgeradó vs. alkoholizmusról a bioetika blogon, én addig elbiciklizem a könyvelőhöz. A mindenkori kormányok alkoholprevenciós politikájából szerencsére már lelkes egyetemista koromban kiábrándított egy kormánytag a stockholmi reptér várótermében (a Fiatalok és alkohol nevű miniszteri konferencia volt, ahová azért jutottam el én, mert kb. én voltam az egyetlen alkoholprevencióval foglalkozó, angolul beszélő huszonéves az országban, nagyjából annyi a sztori, hogy a WHO-s arcok nagyon lelkesek és pozitívak voltak, a politikusarcok meg nemtörődömek és lekezelőek, és a csávó kvázi pofán röhögött, amiért lelkesedtem.) Én különben szeretem az alkoholt*, nem lennék boldog, ha még ennél is drágább lenne, az viszont nagyon boldoggá tenne, ha nem nyomorúságos állapotban lévő alkoholistákkal és traumatizált családtagjaikkal lenne tele az egészségügy minden szeglete.
*Különösen a pálinkát, aztán az egyéb töményeket, a whisky-t talán kevésbé, a Becherovkát pedig utálom, de az elmúlt hétvége tapasztalatai szerint létezik olyan zene, amikor már ráfanyalodom.
A fiatalkoromon nosztalgiázom
Az államvizsgámon gondolkodtam most itt a többiek kapcsán. Nekünk augusztusban volt, előtte feljöttem a koleszba lakni, három szobával arrébb meg Exem lakott, akinek már új csaja volt Pécsett, de még nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Együtt csináltuk végig az egyetemet, ugyanabban a koleszban, hát ez így kicsit fura volt, de elviselhető, részemről Görinek voltam a szeretője vagy mi, és éppenséggel nem lehetett tudni, hogy szakít-e miattam a nőjével vagy sem. Göri barátnője egy Fogorvoslány volt, én szerettem volna, ha elmegy békével, mert én akartam lenni a barátnője, de Göri ennél bonyolultabbra kavarta a szálakat, azt máig sem tudom, hogyan is volt tulajdonképpen, kit mivel szédített. Mindenesetre akkoriban a Fogorvoslány már több mint egy hónapja tudott rólunk, ezért augusztus első felében lege artis megátkozott engem, és ez egy erdélyi lány volt, ki tudja, miféle átkokat ismer.
A Sziget alatt is az államvizsga tesztkönyvet csináltam, délelőtt némi tesztek, este Sziget, ahol drogprevenciós sátorban nyomultunk. Az általános orvosi karon az államvizsga teszt úgy nézett ki, hogy voltak kötelező tantárgyak, azokból a fejezetekből mindig volt tesztkérdés, és voltak kisebb szakterületek, amelyek közül minden évben egy, kiválasztott fejezetből voltak kérdések, például urológia vagy fül-orr-gégészet, ilyesmi. Egy ilyen kisebb fejezet a fogászat is, de az általános orvosi karon sosem szokták benyomni a fogászatos kérdéseket. Én persze mindenkinek mondtam, hogy idén tutira fogászat lesz, mert engem megátkozott a Fogorvoslány, és azok is voltak tényleg. Jó alaposan megtanultam mindet, hehe. Akkor még nem volt Neptun, este a Nagyvárad téri elméleti tömb falára függesztették ki a pontszámokat, elmentünk Exszel megnézni, keresgéltük a csoporttársaink nevét, mire odajött egy bácsi együttérző mosollyal, hogy: "Felvételi pontok?". Oh, please.
A szóbeli meg három napig tartott, ABC-sorrendben haladunk, én szerdára estem volna, de hétfőn volt a dédnagymamám 100. születésnapja Fertőrákoson és azon ott akartam lenni, úgyhogy írtam egy levelet a rektornak, hogy kedves rektor úr, kérem, tegyenek az első napra, mert ott akarok lenni a dédnagymamám 100. születésnapi buliján. Át is tettek. Kijött a helyi újság, megkérdezték a dédmamámtól, hogy mi a hosszú élet titka, mire ő: "sokat kell dolgozni". Aztán következett az, hogy el kellett dönteni, milyen orvos legyek, meg rezidensfelvételi, meg Göri-féle kavarások, könnyek, dráma, csalfa hitszegés, és ebben az augusztusban volt az is, hogy a Zalaegerszeg megverte a Manchester United-ot 1:0-ra. Epic times. A visszavágóban persze a Manchester nyert 5:0-ra.
A fiatalkoromon nosztalgiázom
Az államvizsgámon gondolkodtam most itt a többiek kapcsán. Nekünk augusztusban volt, előtte feljöttem a koleszba lakni, három szobával arrébb meg Exem lakott, akinek már új csaja volt Pécsett, de még nem lehetett tudni, mi lesz belőle. Együtt csináltuk végig az egyetemet, ugyanabban a koleszban, hát ez így kicsit fura volt, de elviselhető, részemről Görinek voltam a szeretője vagy mi, és éppenséggel nem lehetett tudni, hogy szakít-e miattam a nőjével vagy sem. Göri barátnője egy Fogorvoslány volt, én szerettem volna, ha elmegy békével, mert én akartam lenni a barátnője, de Göri ennél bonyolultabbra kavarta a szálakat, azt máig sem tudom, hogyan is volt tulajdonképpen, kit mivel szédített. Mindenesetre akkoriban a Fogorvoslány már több mint egy hónapja tudott rólunk, ezért augusztus első felében lege artis megátkozott engem, és ez egy erdélyi lány volt, ki tudja, miféle átkokat ismer.
A Sziget alatt is az államvizsga tesztkönyvet csináltuk, délelőtt némi tesztek, este Sziget, ahol drogprevenciós sátorban nyomultunk, a koncertek közül egyedül arra emlékszem, hogy szakadt az eső a Cure alatt, meg hogy összevesztem Görivel, mert nem hitte el nekem, hogy merre van a Metal Hammer színpad, pedig én tudtam jól. És elmentünk egészen a Világzenéig, mert ott adtak csapolt Kilkenny-t, és feküdtünk a fűben és azt mondta, szeret. Az általános orvosi karon az államvizsga teszt úgy nézett ki, hogy voltak kötelező tantárgyak, azokból a fejezetekből mindig volt tesztkérdés, és voltak kisebb szakterületek, amelyek közül minden évben egy, kiválasztott fejezetből voltak kérdések, például urológia vagy fül-orr-gégészet, ilyesmi. Egy ilyen kisebb fejezet a fogászat is, de az általános orvosi karon sosem szokták benyomni a fogászatos kérdéseket. Én persze mindenkinek mondtam, hogy tutira fogászat lesz, mert engem megátkozott a Fogorvoslány, és azok is voltak tényleg. Jó alaposan megtanultam mindet, hehe. Akkor még nem volt Neptun, este a Nagyvárad téri elméleti tömb falára függesztették ki a pontszámokat, elmentünk Exszel megnézni, keresgéltük a csoporttársaink nevét, mire odajött egy bácsi együttérző mosollyal, hogy: "Felvételi pontok?". Ó, ugyan.
A szóbeli meg három nap, ABC-sorrendben haladunk, én szerdára estem volna, de hétfőn volt a dédnagymamám 100. születésnapja Fertőrákoson és azon ott akartam lenni, úgyhogy írtam egy levelet a rektornak, hogy kedves rektor úr, kérem, tegyenek az első napra, mert ott akarok lenni a dédnagymamám 100. születésnapi buliján. Át is tettek. Kijött a helyi újság, megkérdezték a dédmamámtól, hogy mi a hosszú élet titka, mire ő: "sokat kell dolgozni". Aztán következett az, hogy el kellett dönteni, milyen orvos legyek, meg rezidensfelvételi, meg Göri-féle kavarások, könnyek, dráma, csalfa hitszegés. És ebben az augusztusban volt az is, hogy a Zalaegerszeg megverte a Manchester United-ot 1:0-ra. Epic times.
Később a dédmamám meghalt öregségben, a Fogorvoslány elköltözött Göritől, és hozzáment valami rendes emberhez, Göri feleségül vett egy harmadik lányt, én lemondtam a klassz infektológus állást és pszichiáter lettem, aztán megismerkedtem a Bright nevű bloggerrel és hozzámentem, Exem együtt maradt a pécsi lánnyal, eddig egy fiuk született, a ZTE pedig a visszavágóban 5:0-ra kikapott a Manchestertől.
És a nyár a napfény nélkül mondd mit ér?
Azért nem olyan rossz a helyzet, két hete Balatonkenesén voltam (jó, egy kongresszuson, ahol első nap az előadásomat csináltam, másnap meg előadtam és egyébként is többnyire szakadt az eső), aztán Horányban (jó, a mozgásterápiás képzés keretében háromnapos sajátélményen, de közvetlenül a Dunaparton reggelizni a napfényben azért elég jó), a hosszú hétvégén a Balatonnál (a bejegyzéscímet küldöm mindenkinek, aki szereti), most meg mindjárt megyek Sopronba. Ne essünk kétségbe, Sopronban ez az időjárás a normális, ott nőttem fel, tudom.
Nagyjából tíz percem volt összepakolni (mert szombat délelőtt még dolgoztunk, aztán ebédeltünk, aztán indulni kellett a vonatra), úgyhogy bedobáltam mindent, amit találtam, azaz számtalan felsőt és szoknyát, plusz a laptopot meg szúnyogriasztót. A szúnyogriasztót nem is használtuk később, nagyjából két szúnyoggal találkoztam a két nap alatt, de azok is maguktól elmentek. Szerencsére V. felhívott minket, hogy neten vegyünk vonatjegyet, mert a Déliben a vágányokig áll a sor, és tényleg, esélyünk se lett volna elérni a vonatot. Így meg csak elegánsan kinyomtattuk a kis automatából a pontosan ugyanolyan vonatjegyet, mint amilyet a néni ad, és percekig néma áhítattal adóztunk a 21. sz-i technikai fejlettség előtt.
Két óra utazással később leszálltunk Balatonföldvár vasútállomáson, részemről fel voltam készülve rá, hogy a laptop és az átgondolatlan pakolás miatt nagyjából tízkilós táskámat kell majd kilométerekig vonszolnom magam után Földvár utcáin, hacsak nem hisztériás rohamot kapok, hogy menjünk taxival. Felhívtuk V.-t, hogy merre kell menni az állomásról a szállásra, mire azt mondta, hogy "ott az a sárga az, előttetek". Egy perc gyalog. Cuccok nélkül fél.
Az Anna Mária Villa igazából sárga-fehér, oszlopos épület (igazából 3 épület), és úgy néz ki, mint ami a századelőn épült, és később utánanéztem, tényleg. Semmi nehézséget nem okozott elképzelni, ahogy napernyős kisasszonyok kuncognak az oszlopok alatt, aztán vacsoránál kacér pillantások közepette szalvétákra írt szobaszámokat küldözgetnek a pincérrel a lenyalt hajú, zsabós ifjaknak. Akik aztán úriemberként viselkednek a reggelinél, bármi is történt az előző éjszaka, és csak a cselédek osszák enyhén rosszalló tekintettel az előmelegített zsömléket meg a tejeskávét. Némi nehézséget ugyan okozhatott, hogy a Villában nincsenek szobaszámok, hanem minden szobát egy-egy női név jelöl, Andreától Zsófiáig. Mondjuk valamelyik kedves kisasszony ráírta a szalvétára, hogy "Edit", és odacsúsztatta tetszőleges snájdig fiatalembernek, akkor az honnan tudta, hogy ez most a neve vagy a szobaszáma? Aggasztó kérdések ezek. Mi az Erika szobát kaptuk a férjemmel, ami duplaágyas, a vasút felé néz, de egyáltalán nem hallatszott be semmi, van benne egy kis hűtő, tévé, ingyen Wifi, klassz tükrös gardrób, akarok ilyet otthonra is, valamint rácsos gyermekágy (ez még számunkra egy kicsit korai, de legalább kiteregethettük a szélére a törölközőket). Azzal az aprósággal meg ne is törődjünk, hogy Erikának a férjem volt feleségét hívják. Ugyan már.
A többieket, akik már reggel lejöttek, az udvaron sörözve találtuk, kicsit becsatlakoztunk, aztán jöttek a nehézségek, ugyanis este héttől egy konferenciabeszélgetésen kellett részt vennem munkaügyben, amiről kiderült, hogy nem csupán internetet, hanem vonalas telefont is igényel, de a szobákban lévő telefon csak házon belüli telefonlásra szolgál, kifelé nem ad vonalat. Szerencsére a személyzet minden elképzelést felülmúlóan segítőkész volt, ugyanis megengedték, hogy a recepció vonalát használjam, úgyhogy leköltöztem a laptopommal a lobbiba és remekül sikerült az egész, még zaj se volt. Egyébként azon többször meglepődtem, hogy miért nincs zaj, amikor ez 1. családbarát hotel, azaz tele volt gyerekekkel, 2. a közelben megy a vonat, 3. a Balatonparton egyfolytábn részeg turisták és bespeedezett pestiek partyznak. Valószínűleg a sok gyerek eloszlott az udvaron lévő játszótér, a benti meg a kinti medence között, meg volt nekik egy csomó játék, kismotor és gyerekmegőrző is, így békében elvoltak és nem visítottak egyszer sem. Komolyan meglepő volt. A vonat nem hallatszott oda, Balatonföldvár pedig ezek szerint nem Siófok.
Este elmentünk vacsorázni, bár a hotelben lehetett kérni svédasztalos vacsit 2000 forintért, de mi inkább felderítettük Földvár city-t. Néhány étterem, fagyizó, söröző és egy karaoke bár alkotja a vendéglátóipari központot, hiányzik a Balatonon megszokott végeérhetetlen árus sor, de azért lehet kapni gumikrokodilt meg buborékfújót. Veszek buborékfújót és innentől minden percben buborékokat fújok, az L. pedig fotózza őket. A Manna Mia nevű helyen kötöttünk ki (egy csomó helynek rémisztő szójáték van a nevében, nem tudjuk, miért), ahol ettem egy nem túl jó paradicsomlevest (nem szeretem, ha ennyire cukros), egy átlagos pizzát, és mivel az átlagos pizzámat jóval a többieké után hozták ki, a Cég ajándékba adott egy elképesztően finom tiramisut. Egy szavamba sem került, de még csak nem is néztem csúnyán, ők ajánlották fel, és egyéb tekintetben is nagyon kedvesek voltak. Komolyan kezdtem megijedni, a szálláson a recepcióstól a portásig mindenki nagyon kedves és segítőkész, az étteremben a pincér nagyon kedves és segítőkész, mi történik a Balatonparttal, emberek? Aggasztó. Vagy csak Apeh/Köjál ellenőröknek néztek minket. Aztán én lefeküdtem aludni, a fiúk meg csocsóztak hajnali háromig.
Másnap reggeliztünk, ott egy darabig rinyáltam, hogy miért nincs a reggelihez gyümölcs meg elegendő zöldség, erre a néni kihozott két nagy tál paradicsomot meg paprikát, ezenkívül volt mindenféle sajt, felvágott, dzsem, müzli, valamint tepertő és disznósajt. Öregapámnak bejött volna, tepertőt enni reggelire, csak egy kis pálinka hiányzott volna hozzá. Ezután elmentünk a strandra, a Villa nagyjából 10 méterre van a Balatonparttól, de az nem kiépített strand, úgyhogy elgyalogoltunk a kiépített strandig, öt perc gyalog. Az árnyas platánokból álló csodálatos sétányon kell sétálni, ami a legjobb rész egész Balatonföldváron, nagyon szép. Itt sétáltak anno a kisasszonyok a napernyőikkel, és kuncogva tárgyalták egymás között az előző este történteket. Egész nap a strandon vagyunk, fürdünk, olvasok, buborékokat fújok, valamint egyáltalán nem vagyok éhes, de a kortársnyomásnak engedve sajtos-tejfölös lángost, palacsintát, és jégkrémet eszem. Ez még nem minden, mert strand után, de vacsora előtt még eszünk egy hekket is. A köztes időkben a társaságunkban lévő, nálam egytől egyig vékonyabb lányok a túlsúlyukat és a derékbőségüket taglalják.
Este tűzijáték van, engem nem nagyon hoz lázba általában a tűzijáték, de azért elég jó, közben feltámad a szél, a Balatonon méteres hullámok vannak, villog a viharjelzés és a fellőtt szikrákat is viszi a szél. A tűzijáték után pedig utcabál, ami azt jelenti, hogy a Blokk nevű zenekar Hungáriát meg Elton Johnt játszik, mi meg táncolunk. Szerintem harminc felett már semmi sem kínos, nyugodtan ugrálhat az ember Máté Péterre színjózanul.
Másnap reggel jövünk vissza, természetesen sírva, nagyon jó lett volna maradni még egy hetet. Egyet-kettőt. Csomó mindent nem csináltunk, jó lett volna sétálni a városban, olvasni a napozóágyakon a kinti medence mellett, meg komppal átmenni Alsóörsre Fluor Tomi koncertre, de sajnos konzervatív barátaim ez utóbbit egyöntetűleg leszavazták.
Főleg bicikli
Különben én ugyan eddig sose bicikliztem Budapesten, de sok olyan embert ismertem / olvastam, aki meg igen, és nagyon alaposan megtanultam tőlük az elmúlt kb. 8 évben, hogy mindig vegyél sisakot. Eszembe se jutott volna sisak nélkül biciklizni a városban, számomra ez evidencia. És oké, eddig csak az Árpád hídon jártam, meg Óbudán, meg a Margitszigeten, meg a budai rakpart hosszában, egyik sem durva belváros, de errefelé nagyjából minden tizenötödik ember viseli. Jé.
We'll pick berries and recline
Let's get out of this country
I'll admit I am bored with me
I drowned my sorrows and slept around
When not in body at least in mind
We'll find a cathedral city
You can convince me I am pretty
The closer you get to being a pro, the closer you can get to the client
- Ez másfajta munka ám, mint a tiéd, hogy ülsz egész nap egy irodában - Ezt mondja nekem az új kozmetikus, miközben kegyetlen profizmussal különféle testrészeimet gyantázza. - Mindenfélét elmesélnek nekem az emberek, engem meg minden érdekel, de komolyan, mindent akarok tudni.
isolde (egy kérdés erejéig abbahagyja a nyüszítést): - És nem fárasztó, nem unalmas?
- Áááá, hogy lenne unalmas! Tudod, milyen sokfélék az emberek? Mindenféle történet van. Izgulunk először az érettségin, aztán van fiúja, nincs fiúja, aztán esküvő, jön-e a gyerek... volt olyan vendégem, aki sírva hívott fel, hogy adjak neki tanácsot. És van ám titoktartás is, például van olyan pár, akik már szakítottak, de mindkét tagja hozzám jár, sose mesélek egyikről a másiknak. Majd te is egy idő után, ha már többedszerre jössz, többet fogsz mesélni magadról.
Wow. Csodálkoztam is, hogy már a második alkalommal jöttem, és még nem kérdezte meg, mivel foglalkozom, általában rögtön megkérdezik. És basszus, azért nem kérdezte meg, mert hagy nekem időt, lehet, hogy nem az első ülésen mesélek magamról, de a magam tempójában majd szépen megnyílok. Mondom, ez egy profi.
"The rifle is the first weapon you learn how to use, because it lets you keep your distance from the client. The closer you get to being a pro, the closer you can get to the client. The knife, for example, is the last thing you learn." - Leon, the professional
Amikor mi végeztünk az egyetemen, az olyan régen volt, hogy még ismeretlen volt a Neptun rendszer, és az államvizsgatesztek eredményét aznap du/este egy papírlapon kifüggesztették a Nagyvárad téri Elméleti Tömb ajtajára. Álltunk Exemmel a papírlap előtt, akkor már pont az Exem volt, mert bár az egyetemet együtt
I'm a leaf on the wind
Persze, azt már én is elhatároztam, hogy ezekről az évekről majd úgy fogok beszámolni, mintha teljesen direkt, saját elhatározásból csináltam volna. Akkoriban eldöntöttem, hogy fontosabb számomra a hivatásom, a szakmám összes területének megismerése és integrálása, mint a lakás vagy autó. Azon kollégák és mentorok társaságát kerestem, akiktől valóban tanulhattam, és minden alkalmat megragadtam, hogy magamba szívjam a tudást és hogy szélesítsem látókörömet - legyen az éppenséggel egy új, izgalmas idegtudományi probléma, gyanús pszichoterápiás módszer, a pszichiátriát kritizáló ideológia, vagy Lacan. Esetenként idegtudósok, máskor filozófusok társaságába keveredtem, de mérhetetlenül sokat tanultam betegeimtől, hallgatóimtól is. Izgalmas, szellemi kihívásokban bővelkedő évek voltak, ha érdeklődésemet megragadta egy-egy probléma, akár hétvégenként és szabadnapjaimon ástam bele magam a téma irodalmába, nagy nehézségek árán külföldi szakmai rendezvényekre utaztam, és ó, igen, akkoriban még minden egyes kongresszusi vagy tantermi előadásra vadiúj powerpoint diákat készítettem. Halmokban állt a lakásban a vasalnivaló, a mosatlan kávéspoharak, és a pubmedről kinyomtatott és félig elolvasott szakirodalom. A munkaidőn túl is gyakran bent maradtunk, teszteket vettünk fel valamelyik kutatásba, és a tudás fájáról ettem egész doboz bonbonmeggy-generikumokat ettem meg pár óra leforgása alatt. BB-től eltérően ideológiai támadásoknak mondjuk nem tettem ki magam, bár többnyire megvolt a véleményem, de a Halak aszcendensem által meghatározott gyávaság és a neveltetésemmel kapott mérhetetlen rugalmasság révén általában elkerültem a konfliktushelyzeteket. Nemritkán száz forintom se maradt hónap végére, és alig néhány pár új cipőt tudtam magamnak vásárolni egy-egy szezonban, ámde kárpótolt mindezért a pszichiátriának és határterületeinek felfedezésére indított, határtalanul izgalmas utazás.
Valami ilyesmit fogok nyomatni öregkoromban, mintha totál így terveztem volna, szó se lesz benne véletlenekről, meg arról, hogy "megyek amerre visznek, vagy sodródom."